{5-117.} MAGYAR EREDETMAGYARÁZÓ MONDÁK

A világ teremtéséről szóló monda és a dualisztikus eredetmagyarázó mondák

A világ teremtésén „Isten őszencsége” és az ördög együtt dolgoztak. Az ördögöt „Isten őszencsége” leküldte a tenger fenekére, hogy hozzon fel földet, de a víz kimosta a kezéből. Háromszor kísérletezett, harmadszorra Isten megmutatta, hogy a körme alatt maradt föld. Kipiszkálta. Isten a földet hat napig gyúrta, akkora lett, hogy ráléphetett. Megpihentek. Az ördög elkezdte rugdosni „Isten őszencségét”, hogy essék bele a vízbe. A föld úgy nőtt, ahogy Istent odébblökdöste... (Bosnyák 1969). Ezzel a kozmikus arányú szépséges teremtésmondával kezdődik a „világ teremtését, az égi testek keletkezését, az ember, az állatok és a növények kialakulását” elbeszélő magyar néphagyomány. Szembetűnő a rokonság a finnugor népek, különösen a vogulok mitológiájából ismert teremtésmítosszal. Ugyanakkor egész Kelet-Európában, Ázsiában, az észak-amerikai indiánoknál is előfordul, számtalan sok népnél, de tőlünk nyugatra ismeretlen. Eredetének kérdésével nagyon sokat foglalkozott a szaktudomány. A. B. Rooth pl. a kelet-ázsiai partvidékre teszi a monda keletkezési helyét, ahonnan nyugat felé Szibérián átterjedt és kelet felé az észak-amerikai kontinensre (Rooth 1957: 507–508). Az ebben a mondában is megfogalmazott dualisztikus kozmogóniát mások már a kutatások megindulásának kezdetén, a századfordulón, és azóta is sokan a bogumil eretnekséggel hozták kapcsolatba (pl. Dragomanov 1961; Veszelovszkij 1891). Dualisztikus teremtésmondák ugyanis Nyugat-Európában is ismertek – legtöbbjük az állatok teremtéséről szól. Isten teremti a hasznos, a szép, a tökéletes állatot, az ördög a kártékonyat vagy a csúfat (ló-bivaly, méh-légy stb.). Felmerült tehát, hogy e mondákat a bogumiloktól származtassák, ugyanis a duális mítosz legrégibb leírása a Balkánról származik, ahol a duális kozmogónia az irodalomban az időszámításunk szerinti első századoktól ismert, s utaltak a gnoszticizmusra és a manicheizmusra, mintha a bogumilok ezek közvetítésével vették volna át a dualisztikus eszméket az ősi irániaktól. Azoknak a nyugat-európai mondáknak a kutatása, amelyekben a teremtő szerepében két személy (Isten és ördög, vagy Krisztus és Szent Péter) lép fel, felvetette azt a kérdést is, hogy esetleg a dualisztikus eretnekség csak egy korábban is meglévő hagyományt erősített meg (Lixfeld 1971: 196).

Ebben a kérdésben figyelemre méltó A. M. Zolotarjov kutatása: szerinte ezek a teremtésmítoszok sokkal primitívebb kozmogónián belül keletkeztek, mint amilyet a bogumilizmus képvisel. Az Urál vidékén és Nyugat-Szibéria területén még nemrég meglehetősen élő formában megvolt az a duális társadalmi szervezet (két frátria, az egyik az ég, a világosság, az ügyesség stb., a másik a föld, a sötétség stb. attribútumaival), amelynek alapító ősei teremtésmítoszaik szerint ellentétes tulajdonságú ikerpár voltak. Zolotarjov szerint ez az az ősi ikermítosz, amely jellemző minden archaikus mitológiára, a világon mindenütt. A föld teremtésének eurázsiai mondájában is gyakran testvérek a teremtők. Ez a monda már nem ismert az egész világon, ázsiai környezetben fejlődött ki, ahonnan nagyon régen került át Amerikába és Európába. Az eredeti mítoszban a földbúvár egy madár volt, később alakult át sátánná. A monda egyes motívumai helyi jelentőséggel bírnak, pl. a szájban elrejtett föld motívuma az apokrif vagy a bogumil irodalomból {5-118.} származik (Zolotarjov 1980: 57). Hasonlóképpen közvetlenül bogumil eredetű lehet más dualisztikus eredetmondák egész sora.

A föld teremtéséről szóló magyar monda, amelynek több változata is van, lehet honfoglalás előtti finnugor örökség, de későbbi, balkáni átvétel is (Nagy I. 1979a). A többi dualisztikus teremtésmondát is figyelembe véve meg kell még jegyeznünk, hogy a származáskérdésektől függetlenül egy fontos jelenség bizonyítékai: keletkezésük egyfajta logikus gondolkodás következménye. Rejtett módon, ki nem mondva, azt a szillogizmust fogalmazzák meg, hogy Isten jó, jótól csak jó származhat, az ördög rossz, a világban rossz is van, Istentől tehát az nem származhat, csakis az ördögtől.

A holdfoltok keletkezése. Csillagmondák

Az egyik legáltalánosabb képzet világszerte, hogy a Holdban emberi alak látható. Ugyancsak általános az a hiedelem is, hogy valamilyen büntetés következtében került oda, vagy beteljesült átok következtében.

„A pakulár (pásztor) kitette szárítani a kapcáját, de már akkor éccaka vót. A kapca hát nem akart megszáradni. A pakulár azt akarta, hogy a Hold szárítsa meg, de bizony a Holdnak nem volt annyi ereje. Szidta a pakulár a Holdat, kerekített olyat, hogy csak. A Hold bizony ezt nem tűrte, hogy őt egy semmi pakulár becsmérelje, mit tett, magába szítta a nyájat is, a pakulárt is. Meg is lehet látni, még a bokrot is, amint a pakulár kitette a kapcáját. A sok juh – meg lehet látni – még ott is mozog egy kicsit. Nem mindig lehet látni ilyen jól” (Magyarózd, Maros m. Kríza I. gy. 1962; MNA R/5).

Ez a mondatípus egész Erdélyben ismert, Dél-Dunántúlon a szénatolvaj, Nyugat-Dunántúlon a tiltott napon fát vágó, rőzsét hordó ember a „holdlakó”.

Somogy megyében az alábbi monda változatai élnek: „A Nap és Hold egyforma erősek voltak és verekedtek. A Hold egy tüskés ágat dobott a Napba, az még jobban égett. A Nap egy lapát lószart vágott a Hold szeme közé, azért halványabb, foltos a Hold képe” (Osztopán, Somogy m. Mándoki L. gy. 1957; MNA 37/b).

Ez a mondatípus azért érdemel különös figyelmet, mert az egyetlen olyan eredetmagyarázó monda, amely a Napra vonatkozik, és mindkét égitestet antropomorfizálja.

Számos más mondai eredetmagyarázat említését mellőzve figyelmünket az egész magyar nyelvterületen ismert mondai megformálás felé fordítjuk. „Dávidot, meg Cicellét kűtte az annyuk, hogy mennyenek a templomba, ők bementek a kocsmába. Mektutta az annyuk, hogy kocsmába mentek, utánok ment, pirongatta őket, ők meg kilökték (az anyjokat). Akkó megátkozta őket, hogy se a menyország, se a pokol, se a csillag be ne vegye, mindent elszámolt, csak a hódat nem, osztán az úristen oda rendelte őköt” (Kálmány 1887: 17).

A Holdban hegedülő Dávid képzetét bőséges szakirodalom dolgozta fel. Megegyező vélemény szerint a 38. zsoltárversre visszautaló aggádikus hagyomány a forrása (Heller 1929; Zsoldos 1929: 108, 1036: 80; Scheiber 1977: II. 259–262). A Dávid mellett látható nőalak általában Szent Cecília (Cicelle), de lehet más is, a történet alapgondolatának megfelelően bűnös személy, hiszen a Hold az efféle elkárhozottak lakóhelye.

„Dávid királynak vót egy darab szőlleje. Mellette volt egy szegény embernek is egy kis szőlleje. Mindig szerette volna Dávid kiráj az Uriás feleségét (azé volt a szőllő). Aggyig csinálta, aggyig csinálta, míg a szegény embertől elvette a szőllőt is, meg a feleségét is. {5-119.} Uriás megátkozta őket, hogy mennyenek fel a holdba és örökkén táncójjanak” (Tiszapüspöki, Szolnok m. Pócs É. gy. 1961; MNA 132).

A csillagok eredetéről szóló mondák számos motívuma a klasszikus görög-római mitológiából származik. „Fut magas út odafönt, jól látni, ha tiszta az égbolt: Tejtől nyerte a nevét, tejszínűen ontja a fényét” (Ovidius: Metamorphoses, Lycaon 168. Devecseri Gábor ford.). A hellenisztikus mítosz az anyaistennőről és életnedvéről, a tejről, amely csillagképpé alakult, ősrégi elképzelés megfogalmazása (erről bővebben von Scheffer 1939). A magyar mondákban Szűz Máriáról mondják, hogy szoptatta a Kisjézust. A gyermek mohón szopott, kicsordult a tej, szétömlött az égen, abból lett a Tejút. Változatok szólnak arról is, hogy az angyalok öntötték el a tejet, vagy az égbolton időző női alakok egyike, Sánta Kata. A Tejút másik neve Hadak útja. Nemcsak Erdélyben, másutt is élnek mondák arról, hogy az Csaba királyfi, Attila, Szent László vagy akár a háborúzó angyalok hadi útja lett volna:

„Attila a húnokkal harcolt a napkeleti meg a napnyugati császárral. Nagy hadseregük volt, de azok is a szellemeikkel harcoltak. Így győzték meg a napkeleti és a napnyugati császárt és hát így győztek. Ennyit tudok erről, hogy ahol mentek, azt nevezik Hadak útjának, a Tejútat a Hadak útjának. Azon mentek ezek a szellemek” (Andrásfalva, Bukovina; Aparhant, Tolna m.; Nagy I. gy. 1970).

A Szalmásút kifejezés eredete a földközi-tengeri földműves kultúrájú népeknél keresendő, onnan került más népek közvetítésével a magyar nyelvterületre (Mándoki 1962). „A mese szerint Szent Péter megrakta a szekerét szalmával, de olyan erőst megrakta, hogy rendesen nem lehetett lekötni, s ahogy ment, a szalma mindenütt szóródott, úgy hogy a nyomán el lehetett menni, hogy hova vitték. S az az elszóródott szalma látszik az égen” (Bosnyák 1977: 34). – Az út kétfelé ágazik, s ennek magyarázata is többféle.

A Tejúton közlekedő égiek, hősök és a földi országutak vándorai (cigány, koldus) gyakorta találkoznak egy szekérrel, amely elől tanácsos kitérni, mert kocsisa rendszerint részeg.

„Egyszer régen, még a földön volt a Göncölszekér. Egy részeges ember ment be a városba, megszökött a feleségétől, elment inni. Nagyon berúgott. Megverte az Isten, eltört a szekér rúdja, összekötötte az istránggal, így tudott csak hazamenni. A felesége elkezdett átkozódni haragjában. – Bárcsak szívna fel az Isten! – Az Isten fölszívta az égre, azóta látszik ott a Göncölszekér” (Mándoki 1957: 39).

Az Ursa maior csillagkép első hét csillagának valamilyen szekérről történő elnevezése Európa majdnem minden népénél azonos, görög-római hagyományra megy vissza (Erdődi 1970: 68). A magyar névadás általában a szekér utasára vonatkoztat – pl. Jób szekere, Szent János szekere stb. –, mondában megfogalmazott magyarázat azonban az illetők égi szekerezésére meglehetősen kevéssé ismert. Ahol tudnak erről valamit, ott általában azt is tudják, hogy miért görbe a szekér rúdja.

„Mikó Szent Pétör vak lovon járt, oszt mönt rá szömköszt a Részög embör, kitért elüle, de a Részög embör csak összeakaszkodott vele, oszt a kocsijával ledörgölte a Szent Pétör szekerinek az egyik ódalát, oszt a szalma leszóródott, akkó tört el a rúd is” (Kálmány 1891b: 181).

Az Orion csillagkép magyar neve a Kaszáscsillag és a valamilyen szent pálcája, botja névtípus változatai. Német és szláv nyelvterületen általános az előbbi, és német hatásra vall az utóbbi, amely nálunk Kelet-Magyarországon és Erdélyben honos. Leggyakoribb magyarázat szerint a csillagkép jelentése, hogy a kaszások mennek a tarlón, a Sánta lány {5-120.} (Sirius) siet utánuk az ebéddel. Sánta Kata szeretne felülni a Göncölszekérre, de nem sikerül neki, mert az egyik kaszás mindig odavág a kaszájával.

Bihari monda szerint Sánta Kata, amikor még nem volt sánta, összeszedte a csirkéit a kotlóssal együtt és felvitte az égre, hogy az égi búzamezőkön legeljenek. Így keletkezett a Fiastyúk (Mándoki 1958).

Az időjárás jelenségeire adott magyarázatok világszerte nagyon eltérőek, de a magyar folklór sokféle idevonatkozó adata sem egységes: dualisztikus teremtésmonda és élő néphiten alapuló elképzelés egyaránt előfordul.

„Midőn Isten Ádámot agyagból megalkotta, az ördögök fejedelme is próbát tett, valjon sikerül-e neki is agyagból embert készíteni. A sárminta kész volt, csak a lélek hiányzott belőle. Az ördög lehajolt hozzá, hogy éppúgy miként az Istentől látta, lelket leheljen bele; de az agyag hirtelen összegördült és nagy robajjal ment neki az ördögnek. Az ördög ijedtében tüzet kezdett okádni és úgy szaladt az agyag elől. Azóta folyton szalad és tüzet okádik s ez a villámlás. Az agyagtömb pedig utána gördül és ennek zörgése a mennydörgés. Ez addig lesz így, míg az »Ancikrisztus« meg nem jelenik a földön. Azután nem lesz sem villámlás, sem mennydörgés” (Bartunek 1922: 85). A szivárvány keletkezésére vonatkozó magyarázat szorosan tapad a bibliai előképhez.

A szél oka is nagyon sokféle, akár egyetlen helységben is többféle magyarázat élhet egymás mellett. A szél barlangjáról szóló klasszikus mítosz (pl. Aeneis, I.) mellett középkori apokrif magyarázat és tréfás népcsúfoló anekdota is van a magyar folklórban. „A Szélanya messzi, ëgy barlangba lakik ott, ahun mán az embër mëg së íl. Öt fia van: az apjárúl mëg az anyjárúl fujó szél, a kúdusszél, a rókaszél mëg a tátosszél. Az anyjuk zsákba tartja űket, mindëgyiket más zsákba, oszt innét csak akkor ereszti ki, ha valamék boszorkánynak lakodalma van. Bent a barlangba ű parancsol nékik, de ha mán kilíptek a barlangbúl, nincs hatalma rajtuk, amëddig maguktúl vissza nëm mënnek” (Szendrei Zs. 1924: 254).

„Vót Szigetbe egy javasasszony, az azt monta, hogy a szél az úr Jézusnak a térgyibül, a másik fajta a könyökibül folyik. Kettő innen északról és délrül, kettő onnan keletről és nyugatról” (Szilvásszentmárton, Somogy m.; Nagy I. gy. 1966). – A lyukból fújó szél képzetéhez tartozó mondák arról szólnak, hogy ha bő gatyás magyar ember áll a lyuk elé, nem fúj a szél, de ha német áll oda, akinek köztudottan szűk nadrágja van, erősen fúj. Vagy vénasszony ül a lyukon, s az ha dolgára megy, fújni kezd a szél.

A napok egyenlőtlen hosszúságára Bosnyák Sándor igazán szép karcagi gyűjtése változat nélküli: „A napot Szent Péter hordja a hátán. Mindig a másik csapáson megy, mindig az előző mellett és amikor a leghosszabbat eléri, akkor visszafelé kezd menni. Azért hosszabbak és rövidebbek a napok. És ahogy megyen a csapáson, tizenkét órakor egy asztal van a csapásra téve, azon egy tányér leves, és azt Szent Péter megeszi és aztán megyen tovább. Amíg ő áll, addig a nap is áll. Azért mondják az emberek, hogy délbe a nap is áll” (Bosnyák 1973b: 18).

Annak a hiedelemnek, hogy szombaton, ha kis időre is, mindig ki kell sütnie a napnak, apokrif hagyományból származó magyarázata van: Szűz Mária ezen a napon elfelejtette kimosni a Kisjézus pelenkáját vagy vasárnapi ünneplő ruháját. Fohászára a nap kisütött, hogy megszáradjon a ruha, s ez azóta is így van. Félnépi verses feldolgozásai ponyván terjedtek, a prózában elmondott mondai változatok ezekből származnak (Kríza I. 1982a 71–73).

A Föld jelenségeiről szóló eredetmagyarázó mondák meglehetősen kisszámúak a magyar {5-121.} folklórban. Azonban a földrengés magyarázata, miszerint a földet tartó állatok (cethal, ökör stb.) megmozdulnak, az egész magyar nyelvterületen megtalálható. Gunda Béla az ökör, bivaly mint földet tartó állat képzetét ázsiai eredetűnek, míg a cethal motívumot Dél-Eurázsiára jellemzőnek tartja. Európai elterjedését a keleti szektáknak tulajdonítja: tény ugyanis, hogy a bogumilok egyik szent könyve katekizáló formában foglalja össze az idevágó tudnivalókat (Gunda 1946: 104). Aggádikus párhuzamként Scheiber Sándor a tengerből szigetként kiemelkedő cethal történetét említi, amelyre a hajósok gyanútlanul megtelepednek, mígnem a cethal megmozdul (Scheiber 1977: II. 410–424).

A hegyek akkor keletkeztek, amikor Jézus ment fel a mennybe: a hegyek mentek utána. Vagy az özönvízkor keletkeztek, hogy a rendes emberek fölmehessenek rájuk. Közismert monda szól a Tisza keletkezéséről: Krisztus (angyal, Szent Péter) szamarát aranyekébe fogta, s a Tiszát megkérte, hogy kövesse. A Tiszának ugyanis a teremtéskor nem jutott hely. Az éhes szamár minden bogáncsért, nádlevélért félrehajolt, görbe lett a barázda. Ezért kanyargós a Tisza. Éppen a monda közismert volta (iskoláskönyvekben, olajnyomaton stb. népszerűsítették) tartotta vissza a gyűjtőket, hogy több változatát feljegyezzék.

Az ember teremtése
Az ember fizikai és lelki tulajdonságai

Az ember (emberpár) teremtését a magyar eredetmagyarázó mondák általában a bibliai ősszülők, Ádám és Éva történetét alapul véve mondják el. Ádám és Éva azonban nemcsak a teremtéstörténetnek hősei, hanem számtalan aitiologikus elbeszélésnek is. Az emberiség számára az ő megjelenésük jelenti a kezdetet, tetteik meghatározóak – a mondákat éltetők tudatában – a mai ember sorsára nézve is. A hozzájuk fűződő népi elbeszélésekben alapgondolatok archetípusai fogalmazódnak meg: a jó és a rossz felismerése, a bűn átélése, az emberiség alapvető vágya a paradicsombeli élet után, a tudás fájának megismerése, csábítás, kíváncsiság stb. A „bűnbe esett” első emberpár mindenkor az emberi élet tipikus magatartásformáit reprezentálja.

Az Ádámhoz és Évához fűződő eredetmagyarázó mondák meglehetősen távol kerültek a Bibliától. Tartalmuk részben hasonló elő-ázsiai Paradicsom- és bűnbeesés-történetekre megy vissza (babilóniai, asszíriai), részben a Talmudban és számos Midrás-műben feldolgozott mondára, legendára. Az ún. Ádám-könyvekből ismerte meg először a Kelet, majd a középkori Nyugat ezeket a kibővített Ádám-történeteket. A Vita Adae et Evae zsidó forrásra megy vissza, van számos középkori feldolgozása, amely a népköltészetben fejlődött tovább. A zsidó irodalom úgy ábrázolja Ádámot mint Isten teremtményét, aki mindenben Istenhez hasonlít: ezért lesz Ádámból túlzottan fenséges, minden mértéket meghaladó, olykor valósággal szörnyszerű lény. Még Paracelsusnál is előfordul az első ember olyatén bemutatása, miszerint Ádám eredetileg angyali lény volt, sem nemi, sem emésztőszervei nem voltak. A bűnbeesés előtt tehát minden sokkal nagyobb és főleg sokkal nagyszerűbb volt (Röhrich 1968: 56–59). Ez a gondolat igen sok eredetmagyarázó mondában is kifejeződik, nemcsak a paradicsombeli bűnbeesésre vonatkoztatva: ezt {5-122.} általában az az elítélendő magatartás helyettesíti, hogy a boldog állapotban leledző ember nem hiszi el saját csodálatosan jó helyzetét, úgy tesz, mintha ez nem is lenne igaz, dolgozni kezd, noha nincs rá szüksége, utánakap a gyermeknek, noha az születése pillanatától fogva tud járni stb. Büntetésül a hitetlenségért, attól kezdve már dolgoznia kell (csépelni a gabonát, foltozni a ruhát, karon hordani a gyermeket stb.).

Mindenesetre a világ fejlődésének eme nyilvánvaló tagadása és az ősállapotok tökéletességének hangsúlyozása az eredetmagyarázó mondák egyik fontos gondolata. Ezért is van, hogy a legtöbb monda a tilalom–tilalom megszegése funkciópárral jellemezhető, ami egyúttal értelemszerűen azt is jelenti, hogy a világ valamely jelensége a kezdeti tökéletessége után, a büntetés következtében, hátrányára változott meg.

Az ember teremtéséről szóló mondák többsége a bibliai történettel egyezik meg annyiban, hogy az első embert sárból, agyagból gyúrt Isten-teremtménynek ábrázolják. A dualisztikus teremtésmondák legfontosabb motívuma, hogy az ördög vagy más segítőtársa Istennek csak az anyaggal (ez esetben agyaggal) tud bánni, vagy azzal sem tökéletesen, de lelket csak Isten adhat. „Mikor az Ördög embört akart teremteni, kiformászta az embört, de nem birta talpra állítani: akkor odamönt az Isten, mögrukta a talpát Ádámnak: Kelj föl Ádám! – Ádám fölkelt!” (Kálmány 1893a: 12). Ádámnak a bűnbeesés előtti angyal voltát egy bukovinai monda őrzi. Ádám eredetileg az az angyal volt, akit Isten a tenger fenekére küldött, hogy hozzon fel homokot. Mikor harmadszorra sikerült neki, Isten így szólt: „Dicsőség a zatyának és fiúnak és szentlélek istennek neviben, ámmen. Legyen Ádám a neved. És most ... menj bé a paradicsomkertbe, és imádkozz és semmi hibát ne csinálj, csak imádkozz és éljél és legyél.” Ádám a későbbiekben elunta magát egyedül, kérte Istent, hogy rendeljen mellé valakit. Isten azt mondta: „A Szűz Máriát odarendelném, de nem lehet, mert igen szép.” „És akkor teremtette Évát” (Bosnyák 1969: 463–464). Az agyagból gyúrt embert kemencében meg is kellett sütni (kisalföldi monda, változata nincs), hogy „megsüljön, ne olyan nyers legyen”. Ez a monda az emberek bőrének különböző színét magyarázza: „Hát Krisztus Urunk hogyan terjeszte a népet? No, gyúrta agyagból az embereket. Nohát, befűtötte a kemencét, hogy most elkészíti az emberiséget. Amint benn van a kemencében, elfeledkezett róla. Megnézni, ugyan már milyen az agyag. Hát elég fekete lett. No, most mi lösz? Hát jól van, nem baj, ezek lesznek a négerek. No, akkor megpróbálta a másikat gyúrnyi, akkor betette azt a kemencébe, hogy most jobban vigyáz reája, hogy ne legyen olyan fekete. Hát akkor betette, megent csak megfeledkezett, de ez nem lett ollan fekete, egy kicsit világosabb lett, de mégiscsak fekete lett az is. Hát jól van, nem baj, ezekbül lött a cigány. No, akkor harmadszor megint csak befűtötte a kemencét: – No, erre jobban vigyázok, igazán ne legyenek illen feketék! – Akkor egy kicsint sárgábbak lettek. – No, nem baj, ezek lesznek a sárga bőrűek! – No, osztán akkor negyedszer újra befűtött. – No, most igazán hogy vigyázok rájuk, mert ezek lesznek a fehér bőrűek! – az utolsók, a negyedikek. Nohát, így lett a nemzetiség!” (Nagy I. 1973: 8).

Az asszony teremtéséről szóló monda a legnépszerűbbek egyike. Az asszonyok csúfolására is alkalmas, eddig összegyűjtött változatok háromnegyed részét férfiak mondták el, tapasztalataim szerint nem kis élvezettel. Az Európa-szerte népszerű monda (Hans Sachs 1557-ben verselte meg) az asszonyi nem alacsonyabbrendűségéről szól. Isten kiveszi Ádám oldalbordáját, egy kutya odaszalad, elviszi a csontot. Isten utána kap, de csak a kutya farkát markolhatja meg. Ebből teremti Évát. Ezért megbízhatatlanok az asszonyok, ezért bolhásak (!), veszekedősek, ezért alszanak összekuporodva, mint a {5-123.} kutyák stb. A már említett kelet-európai és ázsiai föld teremtéséről szóló dualisztikus monda egyik szereplője a „kutya-őr”, „akinek” a teremtésnél komoly szerepe lehet. Nyugat-Európában ez a mondatípus őrzi ezt az ősi mítoszmotívumot.

Megjegyzendő, hogy míg a Bibliában elbeszélt történet Éva teremtéséről a házasság intézményét van hivatva magyarázni és egyúttal legalizálni, hogy ti. azért válhat a férfi és a nő a házasságban egy testté, egy lélekké, mert eredetileg is egyek voltak (Röhrich 1968: 36), ez a monda némi nyelvöltögetéssel mindezt kétségessé teszi.

A mondának egyébként a zsidó irodalomban is nyomon követhető az útja. Patai az i. e. 500 körül részben héber, részben arameus nyelven írt babilóniai Talmudból említi (Graves-Patai 1964: 66).

Az ember teremtésekor hibás teremtmények is létrejöttek: a bevezető részben említett „köteles”, akinek Szent Péter fordítva tette fel a fejét, vagy a púpos ember: „Azt mondta Péter, hogy ő is szeretne valamit teremteni, s mondta neki Isten: – Péter, teremts egy embert! – A Péter sárt csinált, s csinált belőle egy embert. A seggit nem csinálta meg, nem volt segge. – Ez nem jó, Péter csinálj mást! – Fogta a sárt, odacsapta a hátára. Azért van annyi púpos ember, mert nem jó helyre tette Péter a sárt. A púpos embört Péter csinálta, a Péter emböre a púpos” (Farkaslaka, Udvarhely m.; Nagy I. gy. 1970).

A nemi szervek eredetéről több mondatípus is szól. A legrégebben feljegyzett 1826-ból származik: „Az Ember teremtéséről és a Sexus különbözéséről ezt az anigmát hallottam egyszer: Hogy az Isten az Embert úgy teremtette, hogy az egész mejje, hasa nyitva volt. Ezután jobban itélvénn hogy elzárva légyen: adott mind Ádámnak, mind Évának egy-egy forintot, hogy vegyenek rajta Galandot és fűzzék bé a Hasokat. Ádám vett két rőföt, bé fűzte magát, sőt még maradt annyi, hogy bokorra is köthette. De Éva az első felén tsemegét vett és tsak egy rőföt tudott venni s nem vólt elég, hogy magát bé fűzhette volna végig” (Ecsedi Gábor: Sokféle első darab. Kéziratos könyv a Debreceni Ref. Koll. Nagykönyvtárában. Kijegyezte Kósa László).

A másodlagos nemi jegyek, szakáll, bajusz keletkezésének színtere általában egy paradicsombeli patak, amelyben az ősszülők megmosdanak. Ahol testüket vízzel érintik, szőrzet támad. Változat nélküli monda, amelyben a teremtéskor Szent Péter keni be a kopasz, még lélek nélküli embereket valamilyen oldattal, amitől szőrzetük nő (Gyergyóremete, Csík m.; Nagy I. gy. 1968).

Az Ádámról és Éváról szóló mondák a bűnbeesést is elbeszélik. Obszcenitástól mentesen, de mellőzve a szimbólumokat. E mondák annak magyarázatára szolgálnak, hogy hogyan szaporodott el az emberiség. A bűnbeesés utáni változások közé tartozik, hogy az ember testét borító köröm lehullott, csak az ujjak hegyén maradt. Azóta szégyenkezik az ember ruhátlanul. Azelőtt szállni tudott, bűne után már nem (Kálmány 1893a: 33).

Az ember tulajdonságaiban bekövetkezett változás az is, hogy a gyermek, miután kezdetben – az állatok kölykeihez hasonlóan – azonnal tudott járni születése után, az anya indokolatlan féltése következtében elvesztette ezt a képességét. A Balkán felé mutató motívum, hogy Isten kerítésen, házon át dobja a gyermeket, s az anya elkapja, ahelyett, hogy Istenben bízna. Másik magyarázat, hogy Isten felajánlja az asszonyoknak, hogy gyermeküket nem kell karon hordaniuk, ha az állatokhoz hasonlóan évente csak egyszer vannak együtt férjükkel. Az asszonyok a karon hordást választják.

Az ember életidejéről szóló monda azt mondja el, hogy Isten kiosztotta az éveket az ember és az állatok között, hogy annyi ideig éljenek. Az ember kevesellte a magáét, különböző állatoktól kért kölcsön. Életének azokban a szakaszaiban, amikor az állatok {5-124.} éveit éli, arra az állatra hasonlít, amelyiktől azt az időt kapta. A történet első forrása a görög Babriosz (i. sz. 3. század) 74. sz. meséje és kortársának, a zsidó Simon ben Eleázárnak egy hasonlata. Ezer év múlva újra a zsidó irodalomban, egy aggádában bukkan fel a történet, de Midrás-szövegből is ismert. Napjainkban a folklórkutatás Európa nagy részén számon tartja meglétét. Magyarországon a kultúrtörténet a múlt század eleje óta követheti nyomon terjedését irodalomban, népszerű olvasmányokban, olajnyomatos faliképeken ábrázolva. A népköltészetből számos változatát ismerjük (Heller 1930; uő. é. n. 24; György 1934: 116–117).

Az ember testi megromlását idézte elő az ördög a pipa, a kártya, a puska, a tánc, a káromkodás és a szeszes italok elterjesztésével, illetve azáltal, hogy a természeti népek kultúrhéroszához egészen hasonló módon az embert megtanította mindezen élvezetekre. Végül az Isten a betegséget is kénytelen volt megteremteni: „Mikor az úristen kiosztotta a posztokat, halál nem akart kerülni senki, mert az emberek majd azt okozzák, a halált, amiért meg kell halni. Az Úr Jézus azt mondta: – No, akkor majd minden halálnak lesz valami oka, a betegség és majd a betegséget okozzák. És azóta van betegség” (Újkér, Sopron m.; Nagy I. gy. 1966).

Az ember kezdetben tudta, hogy meddig él. Egy ember (Matuzsálem, Ádám stb.) ezért élete utolsó napjaiban szalmából font magának kerítést, mert arra a kis időre úgyis kitart. Isten megbüntette, s rajta keresztül az egész emberiséget, hogy senki ne tudja meddig él. A monda tanulsága nyilvánvaló, exemplumként is használták. Ugyancsak szószékről is terjedt napjainkig a halál angyaláról szóló legendamese, amelynek csak néhány mondai változata van. A Halál vagy egy angyal megsajnál egy sokgyerekes anyát, s nem viszi el a lelkét. Azóta láthatatlan a Halál, nem tudja senki, meddig él. A mesekatalógus is számon tartja ezt a típust (BN 779 VII). Középkori zsidó forrásokban is előfordul (Heller 1929).

Az emberi nem belső, lelki tulajdonságait az eredetmagyarázó mondák – a témát érdekesen leszűkítve – csak az asszonyokra vonatkoztatják. Az asszonyok háromféle típusának eredetét tárgyaló monda is a középkori zsidó irodalomban fogalmazódott meg, s a mai napig elevenen él a különböző izraeli népcsoportok körében (Schwarzbaum 1968: 313). Az özönvíz után Noénak három fia és egy leánya lévén, az Isten azt javasolja, hogy egy disznóval és egy kecskével zárja össze a lányát egy ólba. Reggelre három egyforma szép leány jön elő, mindegyiket feleségül veszi Noé egy-egy fia. Egy év múlva az egyik panaszkodik apjának, hogy a felesége lusta, mocskos. A második, hogy mindig megcsalja őt a felesége. A harmadik boldog, olyan felesége van, mint az édesanyja volt. Azóta ez a háromfajta asszony él a földön. A mondának a magyar folklórban hat változata ismert (legutóbb Bálint 1975b: 560–562).

Az asszony sok rossz tulajdonságának eredetéről van monda a magyar folklórban: mindig ellenkezik, mert ördögfeje van, hiú, mert Éva a ráncai miatt kesergett, az asszony alá van vetve a férfinak, mert nem tudott élni a hatalmával, amíg volt neki stb. A Biblia is Évát okolja elsősorban a bűnbeesésért, s a népi elbeszélések is – a magyar paraszti társadalom értékítéletének megfelelően – az asszonyi gyengeséget állítják középpontba. A társadalmi osztályok közti különbségek eredetéről szóló monda (Éva egyenlőtlen gyermekei) magyar változatai szerint Isten látogatóba jön Évához. (A hét magyar változat közül csak egyben szerepel Ádám, legalábbis aktív szerepben.) Évának 100–150, olykor 12, mindenesetre hangsúlyosan sok gyermeke van. Szégyelli: a túlzott termékenység a magyar paraszti társadalom egyes rétegeinek értékrendje szerint elítélendő is lehet, {5-125.} a legalsó néposztályok, cigányok jellemzője, egyúttal a mértéktelen szexualitás következményének tartják. Egy nógrádsipeki változatban kimondja a mesélő az igazi okot is: a gyermekek fele a kígyótól, azaz az ördögtől származik. Ezek rútak, míg az Ádámtól születettek szépek voltak. Éva gyermekei felét, a rútakat, a ruhátlanokat, a „törvénytelen” kapcsolatból származókat elrejti az erdőben, bokrok közé. Isten az eléje vezetett gyermekeket megáldja, ezek lesznek a föld boldog lakói, gazdagok, iskolázottak, míg amazokat alájuk rendeli, megátkozza. Kóborlók (csángók) legyenek, szegények, a gazdagoknak dolgozzanak. Éva ebben a mondában valamennyi alávetett társadalmi osztály sorsáért viseli a felelősséget. Anyaszerepe a keresztény „Isten anyá”-val teljesen ellentétes: parázna, gyermekei között különbséget tevő. A mesélők pesszimista megjegyzésekkel elhelyezik magukat a kitagadott gyermekek utódai között. A monda szüzséje előfordul pl. szudáni mesékben is, de ezek egészen más társadalmi problémákat hordoznak (Görög-Karady 1982).

A mondát tipológiai aspektusból is vizsgálták, és a társadalmi osztályok elrendezésével, Szent Pál korinthoszbeliekhez írt levelének (I. Kor. 12,4) példázatával hozták kapcsolatba, amely a test és a végtagok egységével foglalkozik. A hasonlóság nehezen fedezhető fel (Moser 1982).

Népek, foglalkozások

Az ember életidejének felosztásáról szóló mondával rokon az a magyarázat, amely a nemzetek különböző tulajdonságait, „javait” magyarázza. Istentől a Szentföldet kérik a népek, elsőnek a zsidó, aki meg is kapja. Utána a német, aki a hírre, hogy már nem lehet az övé, azt mondja: – No, ez szép dolog! – Isten neki adja a „szép dolgot”. Sorra minden nép azt kapja örökös adományként, amit mond. A finn pl. a fejét fogta, ezért az észt kapta. A magyar változatban a magyaré a „nagy dolog” lett, mert azt mondta.

Az egyes népek teremtését, mint már szó volt róla, a magyar népköltészet sem tárgyalja elég illedelmesen, ahogyan más népek is élvezettel gúnyolódnak azokon, akik tőlük nyelvben, szokásokban, viseletben stb. különböznek. Valószínűleg román monda magyar változata az alábbi, de hadd örvendjünk, hogy legalább önkritikus szemléletű mondánk is van: „A vízözön után megindult az Isten egy jó emberivel, már nem tudom kivel. Ahogy értek valamilyen tárgyat, abból mind teremtett egyféle nemzetet az Isten. S már kezdték számlálni, hogy mán minden nemzetet teremtettek, csak magyart nem. Vitatkozásba jöttek a társával, mer a társa nem akarta, hogy magyart teremtsenek. Azt mondta a társa, hogy a magyar büszke, káromkodós. Az Isten nem fogadott szót, oszt elérték a lúganéjt. S az Isten belerúgott a lúganéjba s kiugrott belüle egy félrecsapott kalapú magyar s egyet káromkodott és azt kérdezte az Istentül, hogy hol az igazolvány. Így lett a magyar és olyan büszke lett, mint amilyen vót” (Gyergyóremete, Csík m.; Nagy I. gy. 1968).

A cigány eredetéről igen sok mondatípust tart számon a kutatás. A mondák mindegyike a sötét bőrszín eredetének okát mondja el. A legérdemlegesebb változat szintén az imént idézett kiváló mesélőtől, Petrét Ferencnétől származik. A monda különös értéke, hogy az egyetlen olyan adat a magyar folklórban, amelyben a fehér 16 áldozat szerepel.

„Az Isten a cigányt azért teremtette, hogy a katolikusok legyen kinek adják az alamizsnát. S mikor megteremtette, az es fehérbőrű vót, mint mi. S nem vótak a népek belenyúgóva, hogy nem tudták kiválasztani, hogy kinek adják az alamizsnát. S akkor {5-126.} kérték az Istent, hogy áldozatot mutatnak bé, hogy akinek adni kell az alamizsnát, az változzon el. Az vót az áldozat, hogy egy fehér lovat nagy máglyára felhúztak és elégették. S akkor keletkezett egy nagy tó a tűz helyén, s akkor fekete vízzel vót teli a tó s ami cigány vót a világon, az mind benne vót hat hétig. S amikor kigyüttek, mind feketék vótak. Így lettek a cigányok feketék és így vált ki, hogy kinek kell anni az alamizsnát” (Gyergyóremete, Csík m.; Nagy I. gy. 1968).

A cigányok kiváltságainak eredetéről (lophatnak, csalhatnak, munka nélkül élhetnek stb.) az a hagyomány, hogy Jézus keresztre feszítésekor egy cigánygyerek ellopott egy szeget. Jézus lábára ezért eggyel kevesebb szeg maradt. A monda elterjedéséhez népszerű ikonográfiai megjelenítése is hozzájárult.

A mesterségekkel kapcsolatos eredetmagyarázó mondák egy része csúfolódó, anekdotikus, gyakran a történeti mondával rokon (pl. Mátyás királyhoz kapcsolódik). Középkori városi miliőben játszódik, amely erősen elüt az eredetmagyarázó mondák bibliai vagy falusi környezetétől. (Miért hívják a szabót kecskének stb.)

A béres, katona rossz sorsának és annak, hogy a betyárokat akasztják, egyaránt az az oka, hogy Szent Péter elferdítve tolmácsolta Krisztus rendelkezéseit. „– Aggy nekik kosztot, fehér kalács, sunkát! – Értëm, Uram, értëm! Komisz kënyér, puskát! – mondi Petör...” (Berze Nagy 1940: II. 543).

Vallások, ünnepi szokások

A szokásmagyarázó történetek vonatkozhatnak „egy ünnepre vagy szokásra, vagy a szokás egy elemére, cselekményére, rítusára, vagy pedig az ezekhez fűződő egyes előírásokra vagy tilalmakra, vagy bármely közösségi viselkedési, magatartás-szabályra” (Dömötör T. 1974a: 49). Dömötör Tekla csoportosításában a szokásmagyarázó történetek vagy utólag keletkeznek (pl. a történelmi szokásmagyarázatok), vagy a szokás, illetőleg rítus valamely történet illusztrálására jön létre (a bibliai történet, illetve a keresztény legendák történeteit megelevenítő szokásmód), vagy a szokás és magyarázata egyazon gyökérből, főként a néphitből párhuzamosan ágazik ki. Az eredetmagyarázó mondák kapcsolatát a szokással sokkal korábbinak kell tartanunk. Ezek a történetek, amelyekhez a történeti és a hiedelemmondákat nem számítjuk, az előbbihez hasonlóan utólagos magyarázatok. Egy részük az apokrif hagyományhoz tartozik, a népi vallásosságban van szerepük, más részük puszta fikció (miért böjtöl a rác; miért nincs a román templomban pad; stb.).

Monda szól az ünnepek kiosztásáról a vallások között: miért van az egyiknek kevés, a másiknak sok ünnepe.

„Az meg úgy történt, hogy mikor a Jóisten osztotta kifelé az ünnepeket a vallások között, a református, az evangélikus, a görög meg a római között, kirakta egy ponyvára az összes ünnepeket. Jött legelőbb a református, az csak elvitte a három nagy ünnepet, ezután jött az evangélikus, ez már hozzávett még kettőt, hogy már neki több kell, a Vízkeresztet meg a Reformáció ünnepét. A katolikus, a római katolikus, az már markolt, megijedt, hogy neki kevés marad. Belemarkolt jól. Erre a görög katolikus összemarkolta a ponyvának a négy sarkát, elszaladt az összessel, hogy az már neki mind kell. Ezért van a görögöknek minden héten két-három ünnepjek” (Kölcse, Szatmár m.; Nagy I. gy. 1967).

{5-127.} A görögkeleti templomban azért nincs pad, mert egy román elkiáltotta magát: „Ki a padokkal, hogy tudjunk hórát táncolni!” Azóta csak kerek pad van, hogy akik nem tudnak táncolni, leülhessenek. A protestáns templomokban a szentképek hiányát az AaTh 1828A* és BN 1789* mesetípus néhány változata magyarázza.

Tilalmak eredetéről szóló ún. tabumonda kevés van a magyar népköltészetben. Nagycsütörtöki munkatilalmat fogalmaz meg néhány monda, pl. meszelni nem szabad, mert Jézus üldözői elől ezen a napon beszaladt egy házba, ahol meszelés volt. Bútor híján nem tudott elbújni, ezért átkozott az, aki nagycsütörtökön meszel (Milejszeg, Zala m.; Nagy I. gy. 1966).

A zsidók disznóhúsevésre vonatkozó tilalmát több monda is magyarázza, igen sok változattal. A legnépszerűbb a teknő alá bújtatott zsidó asszony disznóvá változtatásának története; rokon monda szól a teknősbéka eredetéről.

A húsvéti tojás Krisztus kihullott vérétől piros, kosárban vitte oda egy asszony (Bartunek 1922: 86); vagy a királyné (Bősárkány, Győr-Sopron m.; Nagy I. gy. 1970), esetleg a molnár tyúkja húsvét reggelén pirosat tojt, és annak emlékére van a tojásfestés (Bosnyák 1977: 74). A locsolkodás azért van, mert Jézus feltámadásának örömhírét kiabálva terjesztették az asszonyok, akiket vízzel öntöttek le, hogy elhallgattassák őket (legutóbb Szabó L. 1975: 299).

{5-129.} Kétéltűek, csúszómászók, rovarok

A béka, illetve a teknősbéka eredetét a fösvény asszonyról szóló monda beszéli el: a fel nem ismert vándorló Jézusnak és társának, Szent Péternek a megígért cipót nem akarja megadni, inkább a teknő alá bújik. Jézus büntetése teljesedik be rajta (BN 779 VIII*). Az alamizsnaadás fontosságát kínálja tanulságul a monda, amely szerte Európában elterjedt. A kígyó csúfságát és lábainak elvesztését a paradicsombeli véteknek köszönheti.

Gyakori motívum, hogy bizonyos bogarak testből, fejből keletkeznek. A vöröshangya az ördög porrá tört testéből (érdemes megjegyezni, hogy az egyetlen eredetmagyarázó monda, amelyben a hiedelembéli ördög jelenik meg, egy kovácsmester padlásán! – Őrhalom, Nógrád m.; Nagy I. gy. 1969). Krisztus fejéből azonban a méh születik, Mária imakönyvének betűiből is (Maconka, Heves m.; Bosnyák S. gy. 1968), és számtalan sok monda szól arról, hogy a méh miért szent állat. E mondák a méhviaszból készített gyertya szakrális funkciójával kapcsolatban Európában mindenütt megtalálhatók. Hasonlóan szent állat a pók is, mert a menekülő Jézus után beszőtte hálójával a barlang nyílását. Az üldözők ezt látva visszafordultak. Ezért kapta a pók a hátára a keresztet, ezért átkozott az, aki a pókot agyonnyomja. Iszlám legenda Mohamed megmenekülését mondja el ugyanígy, az aggáda pedig Dávidról beszéli, hogy Saul elől menekült, amikor búvóhelyét egy pók körülfonta (Scheiber 1977: II. 244–245). Európában a hét alvó szentről szóló legenda is felhasználta a pókháló mentőszerepének motívumát.

A légy, bögöly, tetű s más kellemetlen jószágok az eredetmagyarázó mondák logikájából következően az ördög teremtményei, vagy az emberi lustaság büntetésére teremtette őket az Isten.

Fák, bokrok

A fák jellemző tulajdonságai, a madárhangokhoz hasonlóan, akkor alakultak ki, amikor Jézust üldözték, s az egyes fák bújtatták, illetve felfedték a menekülőt (ezért hajlik le a szomorúfűz ága, ezért nő felfelé a fenyő stb.). Az előbbihez hasonló okok miatt az egyik legnépszerűbb mondaciklus (BN 779 XXVI*).

A földön vándorló Krisztus és Szent Péter egyik legjellegzetesebb története az ácsokkal megesett kalandjuk, aminek következtében Jézus görcsöt teremt a fába (BN 754**, 779 XXXIII*). Európa kedvelt népköltészeti darabja volt ez a monda: német nyelvterületen Hans Sachs költeménye (Sankt Peter auf der Hochzeit, 1551) is népszerűsítette. Irodalmi és félnépi feldolgozásainak Magyarországon is szinte végtelen száma van (György 1934). Legnépszerűbb Arany Jánosnak A hegedű c. költeménye. A Szent Péter éjszakai szálláson c. legendamese változataival is kontaminálódva, az egyik leggazdagabban variálódott mondatípus. A fában a görcsöket más mondatípusok is magyarázzák: Krisztus keresztfájának emlékére lettek, az ördög teremtette, hogy lehessen fára mászni stb.

A bokrok tulajdonságai a Heródes elől menekülő Szent családdal szemben tanúsított viselkedésük emlékét őrzik. A csipkebokor virágának illata Szűz Mária emlékére van, mert Egyiptomba menekülve, alatta pihent, más változat szerint viszont azért kellemetlen illatú, mert a menekülő Jézus ruhájába akadt. Ez a típuscsoport kevésbé egységes, mint {5-130.} a „túlnépszerűsített” szomorúfűz-monda és rokonai. Részben a megverselt, ponyvákon terjesztett apokrif hagyomány továbbéléséből származnak, részben ennek további folklorizálódásából keletkeztek. A Kisjézussal vándorló Mária alakja a keleti bizánci kereszténység legendáiból került Nyugatra, még Spanyolországban és Írországban is gazdag hagyományt teremtve (Grafenauer 1958; Kríza I. 1982a: 66–68).

Egyéb növények eredete

A búzakalászról szóló mondák széles körben ismeretesek az európai folklórban (BN 779 XXIII*). Alapjuk az az elképzelés, hogy valamikor a teremtés idején a búzán a kalász a tövéig ért, s valamilyen büntetés következtében rövidült meg. Az egyik típus szerint az ember (Ádám) telhetetlen volt, az Isten által meghagyott egy barázda helyett többet is felszántott, kapzsiságát Isten (Jézus, angyal stb.) azzal büntette, hogy a búza szárán felhúzta a kalászt, és csak a hegyén hagyta meg, így már nagy munkával sem érhető el a kezdeti bőség.

A legtöbb monda azonban egy asszonyról szól, aki a gyermeke fenekét (piszkos kezét) lángossal (kaláccsal) törölte meg. A földön járó istenség (Jézus vagy Szent Péter) megharagudott, felhúzta a kalászt. Szent Péter ezekben a mondákban is közbenjáróként lép fel, megfogja Jézus kezét, hogy legalább a szár hegyén hagyjon egy keveset a madaraknak, a kutya vagy a macska számára, vagy a szűkölködőknek: árváknak, özvegyeknek.

Egy másik monda a Heródes elől menekülő Szent családdal kapcsolatos; egy szántóvető elrejti őket azon a búzaföldön, amelyet éppen akkor vet. Mire az üldözők odaérnek, a búza csodálatosan kinő, beérik, nem veszik észre a menekülőket. Amikor megtudják, hogy akkor látta őket az ember, amikor a búzát vetette, visszafordulnak. Ennek emlékére látszik a búzaszemen Mária és Jézus képe.

A harmadik mondatéma a búza eredetéről szól. Két jó szándékú, egymást segítő fivér tettének jutalmául szóródik szét a búza magja (Scheiber 1977: II. 216–235); Isten adta a magot Ádámnak, remete terjesztette el.

A mondák nagy elterjedtsége és szívós élete a néphagyományban annak megfontolását is lehetővé teszi, hogy esetleg egy európai, kereszténység előtti természeti mondát lássunk a háttérben (Ujváry 1975a: 199).

A szőlő eredetéről szóló mondák szereplője Noé, a történés ideje az özönvíz utáni idő. Noé szőlőt ültet, és négyféle állat vérével locsolja. Ezeknek az állatoknak a tulajdonságai ütköznek ki a részeg embereken, illetve ilyen állatokhoz hasonlatosak a különböző típusú részeg emberek. Ez a monda is óriási utat tett meg térben és időben: keleti, zsidó irodalmi források után a Gesta Romanorum és más művek nyomán Európa-szerte elterjedt. A magyar irodalom is gazdagon felhasználta a példázatszerű történetet: Tinódi Lantos Sebestyén Sokféle részögösről (1548) c. verse az egyik rangos előfordulási helye. Jól nyomon követhető a monda útja a múlt századi népszerű irodalomban, publicisztikában, s a folklór is számos változatát őrizte meg. E változatok a monda mindkét redakcióját tartalmazzák (a részegség fokozatai, illetve a részegek típusai). Az állatok száma, fajtája is igen változó. Érdekes jelenség, hogy a félnépi, népszerű irodalmi feldolgozások és a folklóralkotások között milyen nagy különbségek vannak, természetesen nemcsak stílus tekintetében (Nagy I. 1975).

A gomba keletkezését a mondák a már jól ismert módon Krisztus és Szent Péter földi {5-131.} vándorlásával hozzák kapcsolatba. Az útközben kéregető vándorok valahol élelmet (túrót, lángost, libacombot) kapnak. Jézus kéri Pétert, hogy még várjon, ne egyék. Péter hirtelen beleharap. Jézus szól hozzá, de hogy válaszolni tudjon, ki kell köpnie. Ezekből a kiköpött darabokból lett a gomba. A Szent Péter és a lópatkó (AaTh 774 C) legendamese néhány változata aitiologikus: ezekben a kiköpött cseresznyéből lesznek a gombák. Változat nélküli az alábbi moldvai monda:

„Hát most elmondok én egy mesét, amelyiket hallottam régen az öregektől. És ez így is van. Mái napig is megvan az emléke.

Hát mikor Tolszon megkezdőttek a búcsúk, elmentek a búcsúra. Egyik faluba is, másik faluba is. Ott mindenki készítette jaz ebédet, hogy mégis legyen neki egy-két-három vendégje, hogyha nem több, de bár kettő, három legyen. – Hát egy szegén asszonnak – nem ment senkise vendégségbe hozzájuk, hát elmaratt neki az ennivalója, a galuskája. Az vót a legelső és a legfontosabb. Nem birták elhasználni, mett nem vót ki. Akkor ő szegén gondolkodott, hogy neki senki nem vót, egy vendégje se. Mi csináljon ő annyi sok ennivalóval s neki nem leszen egy Isten fizessége se. Hát mit gondolt ü, mit nem? Kivette innen a fazékat a galuskával és kivitte az erdőbe. Kivitte innen az erdőbe, ott vett, minden, vett egy-két-három galuskát, s minden fának a tövibe tett egy-egy, két-három galuskát. Azokból a galuskákból ott gomba lett. Jó, megennivaló gomba. S akkor ü aszonta: – Habár galuskának nem használták el, akkor használják el gombának. – S akkor visszajött s elment későbben is ki az erdőbe és kapott gombát. Mind úgy, ahogy ő rakogatta ja fának tövibe, úgy gombákat kapott. Akkor ő meghálálta a Jóistent, hogy: – Hála a Jóistennek, mégis hogy az ő ennivalója nem ment kárba. S hahótától mamái napig mindenki használja, aki szereti. S eszt a meszét Benkéné hallotta a régi öregektől, a mamái napig is folytatom és én is használom a gombát. Isten áldja meg!” (Bosnyák S. gy.)

Mesei magyarázat ismeretes a bab formájának, az oldalán lévő pukkanásnak a keletkezéséről. „Kipottyant a szikra, meg a bab is lepottyant, meg a szalmaszál is. Aztán elindultak vándorútra. Egy folyóhoz értek. Akkor a szalmaszál átnyújtózott, hogy majd átmegy rajta, a szikra is meg a bab. No most, a szikra a közepin nagy tüzesen ment, meggyulladt a híd, leszakadt, beleesett a szikra a vízbe. A bab meg annyira nevette a parton, hogy megpukkadt. Azért meglátszik a babon a pukkanás” (Bősárkány, Sopron m.; Nagy I. gy. 1970). Iskoláskönyvekből, mesekönyvekből olvasták ezt a mesét, ezért a gyűjtők figyelmét is elkerülte. Pedig olyan monda is van a babról, amely egészen más forrásból ered. „Mikor a jó Isten a földön járt, gondúta, mos má ő sokfélét teremtett, csak még babot nem teremtettem, azt is teremtek. Fogta a Jóisten, belenyúlt a tenyeribe és a közepibül – ezért lyukasak a tenyereji mindenkinek – kicsipett egy akkorácska kis hussát, mind egy babszem. Ezt eldobta és azt mondta, ebbül a kis husombul legyen nagyon jóízű babszem. És esz szeresse minden ember a világon, esz mondta a Jóisten. Azér szereti ezt mindenki” (Kislengyel, Zala m. Pogány P. gy. 1943; EA 8780: 1067).

A dohány eredetéről hét szövegtípus nagyszámú változataiból szerezhetünk tudomást. A mondák legtöbbjének hátterében az a gondolat áll, hogy a dohány – a szeszes itallal és más élvezeti szerekkel együtt – az ördög találmánya. Az ilyesfajta élvezetekkel szemben elfoglalt álláspont az iszlám kulturális hatását sejteti, ami a mondák kialakulására befolyással bírhatott. Tény, hogy a 18–19. századi dohányzást tilalmazó írások mellett „mohamedán regék” is megjelentek, amelyek az ördög művének tartják a dohányt. Benkő József 1792-ben kiadott Középajtai Dohány... című művében olvasható: „... mind {5-132.} az ördögök az emberi Nemzettnek veszedelmére edjütt tanátskozván, azt találák és tselekedék, hogy mind edj edénybe poszogának, melyből lett valami mag, és az el-ültetödvén nőtt belöle a’ Dohány: melyből azt a következtetést hozta-ki (t. i. az ozdi szentpéteri oláh pap, akinek prédikációjából Benkő e történetet idézi) hogy tehát valakik pipáznak, mind a’ Sátán tojását szipogatják és ördög tanátsát követik” (idézi Takács 1954: 212).

Az eredetmagyarázó mondák szerint az ördög egy magot ad az embernek, és fogad vele, hogy nem tudja a kikelő növény nevét. Így is lett. Az ember felesége vállalja, hogy segít, meztelenre vetkőzik, mézbe, majd tollba hempereg, és így áll a vetésbe. Jön az ördög, felkiált: „Milyen csuda állat van a dohányomban!” – Így tudták meg a növény nevét, és az elterjedt az emberek között (BN 822**; Ortutay 1940: 362–363). Nagyon sok változata van, ellenben változat nélküli a következő történet:

„Volt egy öreg remete és özvegyen élt, meghalt a felesége. Bánatában ki szokott menni a felesége sírjához. El volt keseredve. Azon talált egy jó erős növényt. Nem tudta, hogy mi az, nagy levele volt. Szakított egyet róla, összepödörgette és meggyújtotta a végit és hogy égett, elkezdte színya. És később rajtakapott. Ízlett neki. Ma is így ízlik a mai embernek is, rákapnak, aztán tetszik nekik” (Mikekarácsonyfa, Zala m.; Nagy I. gy. 1966).

Az eltemetett halott testéből kisarjadó kultúrnövény a természeti népek mítoszaiból jól ismert motívum, a magyar folklórban nem ismeretes a megléte. Újabb és erőltetett magyarázat is született a dohány nevének eredetére: egy Do nevű hajós, aki Kolumbusszal átutazott Amerikába, kipróbálta ott a dohányt. Hányt tőle. Feltehetően magyar honfitársai így kiáltottak fel: – Do hány! Ezért lett a növény neve dohány. Igen népszerű, de nyomtatásban még nem jelent meg (Fácánkert, Fejér m. Berze Nagy gy.; EA 2372: 321).

A virágok eredetéről szóló mondák általában legendaszerűek, az apokrif Mária-legendák hatására születtek. Ponyvai megjelenésük verses feldolgozás. A magyar folklórban az árvalányhaj (Szűz Mária hajszálaiból), a gyöngyvirág (Szűz Mária könnyeiből), a „Máriaülte gaz” (Mária menstruációs véréből), a „talyigavirág” (Jézus születésének éjszakája emlékére) stb. keletkezéséről van mondai hagyomány azokon a területeken, ahol a népies vallásosság intenzív volt.

Áttekintésünk csak a változatgazdag, az összkép teljességéhez szükséges, illetve a kutatás számára érdekes típusokra terjedt ki. Nem pótolja az eredetmagyarázó mondák katalógusszerű számbavételét.