[TARTALOM][I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]
A XVII. század az átmenet kora a nevelés történetében. Korábban a szülők gyermekeik iránti viselkedését általában a távolságtartás, a túlzott érzelmi kötödéstől való óvakodás jellemezte - ez érthető, hiszen járványok dúltak, óriási méretű volt csecsemőhalandóság, így a kisgyermekek élete állandóan veszélyben volt. A gyermekek elvesztését szüleik így könnyebben tudták érzelmileg feldolgozni. A gyakran lesújtó halál elleni harcot csupán az új életek világra hozatalával tudták felvenni. A XVII. században mindemellett már új eszközök rendelkezésre állnak: kialakul és fejlődik a gyermekgyógyászat, egyre elszántabb erőfeszítéseket tesznek az esendő gyermeki életek megmentésére. A gyermekre már egyre inkább úgy tekintenek, mint önálló értékekkel rendelkező individuumra, aki figyelmet törődést érdemel. A verés viszont továbbra is a legelterjedtebb nevelési módszer, hiába szónokolnak ellene a moralista írók.
A felnőttek világa már egyre inkább érdeklődik a gyermeknevelés kérdései iránt, egyre több gyermeknevelési tanácsadó, útmutató kerül ki a nyomdákból. Mindemellett - főleg felsőbb körökben - megfigyelhető a gyermekek túlzott dédelgetése, babusgatása, játékszerként való kezelése is, ami ellen már a reneszánsz moralistái is felvették a harcot.
Megszaporodnak az alapfokú képzést nyújtó kisiskolák, ahol már nemcsak vallási ismereteket, katekizmust tanulnak a gyerekek. Egyre több gyermek számára igénylik szüleik a műveltség alapvető elemeinek (anyanyelvi olvasás, írás, számolás) átadását. Egyre fontosabb lesz a műveltség mellett a jó modor, a jólneveltség elsajátítása is.
A magasabb műveltség tartalmai is kezdenek lassan átformálódni. A hagyományos klasszikus (mindenekelőtt latin) nyelvű stúdiumok mellett egyre határozottabban fogalmazódik meg a hétköznapi életben közvetlenül használható praktikus ismeretek, ezen belül is a természettudományos tudás iskolai oktatása iránti igény. A középkorból átörökített, és a reneszánsz klasszicitás-kultuszával feldúsított nyelvi képzés azonban még mindig központi jelentőségű tananyagalakító tényező. A század újfajta pedagógiai elveket valló egyéniségei (mint például Comenius és Apáczai) meghirdetik ugyan a reáliák, a természetre vonatkozó ismeretek egyenrangúsításának programját, de a több klasszikus nyelv alapos ismerete az ő szemükben is kihagyhatatlan eleme a magasabb szintű műveltségnek. A következőkben először Comenius, majd Apáczai Csere János pedagógiáján keresztül vizsgáljuk meg ezt a korra jellemző sajátos kettősséget.
* * *
A világszerte ismertté vált cseh-morva pedagógus, Jan Amos Komenský (1592-1670) (latinosan: Johannes Amos Comenius) élete viszontagságokkal, megpróbáltatásokkal volt terhes. Átélte a harmincéves háború szörnyűségeit: otthonát feldúlták a zsoldosok, szeretteit elveszítette. A cseh-morva testvérek püspöke volt, ezért menekülnie kellett üldözői elől. Vérzivataros korának szinte valamennyi szenvedését átélte, ennek ellenére hitét sohasem veszítette el, emberi tartása sohasem rendült meg.
Comenius 1592. március 28-án született a korabeli Morvaország egy Nivnice nevű kis falujában. Szülei uradalmi cselédek voltak, és a közeli Magyargázlóban (Uhersky-Brod) telepedtek le. Édesapja elkötelezett híve és oszlopos tagja volt a cseh testvérek szektájának. Szüleit korán elvesztette, egyik nagynénje nevelte-taníttatta a cseh testvérek felekezetének támogatásával.
A cseh testvérek népi mozgalma a XV. század közepe táján szerveződött. A huszita hagyományokhoz nyúltak vissza, és határozott antifeudális törekvéseket tűztek zászlajukra. Pedagógiai programjuk is jelentős volt. Fontosnak tartották a betűismeret terjesztését a nép körében, törekedtek a Biblia minél szélesebb körű megismertetésére. Állandó üldöztetetéseik közepette hegyek közé, erdőkbe, télen barlangokba menekültek. A nevelést, tanítást azonban a legnehezebb időkben is szívügyüknek tekintették. A századfordulón feladták világtól való elfordulásukat, egyre többen csatlakoztak hozzájuk a tehetősebbek, a nemesek köreiből is. Mozgalmuk a cseh nép Habsburgok ellen vívott nemzeti küzdelmének jelentős tényezőjévé vált.
Elemi ismereteit a cseh testvérek közösségének iskolájában szerezte, majd Prerov városának latin iskolájába (gimnáziumába) íratták be. Felsőfokú teológiai tanulmányokat a herborni akadémián és a heidelbergi egyetemen folytatott. Nagy hatást gyakorolt rá Alstedt, aki - mint már láttuk - később a gyulafehérvári akadémián tanított. A fiatal Comenius - kitüntetésképpen - segíthetett Alstedt enciklopédiájának összeállításában. Az enciklopédikus törekvések így leltek visszhangra Comenius gondolkodásában.
Egyre inkább kikristályosodott az a meggyőződése, hogy az összes emberi ismeretet a legegyszerűbb, legáltalánosabb alapfogalmakra kell visszavezetni. Emellett ki kell dolgozni az alapvető fogalmak egymáshoz való kapcsolódásának rendszerét is. Ez a mindent átfogó tudomány lesz a "tudományok tudománya", vagyis a pánszófia. A "mindentudás" majd hozzásegíti az embert ahhoz, hogy megtalálja helyét, boldogulását a világban.
Ezekben az években - Alstedten kívül - az angol materialista, empirista filozófia első jelentős képviselője, Francis Bacon (1561-1626) gyakorolt felfogására jelentős hatást.
Az egyetemi évek után 1614-ben visszatért Prerovba, ahol pappá szentelték. Emellett tanított a város gimnáziumában. Feleségével, Magdalena Vizovskával Fulnek városába költözött, ahol a lelkészi teendők ellátása mellett iskola-felügyelő is volt. A nevelői gyakorlattal itt is életközeli kapcsolatban maradt.
A harmincéves háború kitörése (1618) után súlyos sorscsapások érték: családját elvesztette, otthonát földúlták, menekülnie kellett. A fehérhegyi csatában 1620-ban vereséget szenvedett a csehek Habsburg-ellenes felkelése. A Habsburgok felszámolták az ország önállóságát, a katolicizmust államvallássá tették, s kíméletlenül szétszórták a cseh testvérek közösségeit.
Comenius ebben a megpróbáltatásokkal terhes időszakban sem hagyott fel a tudományos munkával: latin nyelvű filozófiai, teológiai, gazdaságtörténeti, régészeti és földrajzi tárgyú tanulmányok egész sorát írta ekkor. 1623-ban született "A világ útvesztője", a klasszikus cseh nyelvű próza első nagy alkotása.
Üldözői elől a cseh testvérek egy részével a lengyelországi Leszno (Lissa) városába menekült, ahol tizenkét esztendőt tölthetett el viszonylag nyugodt körülmények között. Lelkészként tevékenykedett, tanított a középiskolában. Itt írta egyik legfontosabb művét, a "Didactica magná"-t (Nagy oktatástan). Latin nyelvkönyvei közül itt keletkezett a "Janua linguarum aurea reserata" (A nyelvek kitárt arany kapuja) és a "Vestibulum" (Előcsarnok) Hozzákezdett korábban tervezett pánszófiájának formába öntéséhez is. Ez a pánszófia nem öncélú tudományos teljesítmény, hanem olyan összefüggő ismeretrendszer, amely a világot a maga teljességében képezi le, s teszi áttekinthetővé.
Pánszófikus törekvéseit saját hittestvéreinek egy része nem nézte jó szemmel, a "mindentudás" szerintük kizárólag Isten képessége lehet. Egyházi zsinat elé idézték, ahol Comenius megvédte igazát, s így felmentették a vádak alól.
Az 1640-es években egy nagyszabású filozófiai, politikai és pedagógiai kérdéseket tárgyaló mű írásához kezdett "De rerum humanarum emendatione" (A világ égető problémáinak megoldása) címmel. A megoldást kettős: egyrészt a Habsburgok, a katolikus egyház uralmának megdöntése fegyveres harccal, másrészt pedig - ezzel párhuzamosan - egy új pedagógia létrehozása. Az új nevelés segítségével majd meg lehet ismertetni az emberekkel a világ összes ellentmondását, s meg lehet mutatni nekik a helyes utat a jobb, emberibb jövő felé. Egy olyan új világ felé, melyben mindenki megtalálja a boldogságot. Ebben az új, boldogabb világban - melyben egy hozzáértő testület irányítja majd az egész emberiség életét - mindenkinek joga lesz arra, hogy élete végéig tanuljon, ismereteket gyűjtsön, művelődjék.
1641-ben Londonba, majd Svédországba hívták azzal a céllal, hogy működjön közre az oktatásügy reformjában. Pánszófikus, utópisztikus elképzelései nem leltek jelentékeny visszhangra. Londonban hozzákezdett egy tudósokból álló testület szervezéséhez, de munkáját félbe kellett szakítania a polgárháború kitörése miatt. Svédországban hiába várta a királytól a cseh nemzetnek nyújtandó segítséget. Ottani tartózkodása alatt írta meg harmadik fontos nyelvkönyvét, az "Atrium"-ot (jelentése: fogadóterem).
A vesztfáliai béke (1648) után Comenius reményei szertefoszlottak: a Habsburgok nemzetközi tekintélye megtört ugyan, de abszolutista hatalmuk nem csökkent birodalmukban. A protestánsokra és katolikusokra kimondott vallásszabadság pedig nem vonatkozott a cseh testvérek szektájára.
Lesznóban kapta meg Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony hívó levelét, melyben kéri, hogy jöjjön Sárospatakra, vegyen részt a kollégium újjászervezésében. Hittestvére, Drábik András ösztönzésére Comenius elfogadta a meghívást. Az "álomlátó" Drábik ugyanis "égi jelet" vélt látni, mely szerint Comenius elérheti kettős célját: egyrészt rábeszélheti Lórántffy Zsuzsanna fiait, Rákóczi Zsigmondot és II. Rákóczi György erdélyi fejedelmet egy Habsburgok elleni végső összecsapásra; másrészt pedig a gyakorlatban is kipróbálhatja az eljövendő új világ pánszófikus iskoláját.
A pataki vendéglátók - élükön Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszonnyal és az akadémia rektorával, Tolnai Dali Jánossal - Comeniust elsősorban mint újszerű latin nyelvtankönyvek íróját ismerték. A Didactica Magna cseh nyelven nem vált széles körben ismertté, a mű latin nyelvű változata végleges formájában csak 1657-ben jelent meg.
Comenius vendéglátóinak célja az volt, hogy a tudós pedagógus segítsen korszerű ismereteket is nyújtó magas szintű papképző intézménnyé szervezni a sárospataki kollégiumot. A protestánsoknak ugyanis égető szüksége volt jól képzett papokra és világiakra a királyi Magyarországon és Erdélyben, hogy ellen tudjanak állni a Habsburgok rekatolizációjának.
A jezsuita iskolák egymás után nyíltak meg, a nagyszombati katolikus egyetem is működött már. Félő volt, hogy a protestáns ifjak is katolikus felsőbb iskolát választanak.
A meghívók nyugodtak lehettek afelől is, hogy Comenius nem törekszik a protestáns egyház püspöki hierarchiájának megbontására, hiszen ismert volt antipuritánus felfogása, maga is püspöke volt egyházának.
Comenius négy esztendeig (1650-1654) tartózkodott Magyarországon. Sárospatakon hétosztályos pánszófikus iskolát kívánt létrehozni, melynek minden osztályában - koncentrikus, egyre bővülő körökként - önmagában is helytálló, de fokozatosan bővíthető ismeretrendszert akart tanítani. Tehát minden osztályban "minden"-ről tanulnának a diákok, de ezen felül minden egyes osztálynak sajátos célkitűzése lenne. Hétosztályos pánszófikus iskolájának csak első három osztályát tudta itt-tartózkodása alatt kiépíteni.
Az első három osztály tankönyvei (Vestibulum, Ianua, Atrium összeolvasva: VIA = út) a köznapi latin nyelv elsajátításához nyújtottak segítséget. Új vonása tankönyveinek az is, hogy a mindennapi életben jól hasznosítható ismereteket nyújtottak. A feldolgozandó koncentrikusan bővülő szócsoportok, szómagyarázatok ugyanis nem az antik klasszikus kultúra megismerését szolgálták, hanem a gyerekeket körülvevő korabeli világ teljességére vonatkoztak.
Miután Comenius rádöbbent arra, hogy politikai elképzeléseinek hathatós támogatására végképp nem tudja megnyerni a Rákócziakat, visszatért Lesznóba. Innen Hamburgba költözött, majd Amszterdamban telepedett le. A város nyolcszáz aranyat folyósított tudományos munkája támogatására. Ott készítette elő műveinek gyűjteményes kiadását Opera Didactica Omnia címen, s ott fejezte be nagyszabású "Egyetemes Tanácskozá"-sát (teljes címén: "De rerum humanarum emendatione consultatio catholica" azaz: Egyetemes tanácskozás az emberi állapotok megjavításáról). E hatalmas mű hét könyve közül kettő foglalkozik pedagógiai kérdésekkel: Pansophia és a Pampaedia.
A kéziratban maradt grandiózus művet már nem tudta sajtó alá rendezni. Ennek munkálatai közben érte a halál 1670. november 17-én. Végakarata szerint fia, Dániel és tanítványa, Christian Nigrin gondoskodtak élete fő művének megjelentetéséről.
Comenius világszemléletének középpontjában a keresztény hit áll, de ennek talaján a hagyományostól eltérő, új gondolatok egész sorát fogalmazta meg. Kiindulópontja az, hogy az ember Isten teremtménye, s a földi élet után Istenhez tér vissza.
"Háromféle tehát a mi életünk - írja a "Didactica Magná"-ban - és a mi életünknek hajléka: az anyaméh, a föld és a menny. Az elsőből a másodikba a születés által lépünk, a másodikból a harmadikba a halál és a feltámadás útján, a harmadikból azonban sohase lépünk ki az örökkévalóságon át. Az elsőben csupán az életet kapjuk, a kezdetleges mozgási és érzékelési képességgel; a másodikban az életet, a mozgást, érzékelést az értelem csíráival; a harmadikban mindezek tökéletes teljességét [...] Az első élet a másodikra való előkészület, a második a harmadiké, a harmadik pedig önmagában áll vég nélkül."[1]
A földi élet tehát előkészület az örökkévalóságra, de ennek során számos evilági feladat elvégzése vár az emberre. Mivel az ember "eszes teremtmény", meg kell ismernie önmagát, s az őt körülvevő világot. Miután "uralkodásra teremtett lény", képes saját szükségleteit kielégíteni, a világ dolgaival rendelkezni. Képes arra, hogy "okosan tudja szabályozni a saját és mások külső és belső cselekedeteit"; mindezt "komolyan és szentül" viselkedve, szilárd erkölcsi meggyőződés alapján. Mivel "Isten képmására teremtett lény", meg kell ismernie Istent és törvényeit, a vallás tanításait.
Egyetlen mondatba tömörítve az előkészület e hármas feladatát: az embernek földi életében képzettségre, erkölcsi fejlettségre és vallásos érzületre kell szert tennie.
Comenius mélységesen hisz az ember alakíthatóságában, nevelhetőségében. Felfogása szerint minden gyermekkel eleve adott az eszesség, uralkodásra való képesség, a vallásos jámborság kibontakoztatásának lehetősége, ezért minden egyes gyermek nevelhető. De nemcsak nevelhető minden ember gyermeke, de nevelni is kell - abban a társadalmi közegben, ahová sorsa rendelte -, hogy e három adottság lehetőség szerint mindenkiben kiteljesedjék. Optimista és ugyanakkor mélységesen demokratikus pedagógiai alapelvek ezek.
A reneszánsz ember - mint már láttuk - rátalált önmagára, mérhetetlen önbizalomra szert téve harmóniát vélt felfedezni az emancipált ember és az őt körülvevő világ között. Ez a harmóniára törekvés Comenius gondolkodásmódjában is érződik. Példa erre a Nagy Oktatástan (Didactica Magna) közismert óra-hasonlata:
"Maga az ember nem egyéb, mint összhang - teste és lelke szempontjából egyaránt. Mert ahogy maga a hatalmas külvilág (makrokozmosz) óriási óraszerkezethez hasonlítható, melyet különböző kerekekkel és csengőkkel úgy szerkesztettek egybe, hogy az egészben az egyik rész a másikat indítsa, hogy a mozgás folytonossága és összhangja meg ne szakadjon: hasonlóképpen az ember is. Ami ugyanis a csodálatos művészettel felépített testet illeti, itt van elsősorban a mozgás kiindulópontja: a szív; ez az élet és a cselekvések forrása, ahonnan a többi tagok a mozgást és a mozgás mértékét merítik. A súly azonban, amely létrehozza ezt a mozgást, az agy: ez az idegek - mintegy kötelékek - segítségével megindítja és féken tartja a többi kerekeket: azaz a tagokat. A cselekvések külső és belső változatossága azonban kétségkívül az egyes mozdulatok egybehangzó, egymáshoz való viszonyában áll."[2]
Az ember nevelése tehát lehetséges és szükséges - hirdeti Comenius. Nemcsak az egyén üdvözülése szempontjából fontos az értelmi, erkölcsi és vallásos nevelés, hanem a társadalmi bajok gyógyítása érdekében is. Hitt abban - s ez már a felvilágosodásra jellemző gondolat -, hogy neveléssel a társadalmi bajok gyógyíthatók, az emberi együttélés ellentmondásai, fonákságai orvosolhatók. "Az emberi romlottság megjavítására - írja Comenius - az égvilágon semmi hatásosabb út nincs az ifjúság helyes nevelésénél." A Didactica Magna szuggesztív sorai a tévutakon járó emberi nem romlottságát ecsetelik: "Mert vajon mibennünk és a mi dolgaink között van-e valami a kellő helyén és helyes állapotában? Mindmostanáig semmi sem. Minden fonákul vagy összekuszáltan hever szerteszét, vagy omlik össze. Az értelmesség helyett, amelyben az angyalokkal kellene egyenlőknek lennünk, a legtöbb emberben akkora tompultságot találunk, hogy a legfontosabb dolgok ismerete terén tudatlanságban az állatok színvonalán állanak. [...] A kölcsönös szeretet és nyíltszívűség helyén kölcsönös gyűlölet, ellenségeskedés, háborúskodás, öldöklés van; az igazságosság helyén méltánytalanság, jogtalanság, elnyomás, csalás, rablás. A tisztaság helyén ocsmányságok és erkölcstelenségek a gondolatokban, beszédekben és cselekedetekben egyaránt."[3]
Hol van már a reneszánsz korban megtalálni vélt földi harmónia! Az "uralkodásra termett ember" célját vesztve bolyong a világ veszélyekkel teli, kiismerhetetlen labirintusában. Ez Comenius világról alkotott felfogásának másik vetülete. A reneszánszból örökölt optimizmus itt elhomályosodik: a harmóniát felváltja a bizonytalanság.
Comenius fiatalkori utópisztikus-szatirikus regényében, "A világ útvesztőjé"-ben a labirintus az egész világ szimbólumává avatódik. A kései reneszánsz, a manierizmus világszemlélete ez: a korábbi mérhetetlen önbizalom helyébe az ember tehetetlenségének, kiszolgáltatottságának nyomasztó érzése lépett. Az "Útvesztő" fiatal hőse az emberi értelem útmutatásai alapján szeretné alakítani életét. Ezért elindul, hogy körülnézzen a világban, mielőtt pályát választ. Vándorútján előrehaladva egyre növekszik kétségbeesése. A világ csupa visszásság, igazságtalanság, szenvedés. Rádöbben, hogy az értelem világossága nem elegendő ahhoz, hogy megtalálja a kivezető utat ebből a labirintusból. "Térj vissza - hallja az égi szózatot a vándor -, térj vissza, ahonnan jöttél, a szíved hajlékába és zárd be az ajtót magad mögött."[4] Az értelem erejének a szív egyszerű, bensőséges hitével kell párosulnia ahhoz, hogy az ember kezébe vehesse sorsa irányítását.
Comenius minden megpróbáltatás ellenére optimista, hisz a nevelés emberalakító, társadalomformáló erejében. Világképében megkísérli kiegyenlíteni az ellentéteket, áthidalni a különböző felfogások közötti szakadékot. Egységbe akarja ötvözni saját kora tudományos eredményeit a mély, bensőséges vallásossággal.
A hitből és a tudásból van összeszőve az "Ariadné-fonal", amelynek segítségével az ember eligazodhat a világ labirintusában. A barokkra jellemző világszemlélet ez.
A nevelésre tehát mindenkinek egyformán szüksége van, hiszen nélküle a gyermekből "vadállat lenne, buta szörny vagy tétlen fajankó". A gyermekkorban oly mértékben nevelhető az ember, mint később soha - hangsúlyozza Comenius a Didactica Magná-ban. (Később, az "Egyetemes tanácskozás" című nagyszabású művében a nevelés-nevelődés lehetőségét az emberi élet végső határáig terjeszti ki.)
A rá jellemző érzékletes módon, természetből vett hasonlatok egész sorával igazolja állítását: "Minden élőlénynek az a tulajdonsága, hogy zsenge korukban könnyen hajlíthatók és alakíthatók, mihelyt azonban megcsontosodnak, többen megtagadják az engedelmességet. A lágy viasz könnyen alakítható és visszaalakítható; ha azonban már egyszer megmerevedett, könnyen széttöredezik. A facsemetét elültetheted, átültetheted, ide-oda hajlíthatod a kifejlett fával ezt semmiképpen sem teheted..."[5]
A szülők felelősségét hangsúlyozza gyermekeik helyes nevelésében, de arra is rámutat, hogy kevesen vannak, akik jól értenek a gyermekneveléshez. Ezért mihamarább képzett tanítókra kell bízni őket, akik "kiválnak tárgyi tudásukkal és mély erkölcsiségükkel". A nyilvános iskolai oktatás mellett foglal állást: "Megfelelőbb, hogy az ifjúság nagyobb közösségben nevelkedjék, mivel kétségtelenül sikeresebb munka és kedv jár vele, ha egymástól kapnak példát és ösztönzést".
Comenius olyan didaktikai és metodikai alapelveket állapított meg, melyek azóta az iskolai gyakorlat szerves részévé váltak. Alapelvei a következők: a szemléletesség, a tudatosság, a rendszeresség, a következetesség és a tananyag koncentrikus bővítésének elve.
a) A szemléletesség elvét - noha előtte már többen hangoztatták fontosságát - Comenius dolgozta ki először részletesen. Bacon nyomdokain halad, amikor a konkrét tapasztalatszerzés fontosságát hangsúlyozza:
"Szükséges, hogy a megismerés mindig az érzékszervekből induljon ki (semmi sincs ugyanis az értelemben, ami nem volt meg előbb az érzékekben). Mi más ez, mint az, hogy a tanítás ne a dolgok szóbeli elbeszélésével vegye kezdetét, hanem a reális megfigyeléssel? És végül, miután megmutattuk a dolgot, jöhet a bővebb magyarázat."[6]
Fontos, hogy a megismerés folyamatába minél több érzékszervet kapcsoljunk be. Horatiust idézi:
"Lanyhább hatást tesz a lélekre az,
Miről csak a füle útján értesült,
Mint az, amit a megbízhatóbb tanú,
A szem előtt folyik le és amit
Maga a néző közöl önmagával"[7]
Az így szerzett konkrét tapasztalatokat követi az általánosítás, a fogalomalkotás. Comenius az öncélú verbalizmust, a meddő szóismeretet tartalmas tudással kívánta felváltani. ("A dolog a test, a szó a ruházat.")
b) A tudatosság elve a tekintélyelvűség elleni határozott állásfoglalást jelenti. Ne a tudós szerzők legyenek a tudás valódiságának bizonyítékai, hanem az érzékszervek és az elemző értelem. A mechanikus, megértés nélküli tanulás helyébe a megértett-megemésztett ismeretek tudatos elsajátítását állítja.
c) Rendszeresség. Fontos, hogy a tanítási anyag szerkezeti felépítése logikus legyen, s hogy átadása során "az előzmény készítse elő az utána következők útját". Az ismereteknek szervesen egymásra kell épülniük.
d) Ehhez szorosan kapcsolódik a következetesség elve. Comenius a tanulók életkorát is figyelembe veszi, amikor megszabja, hogy a tanár a tanítás anyagát milyen mélységben, milyen részletesen oktassa. Az életkori sajátosságokon túl az értelmi fejlődés menetét is szem előtt tartja. Kerülni kell minden következetlenséget, kapkodást, hiszen "a természet sem rohan hanyatt-homlok, hanem lassan halad előre".
Az érzékszervek, az emlékezet, a gondolkodás, a beszédkészség fejlesztésén túl felhívja a figyelmet a kézügyesség kialakítására is. Az elsajátított ismereteket e nélkül nem tudná helyesen alkalmazni a tanuló.
e) A tananyag koncentrikus bővítésének elve kiemelkedően fontos tényező a comeniusi didaktika rendszerében. A koncentrikus tananyag-elrendezés elve - a lineáristól eltérően - azt jelenti, hogy az iskola minden fokán mindent tanítani kell, fokozatosan bővülő terjedelemben. Az ismeretek így egységes rendszert alkothatnak már a kezdeti fokon is. Erre a rendszerre épülhet a következő osztályokban tanított koncentrikusan bővülő, fokozatosan gazdagodó ismeretanyag.
Ennek az elvnek a gyakorlati alkalmazásához Comenius további szabályokat fektet le: A tanításban haladjunk
1. az egyszerűtől az összetett,
2. a konkréttól az elvont,
3. a tényektől a következtetések,
4. a könnyűtől a nehéz,
5. a közelitől a távoli felé.
Az "Egyetemes tanácskozás" Pansophia című könyvében is foglalkozik didaktikai-módszertani kérdésekkel. A Didactica Magnában megfogalmazott gondolatokhoz képest újdonság az, amit a tények tanításáról ír: A tanítás akkor lesz eredményes, ha "(1) ne mindent tanítsunk meg, hanem csak az alapvető dolgokat, (2) ha nem külön-külön tanítunk meg mindent, hanem, amit lehet csoportosan, (3) ha semmit sem tanítunk teljesen újként, melynek teljesen új alapot kell vetni, hanem mindent úgy, mint ami a már korábban ismertekből származik."[8] Ma is érvényes, korszerű didaktikai-metodikai elvek ezek.
Comenius több művében kifejtette az iskolarendszer jobbítására vonatkozó elképzeléseit. A Nagy Oktatástanban négylépcsős iskolarendszert vázol fel, amelynek minden fokozata hat esztendeig tartó nevelést, képzést ölel fel:
I. A kisgyermekkor iskolája az anyai öl;
II. a gyermekkor iskolája a tudományos játék,
vagyis a nyilvános népiskola;
III. a serdülőkor iskolája a latin iskola, vagyis gimnázium;
IV. az ifjúkor iskolája az akadémia és külföldi
utazások."[9]
I. A gyermeknevelés alapvető színtere az anyai iskola, vagyis a szülői ház. Comenius az édesanyák lelkére köti, hogy neveljék szeretettel, gondosan gyermekeiket, mivel azok "Isten képmásai, tiszták, ártatlanok, mert hiszen az eredendő bűnön kívül más bűnnel még be nem szennyezték magukat".
Az anyaiskolának mindenekelőtt vallásos nevelésben kell részesítenie a gyermekeket. Fontos az erkölcsi erények fejlesztése is: mértékletességre, engedelmességre, igazmondásra, szeretetre, másokkal szembeni türelemre és udvariasságra kell nevelni őket. Lényeges továbbá a kétkezi munka megbecsülése és a szerény magaviselet.
Comenius a fegyelmezés eszközei között kicsi korban megengedi a testi fenyítést. (Bár szerinte ez csak a dorgálás után következhet.) A vesszőzésről ezt írja "Anyaiskola" című könyvében: "Miért neveled gyermeked természetadta balgaságban ahelyett, hogy a kedves, szent, korán alkalmazott s egészséges fűzfavesszővel kiirtanád belőle? Csak azt ne hidd, hogy a gyermek úgysem érti meg a vessző rendeltetését..."[10]
Az iskolák magasabb fokain már elutasítja a verés, a testi fenyítés minden módozatát. "Én egyenesen azon a véleményen vagyok - hangoztatja a "Didactica Magná"-ban -, hogy a vesszőt és botot, eme szolgai és tehetséges emberekhez nem méltó eszközöket az iskolában éppen nem kell alkalmazni."
A fentieken túl az anyaiskola feladata még a gyermek érzékszerveinek és értelmének fejlesztése az őt közvetlenül körülvevő világ megismertetésével.
II. Comenius elképzelése szerint hattól tizenkét esztendős korig mindkét nembeli összes gyermekeket az anyanyelvi iskolában kell tanítani-nevelni. Itt az olvasás-írás alapkészségének elsajátításán túl számtannal, mértannal, énekkel, katekizmussal, erkölcstannal, gazdasági és politikai ismeretekkel és földrajzzal foglalkoznának a tanulók. Mindezeken kívül megtanulnák "a mesterségek legfőbb, legáltalánosabb fogásait" is. Anyanyelvi iskolát minden településen, minden városban állítani kell.
III. Gimnáziumba (latin iskolába) 12-18 éves korukig azok a fiúk járnának, akik arra érdemesek és felsőbb tanulmányokra törekszenek; vagy pedig azok, akik latin nyelvtudást igénylő életpályára kívánnak lépni. Itt a tradicionális négy nyelven és a grammatikai-retorikai stúdiumokon kívül matematikát, asztronómiát, zenét, fizikát, történelmet, földrajzot, etikát és teológiát tanulnának a fiatalok. Gimnáziumot minden városban szervezni kell.
IV. Az akadémiák feladata - Comenius szerint - a szaktudományos képzés. Ilyen intézményt minden államban, illetve a nagyobb államok minden kiterjedtebb területi egységében létesíteni kell. A tanulás itt 18-24 esztendős korig tartana.
Comenius írta le elsőként részletesen a - máig is érvényben levő osztály- és tanórarendszert. A maga korában ez nem volt még magától értetődő. Az iskolai időbeosztás - a jezsuiták gimnáziumain kívül - városonként változott. Ebbe a tarka összevisszaságba vitt rendet, amikor megkövetelte, hogy a tanulók egyszerre kezdjék a tanulást, s fokozatos képzést kapjanak mindvégig. Az iskolába való felvétel ősszel történjék, a tanév tavasszal fejeződjön be. A tanító - a korábbi egyéni foglalkozás helyett - egyszerre végezzen együttes munkát az egész osztállyal egyórás foglalkozásokra bontva a tanítás folyamatát.
Elképzelései között néha túlzásokra is bukkanhatunk. Ilyen például az osztály létszámára vonatkozó nézete. Szerinte egy tanító - segédtanítók közreműködésével - egyidejűleg mintegy háromszáz gyereket is taníthat: "Nem csupán lehetségesnek tartom azt, hogy egyetlen tanító néhány száz tanuló élén álljon, hanem határozottan állítom, hogy ennek így is kell lennie, mivel ez a tanítónak és a tanulóknak is messzemenően a legalkalmasabb."[11]
Ugyanígy a túlzott pedagógiai optimizmus jele az oktatási módszer abszolutizálása. Szerinte ugyanis az igazán alkalmas módszer-együttes segítségével valamennyi embernek megtanítható "minden", vagyis mindenki elsajátíthatja a pánszófia egyetemes tudományát.
Iskolakoncepcióját az "Egyetemes tanácskozás" Pampaedia című könyvében továbbépíti. Az emberi élet hét korszaka szerint alakít ki lépcsőzetes, élethosszig tartó iskolarendszert. A születéstől kisgyermekkorig családi nevelést-oktatást tart célravezetőnek, a serdülőknek és ifjaknak közösségi iskolákat szán, míg a férfikor és öregkor iskolájának jellege már csak Istenre és az illetőre magára van bízva.
Az iskolák koncentrikus körökként egymásra rétegződő rendszerét így vázolja fel: "Az első iskola helye ott lesz, ahol csak emberek születnek; a másodiké valamennyi házban, a harmadiké minden faluban; a negyediké minden városban; az ötödiké minden országban vagy tartományban, a hatodiknak helye az egész világ lesz, a hetediké pedig minden olyan helység, ahol nagy kort megért emberek találhatók."[12]
Ezt az egész életet átfogó iskolarendszert Comenius a Pampaedia lapjain aprólékos gonddal kimunkálta, leírta. Ha például a hatéves korig tartó "kisgyermekkor iskoláját" vesszük szemügyre, hat osztályt találunk:
I. a születésé, másfél hónap;
II. a szoptatásé, másfél év;
III. a csacsogásé és a járni tanulásé;
IV. a folyamatos beszédé és az érzékelésé;
V. az erkölcsé és az istenfélelemé;
VI. az első közös iskoláé, vagyis
a tudomány elemeié.[13]
A gyermekek jól szervezett nevelését Comenius szerint már a csecsemőkorban el kell kezdeni. Határozottan ellenzi a gyerekek kényeztetését, babusgatását. Fontos az édesanya-gyermek kapcsolat zavartalansága, hogy az anya maga szoptassa gyermekét. Mihelyt a gyermek értelme nyiladozik, már "bele lehet csöpögtetni" az élet és a halál ismeretét, az istenhit első elemeit. A tervszerű tanítás mellett már kicsiny korban gondot kell fordítani az erkölcsi nevelésre. Nagyon fontos, hogy a gyerek szülei, a környezetében élő felnőttek jó példát mutassanak, ne csak szavakban, hanem tettekben is: "Nem tanítanak azok, akik nem járnak állandóan élen jó példáikkal, vagyis akik annak megtételét parancsolják, amit ők maguk nem tesznek."[14]
A kisgyermekkor iskolájának utolsó osztálya a tudomány első elemeié. Comenius kihasználja a fogékony gyermeki elme lehetőségeit és szabályszerű oktatást ír elő hatéves kor előtt. Inkább tanítás lenne ez, mint játékos ismeretszerzés. Ezt az oktatást "tisztes nők", édesanyák végezzék, akik - hogy saját csemetéiknek társaságot biztosítsanak - összegyűjtik a szomszédság gyerekeit négytől hatéves korig. Comenius ezzel az ötletével az óvoda előképét vázolta fel. Az édesanyák ilyesféle oktató-szerepének kijelölése egyben tanításuk, műveltségük gyarapításának igényét is felveti.
Comenius 1650-1654 között Sárospatakon élt. Itteni tartózkodása alatt lehetősége nyílott arra, hogy a hétosztályos pánszófikus iskolatervezetét a gyakorlatba is átültesse. Noha Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony és fia, Rákóczi Zsigmond az idős mester Habsburg-ellenes politikai terveit nem támogatta érdemben, a kollégium fejlesztésére vonatkozó elképzeléseit ellenben meghallgatták és támogatták.
1652 elején már megjelent a pataki nyomdában a pánszófikus iskola első három osztályának tankönyve is. (Vestibulum, Ianua, Atrium). E könyvek a köznapi latin nyelv tanításán túl a világ jelenségeiről nyújtottak egyre bővülő ismereteket. Tartalmuk a koncentrikusan bővülő szócsoportokból, szómagyarázatokból és az általuk képviselt dolgok bemutatásából tevődött össze.
Comenius nem a klasszikus latin nyelvet tanította iskolájában (a klasszikus szerzők műveit kihagyta a tanítás anyagából), hanem a köznapi latint és - ezzel párhuzamosan - a gyermekeket körülvevő világot mutatta meg. Nem a puszta szavakat, hanem dolgokat s a dolgok szabatos megnevezéseit tanította.
A nyelvtanítást az első három esztendőre akarta korlátozni. Ezt követte volna a dolgok belső kapcsolódásának, az ész törvényszerűségeinek, a társadalom belső rendjének és a vallás dolgainak részletes megismertetése (filozófiai, logikai, politikai és teológiai osztály). Ezek tananyagának kidolgozásával már adós maradt Comenius.
Sárospataki tartózkodása alatt Comenius a nyelvtanítás módszerét is megújította. Elkészítette a "Schola Ludus"-t (Az iskola mint játékszín), amelyben a drámajáték segítségét hívja az egyes ismeretkörök elsajátításához. A latin nyelvű előadásokon a tanulók a különböző korabeli mesterségeket mutatták be, így szereztek életközeli ismereteket.
"Apollinus: Minden ruhanemű lenből vagy gyapjúból, gyapotból vagy selyemből, szőrből vagy bőrből készül, s egyiket sem lehet sodrott fonál nélkül elkészíteni. Nem kívánod-e, hogy bejöjjenek azok a mesteremberek, akik ezeket az anyagokat feldolgozzák? ... Király: Így legyen. Paraszt: A lent és a kendert én vetem a földbe. Ha megérett, a feleségem és a szolgálók kinyűvik, lelombozzák, a visszamaradt szárakat gödörben áztatják, majd újra megszárítják (napon vagy kemencében). Kendersulyokkal (tilóval) megtörik, miközben lehull a pozdorja, és vasgerebennel meggerebenezik (Így); a gereben fogai közt fennakad a kóc, és leesik a pozdorja. A már feldolgozott lenből azután a fonónők markokat készítenek, és a guzsalyra kötik azokat. Erről bal kézzel szálanként húzzák, jobb kézzel pedig az orsót forgatják. A szálakat innen motollára, onnan fonalvetőre húzzák. Erről gombolyítják a gombolyagokat, hogy a fonál alkalmas legyen a szövésre. Íme átadom a takácsnak..."[15]
Comeniusnak magyarországi tartózkodása alatt arra is rá kellett döbbennie, hogy a vesztibuláris osztályba lépő tanulók olvasás- és íráskészsége nem megfelelő. 1652-ben, az új Vestibulum megjelenésekor ezt írja előszavában a vesztibuláris osztály tanítójának: "Osztályodban most (és ezután is) olyan tanulók kerülnek kezed alá, akik kezdők, újoncok még a latin nyelvben. Anyanyelvükön ugyan tudnak már írni és olvasni, de ebbeli készségük nem érte még el a teljes biztonságot."[16]
Ezért egy anyanyelvi alapozó osztályt hozott létre, amely számára két ábécéskönyv tervezetet is készített. Először "Tirocinium" (Kezdet) címmel adta ki latin nyelvű könyvecskéjét, melyben betűkapcsoló táblázatok, gyakorlószövegek és dialógusok kaptak helyet.[17] Hamarosan követte ezt a "Lucidarium" is, amely 150 leckében s az egyes leckék fölött elhelyezett képekben mutatja be a egész világot a gyermekeknek. Ez volt a pedagógia történetében az első képekkel illusztrált tankönyv, amelyben az ábrákon látható dolgok latin nyelvű megnevezése szerepel. A tanulók a latin nyelv gyakorlása közben szerezhettek ismereteket belőle vallásról, erkölcsről társadalomról, természetről, mesterségekről, művészetekről, játékokról. (Később feltehetően a Tirocinium és a Lucidarium magyar nyelvű változata is elkészült.)
A Lucidarium később "Orbis Sensualium Pictus" (Az érzékelhető világ képekben) címmel többnyelvű változatban számtalan kiadást ért meg. Első ízben 1658-ban jelent meg Nürnbergen latin-német szöveggel, ezt követte ugyanitt 1669-ben az a háromnyelvű kiadás, amelyben első ízben a magyar nyelvű szöveg is szerepel a latin és német mellett. Comenius "Orbis Pictusá"-nak átdolgozásai révén kisdiákok nemzedékei évszázadokon keresztül szerezhettek hiteles, életközeli ismereteket saját koruk valóságáról.
* * *
Johannes Amos Comenius rendszere az első harmonikus pedagógiai szintézis a művelődés történetében. Latin nyelvkönyveiből generációk sokasága tanult; neveléssel, oktatással kapcsolatos elvei, gondolatai évszázadokon át hatottak a pedagógia elméletére és gyakorlatára.
1592-ben, 32 éves korában érkezett Rómába a spanyol pap José Calasanza (1557-1648), aki a Keresztény Tanítás Testvéri Közösségének tagjaként hamarosan bekapcsolódott annak népnevelő munkájába, egyik "vasárnapi iskolájának" tanítójaként a Rómában élő szegény gyermekek hittan-, írás-, és olvasástanításába. Ott szerzett tapasztalatai alapján hozta létre 1597-ben a hírhedt Trastevere szegénynegyedben, a St. Dorothea plébánián első hétköznap is oktató ingyenes iskoláját, majd 1601-ben megalapította első Scuole Pie (Kegyes Iskola) elnevezésű intézetét, amelyben ekkor már hétszáz növendék tanult. Ezt követően nyolc társával közösen létesítette a Kegyes Iskola Kongregációját (Congregatio Scholarum Piarum), és elhatározta, hogy további életét teljes mértékben a szegény gyermekek nevelésének szenteli. Az új kezdeményezés felkeltette a pápa, VIII. Kelemen figyelmét, aki magára vállalta az iskolaépület bérleti díját és engedélyezte az alamizsnagyűjtést.
Az iskolában ekkor már tíz pap és hét világi tanár tevékenykedett, akik az írás, olvasás, latin és hittan mellett - ebben a korban új kezdeményezésnek számító módon - nagy gondot fordítottak a számtan oktatására is. A kongregáció már 1617-től szerzetes jellegű közösségként működött, de csak XV. Gergely pápa jóváhagyó irata alapján Az Istenanyáról nevezett Szegény Szerzetespapok Kegyes Iskoláinak Rendje (Ordo Clericorum Regularium Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum) elnevezéssel válik fogadalmas szerzetesrenddé. Az új rend tagjai 1622. május 7-én a klasszikus szerzetesi fogadalmak (szegénység, tisztaság, engedelmesség) mellett tettek először fogadalmat arra, hogy különleges gondoskodást fejtenek ki a gyermekek oktatása és nevelése terén. A rendalapító iskolái címerére Mária nevét írta, és oltalmába ajánlotta közösségét és annak működését.[18]
Az iskola jó híre hamarosan Itália határain túl is elterjedt, sorra alakulnak rendházaik és iskoláik Spanyolországban, a Habsburg Birodalom közép-európai területein: Ausztriában, Lengyel-, Cseh-, és Morvaországban, valamint Magyarországon. Az iskolák szervezésénél a rendalapító elsősorban a jezsuita iskolák mintáját követte (pl. az oktatás szervezeti formái, módszertana, büntetési formái stb.), de hatással volt arra Gersonnak, a párizsi egyetem tanárának valláspedagógiai felfogása is.[19] Az alapítást követő évtizedekben a rend munkáját számtalan nehézség, külső értetlenség, belső megosztottság közepette végezte. 1643-ban az inkvizíció a rend alapítóját leváltotta elöljárói tisztéről, három évvel később a pápa egyszerű fogadalmas közösségé fokozta le a szerzetesközösséget. Az ekkor már Európa-szerte számos iskolát működtető rend alapítójának úgy kellett meghalnia, hogy bizonytalan volt számára rendjének jövője. Kalazanciust 1767-ben szentté avatták, majd 1947-ben XII. Pius pápa a keresztény népiskolák védszentjévé nyilvánította.[20]
A piarista iskolák jellegzetes vonása, hogy bennük egyforma gondot fordítottak a nemesi származású és az alsóbb néprétegekből kikerülő gyermekek nevelésére és oktatására. Egységes vezetés alatt álló iskoláik már a kezdeti időben is három alsóbb és általában hat középfokú, gimnáziumi osztályból álltak. A gyermekeket általában hat éves korban vették fel a legalsó osztályba, ahol helyesen beszélni, imádkozni, írni és olvasni tanultak. A második osztály legfőbb feladata az írás gyakorlása volt, ezenkívül egy külön erre a célra, számukra összeállított könyv segítségével gyakorolhatták az olvasást. Az évfolyam olvasmányait úgy állították össze, hogy ne csupán a gyermekek, hanem szüleik is okulhassanak azokból. Arra törekedtek, hogy minden gyermeknek saját olvasókönyve legyen, ami abban az időben egyedülálló dolognak számított. Az olvasókönyv történeteit beszédgyakorlatok keretében dolgozták fel. Ebben az osztályban kezdődött el a számtanoktatás a négy alapművelet tanításával. Minden nap foglalkoztak a katekizmussal, amihez a rendalapító Krisztus urunk életének és szenvedésének némely titka című könyvecskéjét használták. A harmadik osztályban a korábbi tantárgyak mellett nagy súlyt fektettek a gyakorlati életben is jól hasznosítható matematikai ismeretek oktatására.
Nagyon fontosnak tartották, hogy az alsóbb néprétegek tehetséges gyermekei számára biztosítsák intézeteik gimnáziumi tagozatán a továbbtanulás lehetőségeit. Jól tükrözi ezt a törekvést, hogy például firenzei iskoláikba 1680-1703 között 70 és 88% között volt a kiskereskedő, kézműves családból származó növendékek száma, 6 és 24% között mozgott a tehetősebb polgári származásúak (ügyvéd, orvos, hivatalnok) és mindössze 4-7,5 % között váltakozott a nemesi családból származó gyermekek aránya. A felső-ausztriai Hornban 1775-ben a tanulók szüleinek 18%-a napszámos és szolgáló, 20% a mezőgazdaságban tevékenykedett, 53% kereskedő és kézműves, Kremsben ezzel szemben csak 6% származott az alacsonyabb városi rétegből és 7% a paraszti származásúak aránya[21]
A piaristák ügyeltek tanáraik alapos pedagógiai és szaktudományos felkészítésére. Ez megnyilvánult például abban, hogy minden kezdő tanárnak néhány éves tanítási gyakorlatot kellett szereznie az elemi tagozaton és csak azt követően taníthatott a gimnáziumi latin osztályokban. Törekedtek arra, hogy élő kapcsolatban legyenek a gyermekek szüleivel és ügyeltek arra is, hogy az alsóbb társadalmi rétegekből származó gyermekek továbbadják családtagjaiknak az iskola által közvetített valláserkölcsi tartalmakat és értékeket. Igyekeztek a szülőket bevonni az iskola életébe; például meghívták őket az iskola rendezvényeire és kikérték véleményüket, sőt kritikai észrevételeiket is elfogadták.
A jezsuita iskolákban rendkívül népszerű iskolai színjátszással kapcsolatos elmarasztaló véleményével Kalazancius szemben állt kora uralkodó pedagógiai felfogásával. Azt legfeljebb akkor találta elfogadhatónak, ha valamely színdarab közvetlen erkölcsnemesítő szándékkal íródott. Egyik rendtársához írt levelében a következőképpen összegezte ezzel kapcsolatos elmarasztaló véleményét:
"Hallom, hogy a tanulók színjátékokat akarnak adni. Ezt, még ha jó dolgot tartalmaz is, tartsák kísértésnek, hogy a tanulók érzékgyönyörködtető dolgokkal elszórakozva elvonassanak a tanulástól, ami nagyobb haszon; azért legyen rá gondjuk, hogy tanulják először az Isten szeretetét s azután a tudományokat; s hogy a világiak is halljanak valamit, igyekezzenek minden hónap közepén beszédet mondatni a templomban mise alkalmával, amikor ott több nép van."[22]
A színjátékok helyett - a jezsuitáknál is meglevő - akadémiának nevezett tanulói önképzőköröket támogatta, ahol a tanulók saját munkáikat mutathatták be, tanulmányaikkal kapcsolatos dolgozataikat adhatták elő és vitathattak meg. A szülők és a társadalmi környezet nyomására később a rend vezetői szakítottak ezzel a szigorú tilalommal és iskoláikban lehetővé tették ezeknek a széles körben népszerű színjátékoknak a bemutatását.
A piarista iskolák - akárcsak a jezsuiták - nagy súlyt helyeztek az ünnepi rendezvények zenei és énekes tartalmaira (pl. ünnepélyes istentiszteletek gyermekszólistákkal és az iskola minden diákjának kóruséneklésével), ezért a piarista iskolákban nagy hagyományai voltak az ének és zeneoktatásnak. Későbbi piarista iskoladrámáikban a bibliai és a szentek legendájából származó témák mellett gyakran megjelentek történelmi és aktuális napi eseményeket (pl. a törökök feletti győzelmet) feldolgozó témák is. A színdarabok kiválasztása során arra törekedtek, hogy abba minél több diákot (énekeseket, táncosokat, zenészeket) bevonjanak, és azokat idővel nem csak latinul, hanem anyanyelven is előadták. Ennek következtében egy-egy jelentősebb rendezvény az iskola tanulóinak és a település lakóinak egyaránt maradandó közösségi élményt nyújtott.[23]
Már utaltunk rá, hogy a XVII. század kiemelkedő egyénisége, Comenius alkotta meg a nevelés történetében az első részletesen kimunkált pedagógiai rendszert. Az iskolai oktatásra vonatkozó elvek, törvényszerűségek, szabályok összegzésével elrendezte és rögzítette az addig felhalmozódott értékes tapasztalatokat. De többet is tett ennél: saját zseniális gondolataival, a maga korában utópisztikusnak ható elképzeléseivel gazdagította ezt a rendszert. Pedagógiája így már nem csak a múlthoz kötődött, hanem a jövő perspektíváit is felvázolta.
Comenius életútján végigtekintve érzékelhettük, hogy ez a kikristályosodott oktatástani-iskolaszervezettani rendszer nem egy pillanat alatt teremtődött meg. A mester kései műveiben még tovább finomított, alakított elképzelésein.
Embereszménye, az embernek a világban elfoglalt helyére vonatkozó nézete is hasonló fejlődésen ment keresztül. A reneszánsz emberének mérhetetlen önbizalma nála már - akárcsak kortársai többségénél - alapjaiban rendül meg. Korai művében, "A világ útvesztőjé"-ben az elvesztett harmónia helyét a bizonytalanság gyötrő érzése váltotta fel. Hite segítette át ezen a krízisen. Az ember végső célja az üdvözülés, de ahhoz, hogy ezt elnyerhesse, előbb ezen a földön kell értelmes, tevékeny életet élnie. Már nem ura a világnak, de értelmével képes felfogni a természet jelenségeit, s azokat felhasználva a természet szerves részeként tud élni.
Comeniusnak az emberről, az embernek a világban elfoglalt helyéről való felfogása tehát jelentős változáson ment keresztül. Ez a fejlődés tükrözte azt a folyamatos átalakulást is, amely az európai ember gondolkodásmódjában végbement. A reneszánszban megtalált harmóniáját, a magát az Istenhez mérő ember mérhetetlen önbizalmát a manierizmus kiüresedett, kiábrándult életérzése, az "útvesztőben" bolyongó vándor magányérzete váltotta fel. Ezt követte a barokk kétségbeesett küzdelme a világ és az ember harmóniájának újrateremtéséért.
Kopernikusz természettudományos felfedezése, - miszerint nem a világ kering a Föld körül, hanem a Föld a Nap körül - egyben azt is jelentette, hogy az ember nem a világegyetem központja, a teremtés végső célja. Ahogyan Hauser Arnold írja: "Az ember kicsiny, jelentéktelen tényező lett az új, varázsától megfosztott világban."[24] A belső ellentmondásokkal, feszültségekkel terhes barokk művészet jól érzékelteti az ember "borzongását", aki saját létezését a végtelen térhez viszonyítva parányi porszemként éli át.
Ezzel együtt - s ez is a barokk egyik sajátos ellentmondása - a trónról való letaszítottság érzése egyfajta büszkeséggel is eltölti a barokk kor emberét. Hiszen a végtelen világ kicsiny részeként is képes feltárni, megérteni, s fokról-fokra meghódítani a természetet. A megismerésbe és az értelem erejébe vetett hit olyan új fegyvert adott az ember kezébe, mellyel csak valamivel később, a felvilágosodás korában tanul meg majd igazán bánni.
Tovább fejlődött az a gyermekkép, gyermekfelfogás is, amelynek kialakulása a reneszánszban kezdődött. Elsősorban a felső társadalmi osztályokban, rétegekben talált visszhangra a nézet, miszerint a gyermekkor a krisztusi ártatlanság, védtelenség és erkölcsi kiszolgáltatottság időszaka az ember életében. Mind többen hangsúlyozták a szülők felelősségét gyermekeik erkölcsi nevelésében. Egyre több illemtankönyv látott napvilágot, amelyek célul tűzték ki a gyermekek morális védelmét, a káros hatások kiküszöbölését.
* * *
Az oratoriánusok. A gyermekfogalomban, a gyermekkor megítélésében végbement változás jól tetten érhető a francia oratoriánusok nézeteiben. Az Oratoire egy 1613-ban alakult kongregáció volt, melynek tagjai a francia forradalomig mintegy ötven bentlakásos iskolát alapítottak. A gyermeket természeténél fogva ártatlannak, jónak tartották. "Isten alkotásai vagyunk - hangoztatták - nincsen tehát okunk azt hinni, hogy természetünk rossz". A gyermekben meglévő értékek felszínre hozására törekedtek, nagyobb szabadságot biztosítottak tanítványaiknak, mint a többi iskolákban.
Port Royal. A kor ellentmondásait tükrözi a katolikus valláson belüli megújhodást hirdető janzenizmus (Cornelius Janzen holland teológus után) híveinek felfogása. A janzenisták egy része a franciaországi Port Royal kolostorban létesített iskolát. Ők a gyermekek krisztusi ártatlanságáról vallott nézetet elegyítették a középkor pesszimista szemléletmódjával. Szent Ágostonhoz hasonlóan úgy vélekedtek, hogy az ember a bűnbeesés óta hordozza magában a bűnre való hajlamot, és Isten megszentelő kegyelme nélkül tehetetlenül áll a világban. A keresztség által azonban mindannyian részesülünk a megszentelő kegyelemben. Ezt Isten csak azoknak nyújtja, akiket erre érdemesnek tart. Az üdvösségre csak úgy lehet reményünk, ha a keresztség adta ártatlanság állapotát (l'innocence chrétienne) megóvjuk a romlott természet kényszerével szemben. A gyermekség szent: a Szentlélek lakozik benne. Ezért kell tőle aggályos gonddal távol tartani minden káros befolyást: a családi otthon gyakran világias, hívságos légkörét éppúgy, mint a korabeli kollégiumok versengésre és besúgásra késztető tömegnevelését.[25]
A gyermek tehát Isten kegyelméből, a keresztség felvételével ártatlanná válik, de lelke rendkívül esendő, fogékony a bűnre. Ezt példázza az az ima is, melyet a Port Royal iskolájának bentlakó leánynövendékei mondtak nap mint nap: "Legyetek olyanok, mint a ma született gyermekek!" [ ... ] "Add Urunk, hogy egyszerűségünkben és ártatlanságunkban örökké gyermekek maradjunk, mint ahogy a világ lakói örökké gyermekek tudatlanságukban és gyöngeségükben!"[26]
Jacqueline Pascal (Blaise Pascal húga) a Port Royal bentlakó iskolásai számára írt szabályzatában külön hangsúlyozza a gyermekek állandó felügyeletének fontosságát. "Tökéletesen őrizni kell a gyermekeket, soha nem hagyván őket egyedül, semminő helyen, legyenek bár egészségesek vagy betegek."[27] Ezt az őrizetet "szelídséggel és egyfajta bizalommal" kell gyakorolni. Ha a gyerekkel elhitetjük, hogy a folytonos ellenőrzés forrása a szeretet, akkor nem lesz számukra visszatetsző a felnőtt állandó jelenléte.
Egy másik elv is felbukkan ebben a szabályzatban: a gyermekeket nem szabad dédelgetni, idejekorán hozzá kell szoktatni őket a szigorhoz. Ez a gondolat nem új, már Montaigne és Comenius is szót emelt a kicsinyek babusgatása ellen.
A XVII-XVIII. században a magasabb társadalmi körökben gyakori volt a kisgyermekek túlzott kényeztetése, babusgatása. Mindez nem egyfajta "gyermekközpontú" felfogásmód eredményeként jelentkezett, hanem abból adódott, hogy a felnőttek gyakran tekintették szórakoztató játékszernek a kicsinyeket. Eszközként használták fel őket, nem törődtek valós igényeikkel. Ez a visszás gyakorlat joggal váltotta ki a pedagógusok ellenérzését.
A Port Royal kisiskoláiban a szeretet pedagógiája érvényesült. A tanítók nem a lélektelen szigor, hanem a részvétteljes szeretet segítségével kívánták tanítványaikat segíteni a saját rosszra hajló természetük ellen vívott harcukban.
A Port Royal iskolai reformtörekvéseiben jelentős szerepet játszott Blaise Pascal (1623-1662), a kor kiemelkedő francia írója, tudósa. Az olvasás tanításakor az ő hangoztató módszerét alkalmazták. Emellett ő volt az, aki - magasabb szinten - Montaigne műveinek tanulmányozását is bevezette.
A tananyag, a művelődés anyagának kiválasztása az ésszerűség szempontjai szerint történt. Descartes hatását sejteti, hogy fontos szerepet szántak a matematikának. Az anyanyelvet, a franciát az abban a korban szokatlanul nagy mértékben alkalmazták. Latin grammatikát is francia nyelven tanultak a gyerekek, s az antik klasszikus szerzők műveit is először francia fordításban ismerték meg, csak ezután olvasták eredetiben.
A tanítók arra törekedtek, hogy leleményes módszereik révén a tanulás kellemes, szórakoztató foglalatosság legyen.
Merész újításaik nem bizonyultak hosszú életűnek. A jezsuitákkal folytatott balsikerű teológiai konfrontációik következményeképpen kisiskoláikat 1660-ban be kellett zárniuk.
Ha összegezni kívánjuk a gyermekséghez, a gyermekkorhoz való viszony változásának lényegét, akkor azt mondhatjuk: kettős morális magatartás alakult ki a gyerekekkel kapcsolatban. Egyfelől meg akarják védeni őket az élet szennyes oldalaitól, az erkölcsileg káros hatásoktól - ezzel mintegy meghosszabbítják, "konzerválják" a gyermekkort. Másfelől pedig a jellem és az értelem felfokozott ütemű, siettetett fejlesztésével mihamarább meg akarják szabadítani őket gyermekies vonásaiktól - így viszont "öregítik" őket.[28]
Jellemző fejlemény a kifejezetten gyermekeknek szánt illemtankönyvek tömegének megjelentetése, amelyek a helyes viselkedés egyes elemeit próbálják az értelem közvetítésével meggyökereztetni. Másfelől ezek az illemtankönyvek többségükben a felnőttséget állítják követendő példaként a gyermek elé: az a jó, az a kívánatos, ha a gyermek felnőttként, ha a fiú férfiként él.
E kor pedagógusai már mélyrehatóan foglalkoznak a gyermek erkölcsi nevelésével, de ezt kizárólag a felnőtt szempontjai alá rendelik. Mintegy "behatolnak a gyermek lelkébe" (ahogyan a pszichohistória klasszikus képviselője, Lloyd deMause írja[29]), de nemigen érdekli őket e lélek mássága, a felnőttétől eltérő mivolta. A gyermekközpontú pedagógiát csak a későbbi korok teremtik meg.
"Apátzai Tsere János. Kolosvári professor, a filosofiában és a Szent Írás magyarázásában doktor. Származott a Barcaságon Apáca nevű faluból: aki a kolosvári oskolában elsőben, azután a gyulafejérvári, abban az időben szépen virágzó kollégyiomban nagy serénységgel és épülettel tanult."[30]
Az 1767-ben megjelent első magyar irodalmi lexikonból, Bod Péter (1712-1769) "Magyar Athénás"-ából valók ezek a sorok. Az erdélyi magyar protestáns iskolaügy első kiemelkedő alakjának iskolaéveit idézik. Apáczai Csere János (1625-1659) életútja, pedagógiai gondolatai nehezen értelmezhetőek a korabeli Erdély társadalmi, kulturális viszonyainak vázlatos áttekintése nélkül.
Erdély 1571-től kezdve önálló fejedelemséggé vált. Az országgyűlés fejedelemválasztó jogát 1606-tól a Habsburgok is elismerték.
Az államvallás 1691-ig a református lett. Az egyházi iskolaügy szervezői itt is - akárcsak a királyi Magyarországon - a kollégiumtípusú iskolák (az ún. "latin iskolák") létesítését tartották elsőrendű feladatuknak. E kollégiumok kezdő évfolyamaiban a kisgyerekek anyanyelven sajátították el az írás-olvasást, de tanítóik ettől kezdve igyekeztek mihamarabb bevezetni őket a latin nyelv rejtelmeibe.
Iktári Bethlen Gábor (1580-1629) 1613-tól 1629-ig volt Erdély fejedelme. Erdély aranykorának nevezik ezt az időszakot, és ha az iskoláztatás fellendülésére gondolunk, ez a megjelölés kiváltképpen találó.
A gyulafehérvári latin iskolát európai színvonalú, nívós akadémiai tagozattal rendelkező kollégiummá kezdte kiépíteni. Alapítványokat létesített, gazdag könyvtárat teremtett, az akadémiára kiváló tudósokat hívott meg. 1622-ben Gyulafehérvárra érkezett Martin Opitz sziléziai költő és irodalomtudós, majd nemsokára követte őt Johann Heinrich Alstedt herborni filozófus-teológus és Johann Heinrich Bisterfeld, nassaui német teológus.
Opitz nem tudott Erdélyben végleges otthonra lelni, de Alstedt és Bisterfeld halálukig ott maradtak és jelentős pedagógiai és egyházpolitikai tevékenységet folytattak. Mindketten annak a német reformátusságnak voltak a kimagasló képviselői, amely egyesítette magában a Bibliára támaszkodó egyszerű, "kegyes" hitet, a klasszikus humanista műveltséget és a széles körű evilági-realista enciklopédikus érdeklődést.
Az enciklopédikus törekvések mélyen gyökereznek a kultúra történetében. A probléma örök: Hogyan lehet az egyre növekvő tudásanyagot a rövidre szabott emberi élet alatt elsajátítani? Már az antikvitásban foglalkoztak a kultúranyagot tömörítő összefoglalási kísérletekkel. Ilyen összegzés például a görögök "enkükliosz paideiá"-ja, ahonnan az enciklopédia szó ered és a közismert "hét szabad tudomány". A XVII. század elején újult erővel tört elő a felhalmozott tudományos ismeretanyag teljes szintézisének igénye. Összefüggő rendszerek alkotására tettek kísérletet, melyekben nemcsak az egyes tudományágak belső struktúráját igyekeztek kialakítani, hanem megpróbálták kimunkálni a tudományok közötti kapcsolatok rendszerét is.
Ilyen - mintegy háromezer oldalas - enciklopédiát alkotott Alstedt (Johann Heinrich Alstedius 1588-1638) herborni tanárévei alatt. Művét a következő szavakkal ajánlotta Bethlen Gábor fejedelemnek, s egyben a gyulafehérvári kollégium tanulóinak: "... a kiváló iskola, amelyet Magasságod pártfogol ebben az egyetlen kötetben fáradság nélkül együtt találhatja mindazt, amit én hatszáz más könyvből csak nagy fáradsággal tudtam összegyűjteni, és amelyet még nagyobb fáradsággal sikerült elrendeznem és a módszer fényességével megvilágítanom.[31]
Bethlen Gábor számos kollégiumi diák ellátásának költségét is magára vállalta, így az akadémiai tagozatot végzett hallgatók külföldi egyetemjárását is támogatta. 1625 körül jelent meg az akadémia fegyelmi szabályzata. Ennek szövegéből kitetszik Bethlen szándéka: elsősorban ne papképző intézmény legyen az "Academico-Gymnasium", hanem a művelt, világi nemes ifjak színvonalas képzésének színhelye. Ezekre a képzett fiatalokra ugyanis a fejlődő-erősödő Erdélyben egyre nagyobb szükség volt az állami élet különböző posztjain. Bethlen Gábor Erdélyében a kollégiumi tanulás-művelődés nem csak a nemes ifjak előjoga volt. Az országgyűlés 1624-ben hozott törvénye elrendelte, hogy meg kell büntetni azokat a földesurakat, akik megtiltják jobbágyaik gyermekeinek kollégiumi tanulását.
Apáczai Csere János 1625-ben született székely szabadparaszti család gyermekeként. Elemi ismereteket és alapfokú latintudást szülőfalujában, Apácán szerzett, majd a kolozsvári iskolába került. Kolozsvárott abban az óvárosi református iskolában tanult, melyet Bethlen Gábor intézkedésére hoztak létre. Itteni tanárai közül Porcsalmi András hatott rá leginkább. Ő volt az, aki a felhívta a fiatal Apáczai figyelmét az enciklopédikus ismeretek fontosságára és a tapasztalati (reális) tudományok megismerésének jelentőségére.
"Gyakran megtörtént - írja Apáczai a Magyar Enciklopédiában -, hogy ez a kiváló és alapos képzettségű tudós messze-messze elkalandozott a mesterségek és tudományok magasztalásában, és néhányszor szívélyes közvetlenséggel megmutatta nekem ritka és mélységes műveltségének kitűnő tanújelét, azokat a jegyzeteket, amelyekben maga foglalt össze csaknem minden tudományt. Ugyanakkor pedig engem is őszintén buzdított, hogy idővel majd hasonlót készítsek. Szorgalmát bizonyos mértékben utánozni akarva, írásaiból sok részletet kezdtem kimásolni saját használatomra."[32]
A XVII. század elején a kolozsvári "triviális" latin iskolában - mint a kollégiumok középső szintjén általában - a tanulmányok középpontjában a grammatika-retorika-poétika hármas egysége állott. Olyan humán, nyelvi-irodalmi képzést nyújtott, amely - bizonyos közjogi-alkotmányjogi ismeretanyaggal kiegészítve - elsősorban a hivatali pályák felé igyekvő nemesek igényeinek felelt meg. A természettudományok iránt is nyitott enciklopédikus módszer megjelenése új fejlemény volt Apáczai korában, s az iskolai tananyag gazdagodását-szélesedését eredményezte.
A kolozsvári latin iskola ekkoriban a gyulafehérvári kollégium ún. "partikuláris" iskolája volt. Ugyanazok voltak a patrónusai, mint az anyaintézetnek (előbb Bethlen Gábor, majd a Rákócziak), és a század első felében nem rendelkezett akadémiai tagozattal. Ezért a diákok, ha a grammatikai, poétikai és retorikai osztályok elvégzése után filozófiát és teológiát is akartak tanulni, a gyulafehérvári kollégium akadémiai tagozatára mentek át. Apáczai is ezt tette.
A partikuláris iskolák (partikula = részecske) a XVII-XVIII. századi református kollégiumok, az ún. "anyaiskolák" vonzási körzetébe tartozó kisebb-nagyobb iskolák voltak. A falvak esetében ez elemi iskolákat jelentett, nagyobb vidéki településeken pedig a középszintű latin iskolák is kiépültek. A partikulák élére általában az anyaintézet küldött igazgató-tanárt (mint például Kolozsvárra Porcsalmi Andrást). Az igazgató természetesen magával vitte az "alma mater" tanterveit, tankönyveit, alkalmazta az ott elsajátított módszereket. Többnyire nem is tanított a partikulában rajta kívül felnőtt pedagógus. Munkáját a felsőbb osztályos diákok (a praeceptorok) segítették, akik maguk oktatták alsóbb osztályos társaikat.
Apáczai 1643-1648 között volt a gyulafehérvári kollégium akadémiai tagozatának diákja. A nagyhírű Alstedt ekkor már nem élt, de enciklopédikus felfogása továbbra is elemi erővel hatott Gyulafehérvárott, s ez alól Apáczai sem vonhatta ki magát. Személyes kapcsolatba léphetett viszont az akadémia másik világhírű tanárával, Johann Heinrich Bisterfelddel.
Apáczai így számol be erről a Magyar Enciklopédia bevezetőjében: "Bisterfeldi Henrik János tanítványai közé számláltatván, oly tanítóra találtam az ő érdemes személyében, kiben szinte úgy lángolt a tudományok szereteti, mint az első oktatómban."[33]
Bisterfeld Angliában és Hollandiában tanult. Alstedthez hasonlóan ő is a természettudományos ismereteket is magába foglaló enciklopédikus tudást tartotta korszerűnek. (Fizikai kísérletei miatt varázsló hírében állott.) A hit és a tudás összeegyeztetésére törekedve azt az elvet fogalmazta meg, hogy senki sem értheti meg igazán a Szentírást enciklopédikus ismeretanyag nélkül. Emellett puritánus-presbiteriánus meggyőződését sem rejtette véka alá, de mindvégig óvatos, diplomatikus maradt. Ezért lehetett a fejedelem bizalmas tanácsadója.
A puritanizmus (a latin puritas = tisztaság szóból) az angol protestantizmuson belül érvényesülő irányzat volt. A XVI. század második felétől kezdve terjedt el. Követői szembehelyezkedtek az anglikán egyházzal, és a tiszta őskereszténységhez való visszatérést sürgették. Legfőbb értékeknek az egyszerűséget, erkölcsi tisztaságot, szorgalmat és takarékosságot tartották. Emberileg elviselhetővé, humánussá akarták tenni az úr és szolga, a földesúr és a jobbágy közötti viszonyt is.
A puritánusok mozgalmán belül két irányzat alakult ki: a radikális independens (ők kényszeríttették ki az angol polgári forradalom alatt I. Károly király bíróság elé állítását) és a presbiteriánus. Ez utóbbi irány képviselői mérsékelt reformokat kívántak. Elsősorban az egyházigazgatásnak a protestánsoknál is kialakuló központosítása ellen emeltek szót. Az egyházközségek, eklézsiák vezetését a nemesek és jobbágyok köréből választott presbiterek kezébe kívánták juttatni.
Míg Bisterfeld óvatos maradt, s a katedráról nem hirdette nyíltan a reformált egyház megújításának szükségességét, annál inkább kiálltak puritánus eszméik mellett a külföldi egyetemekről hazatérő, magyar diákokból lett akadémiai tanárok. Gidófalvi Csulak János és Csaholczi Pap János a nagydiák Apáczainak is tanárai lettek egy-két esztendőre. Gondolataik szenvedélyes viták, beszélgetések során hozzájárultak Apáczai puritánus meggyőződésének kialakulásához.
Az akadémiai tagozat filozófiai és teológiai stúdiumainak befejezése után Apáczait meghívták a marosvásárhelyi latin iskola igazgató-rektori állására. A stallumot nem fogadta el, mivel időközben Bethlen Gábor alapítványának jövedelméből Geleji Katona István erdélyi püspök külföldi egyetemekre küldte tanulni.
Apáczai - korabeli kifejezéssel élve - hollandiai egyetemekre "bujdosott", az akkori idők "minta tőkés államában" folytatta tanulmányait. Franeker, Leyden és Utrecht egyetemein világhírű professzorok előadásait hallgathatta, Harderwijk újonnan alapított egyetemén pedig teológiai doktori címet szerzett.
Hollandiába érkeztekor a korszak legnagyobb filozófusa, a René Descartes (1596-1650) hozta lázba tanaival az egyetemi ifjúságot. Descartes (latinosan: Cartesius) tanait még a szabadelvű Hollandia egyetemein is tiltották, mégis széles körben terjedt. Apáczait is magával ragadta, hamarosan ő is csatlakozott a kartéziánusok táborához.
A XVII. században gyökeresen megváltozott a világról alkotott kép. A középkorra is jellemző Arisztotelész-féle hierarchikus világkép végleg összeomlott, átadta helyét egy mechanikus világgépezet-felfogásnak. A természettudományok a matematikai módszerek segítségével sokat fejlődtek. Descartes módszerének tengelyévé tette a módszeres kételkedést: "cogito ergo sum" - hangzik híres tétele. A kételkedés egyenlő a gondolkodással. Mindenben kételkedhetünk, csak abban az egyben nem, hogy gondolkodunk. S ha gondolkodunk, akkor létezünk is.
A középkor és reneszánsz irracionális, mesés elemekkel átszőtt szemléletmódját így fokozatosan felváltotta az elemző gondolkodás, a racionalizmus.
Amint már láttuk, Apáczai már gyulafehérvári tanulóévei alatt megismerkedett a puritánus eszmékkel. Meggyőződéses puritánussá-presbiteriánussá azonban csak Hollandiában vált. Ez elsősorban Amesius (William Ames 1576-1633 az angol puritánusok Hollandiába menekült vezetője) teológiájának köszönhető. Ez a teológia már nem elvont metafizikai rendszer, hanem gyakorlati tanítás arról, hogyan lehet elsajátítani a polgárság megújhodott puritánus erkölcsét. Emellett "Technometria" című könyve is nagy hatást gyakorolt Apáczaira. Az enciklopédikus jellegű műben Amesius a fizikai munkát és a gyakorlati mesterségeket a humán és reál tudományokkal azonos mélységben tárgyalja.
Apáczai 1651 szeptemberében megnősült. Feleségül vette Aletta van der Maet utrechti polgárlányt. Nem sokkal ezután megérkezett az erdélyi püspök, Csulai György hazahívó levele. "Ám az őszi időjárás mostohasága - írja Apáczai -, és másféle nem csekély súlyú akadályok akaratom és kívánságom ellenére arra kényszeríttetek, hogy a télen át még külföldön tartózkodjam."[34] Feleségével és kis gyermekével 1653 tavaszán indult haza Erdélybe.
Hazatérte után a gyulafehérvári kollégiumba került, ahol a poétikai osztály vezetését bízták rá. A huszonnyolc esztendős fiatal tanár - a kor szokásaihoz híven - beköszöntő beszéddel mutatkozott be. Ennek a nyomtatásban is megjelent előadásnak a címe: "A bölcsesség tanulásáról" (De studio sapientiae). Beszédében nem valamiféle teológiai tételt fejtegetett (ez lett volna a székfoglaló szokásos témája), hanem mindenekelőtt hitet tett Descartes tanai mellett. Ezenkívül kíméletlen kritikával illette a gyulafehérvári akadémia korszerűtlen oktatási rendjét, és egyúttal felvázolta az akadémiai reformra vonatkozó saját elképzeléseit is.
Tanítványai körében, a középiskolai szint poétikai osztályában is túllépett a megszokott tananyagon. Például a szokásos Vergilius mű, a Georgica magyarázatakor nem maradt meg a poétika és stilisztika hagyományos keretei között. E műhöz kapcsolódva - kommentárok, szövegmagyarázatok formájában - korszerű tudományokat: fizikát, csillagászatot és földrajzot tanított, méghozzá olyan érdekesen, hogy a felsőbb osztályos teológus hallgatók is látogatták óráit.
A hamar népszerűvé váló fiatal tanár pályakezdése nagy reményekre jogosított. Tanítványai megszerették, kevésbé sikeres kollégái pedig irigyelték. A kezdettől fogva nyíltan vallott-hirdetett presbiteriánus felfogása sem jelentett számára akadályt. Gyökeresen megváltozott helyzete, amikor - 1655 tavaszán - Gyulafehérvárra menekült Isaac de Basire (Basirius Izsák 1607-1676) angol teológus, a forradalom alatt lefejezett I. Károly angol király egyik udvari papja. Basiriust a fejedelem a gyulafehérvári kollégium vezető professzorává tette.
A teológus professzort saját megpróbáltatásai a puritanizmus minden válfajának esküdt ellenségévé tették. Mindent elkövetett, hogy a fejedelmet, II. Rákóczi Györgyöt a puritánusok ellen hangolja. Apáczaival való összeütközése sem késett soká. 1655 szeptember 24-én - a tanév vége felé - sor került a szokásos disputára, melynek előadója maga Basirius volt. A vitán az udvari előkelők kíséretével maga a fejedelem is megjelent. Basirius beszédében egybemosta a puritanizmus két válfaját, az independentizmust és a presbiteriánizmust. Igyekezett felgerjeszteni a fejedelem s a főurak haragját, mondván: jól vigyázzanak, nehogy rájuk is a lefejezett angol király sorsa várjon. Hiába védekezett Apáczai azzal, hogy ő ugyan presbiteriánus, de nincsenek independens céljai, a fejedelem Basiriusnak adott igazat: "a presbiterianizmus út az independentizmushoz".
A felbőszült II. Rákóczi György megfosztotta Apáczait állásától, s elűzte Gyulafehérvárról. A száműzött tanár - I. Rákóczi György felesége, Lórántffy Zsuzsanna közbenjárásával - a kolozsvári református kollégium élére került.
Hatalmas munkát végzett itt. Tanítványaival - akik között voltak Gyulafehérvárról őt követő diákok is - újjáépítette a tűz által elpusztított iskolát, tanított, tanulmányokat írt, harcolt papi ellenfeleivel, védekezett a rosszindulatú intrikák ellen. A túlfeszített munka felőrölte amúgy is gyenge egészségét. Tüdőbaj ("szárazbetegség") végzett vele 1659 szilveszterén. Fiatal felesége sem sokkal élte túl.
1. Magyar Enciklopédia. Apáczai múlhatatlan érdeme, hogy átfogó szintézisbe ötvözte kora tudományos eredményeit. Hatalmas vállalkozásba fogott: a XVII. század tudományainak teljes körképét igyekezett egy pedagógiailag elsajátítható műveltség-egészbe transzformálni.
Kezdeményezését az tette páratlanná, hogy mindehhez saját anyanyelvét, a magyar nyelvet hívta segítségül. Azt a nyelvet, amely abban a korban még nem rendelkezett a tudományok egyes fogalmait pontosan tükröző szakkifejezésekkel. Apáczainak ezért nyelvújító tevékenységet is kellett végeznie. Új magyar szavakat teremtett, kifejezéseket alkotott.
A fiatal tudós-pedagógus az Enciklopédia jelentős részét még hollandiai tartózkodása alatt írta. Az utolsó fejezeteket már hazulról küldte ki az utrechti nyomdába, ahol 1655-ben (1653-as évszámmal) jelent meg.
A Magyar Enciklopédia művelődéstörténeti jelentősége nem azért kimagasló, mert 11 fejezetében a hagyományos humán tudományokkal egy sorban szerepelnek a fiatal természettudományok. Ez már a korábbi enciklopédiákra is jellemző volt. Új vonás viszont - magyarnyelvűségén túl - az, hogy a vaskos kötet felépítése Descartes tudományelméletét követi:
a) Alapvetés: ismeretelmélet, matematika, geometria, mechanika. Apáczai Descartes nyomán halad, aki szerint a világ anyagi minőség, és leglényegesebb tulajdonsága a kiterjedés. A világ fogalmi úton a matematika és a geometria segítségével ismerhető meg. A világot alkotó "testecskék" (korpuszkulumok) mozgásával pedig a mechanika foglalkozik.
b) Természettudományok: csillagászat, földrajz-fizika-kémia, biológia-fiziológia-pszichológia, állattan-növénytan-ásványtan, városépítés-mezőgazdaságtan. Ez a rész mintegy felét teszi ki az egész műnek.
c) Humán tudományok: történelem, erkölcstan-államtan-iskolaszervezettan. (A történelemmel foglalkozó részben ír az angol polgári forradalom eseményeiről: "Károly angliai királynak a parlamentum fejszével véteté fejét. És azoltától fogva királyt soha nem akarnak állítani.")
d) Teológia: Amesius munkái alapján állította össze.
Az Enciklopédia tizedik része "Az embernek magaviseléséről" íródott, ebben pedagógiai kérdésekkel is foglalkozik Apáczai. A tanítóval szemben igen szigorú követelményeket támaszt:
a) A tanító erkölcsösen éljen, "tanítványainak
jó s dicséretes példát adjon".
b) "Elég tudós legyen" hivatalának betöltéséhez.
c) Tudását "jó lelkiismerettel" másoknak
is adja át.
d) Tanítványait "mint atyjok szeresse", tanítsa
őket "világosan, röviden és teljességesen".
e) Említse meg őket "Isten előtti könyörgésében".
f) Ajándékokon "ne legyen kapdosó".
g) Törekedjen arra, hogy tanítványai "erkölcsét
és nyelvét" fejlessze.
h) Szerettesse meg magát tanítványaival.
i) Tanítói munkáját "a külömb-külömb
féle elmékhez jól alkalmaztassa".[35]
Apáczait többen bírálták azért, hogy a Magyar Enciklopédia nem önálló alkotás, hanem nagynevű tudósok műveiből összeállított eklektikus munka. A magyar pedagógus nem is törekedett eredetiségre - ezt többször hangsúlyozza. Érdeme a rendszerbe foglalás és a magyar nyelvre történő fordítás terén egyedülálló.
Jól ügyelt arra, hogy az általa pontosan definiált fogalmak összefüggő rendszerbe illeszkedjenek. Fölé és alárendeltségi viszonyaik alapján könnyen elkészíthető az Enciklopédia fogalmainak rendszertáblázata. (Apáczai könyvében nem találjuk meg a kinyomtatott tabellákat. Az enciklopédiák forgatásában járatos olvasók maguk is elkészítették ezeket a táblázatokat, hogy megkönnyítsék az ismeretanyag áttekintését-rendszerezését.)
Kiknek készült a Magyar Enciklopédia? Elsősorban az erdélyi kollégiumokat befejező nemes ifjak számára, akik humán képzettséggel rendelkeztek ugyan, de a latin nyelvű szaktudományos-természettudományos műveket nem értették. De nemcsak a kollégiumokat végzett földbirtokos nemeseknek írta Apáczai az Enciklopédiát. Fontos szerepet szánt könyvének a kollégiumi oktatásban is.
Egyrészt tudományos kézikönyvként használhatták volna az akadémiai tagozat nagydiákjai, másrészt pedig a kezdő diákok tanítóinak munkáját segítette volna mint "módszertani segédkönyv". Nem tankönyvnek szánta tehát Apáczai e fontos művét, de a különböző iskolafokozatok tanulói és tanítói haszonnal forgathatták.
Tanulságos Apáczai iskolakoncepciója is. A Magyar Enciklopédia előszavában - amelyet még Hollandiában írt - részletesen kifejti elképzelését.
a) Először az anyanyelvű folyékony olvasásra kell megtanítani a gyerekeket, bibliai és világi történeteket tartalmazó könyvek segítségével.
b) Ezután kerülne sor az Enciklopédia egyes fejezeteinek, meghatározásainak feldolgozására. A következő sorrendet javasolja: földrajz, ásvány-, növény- és állattan, erkölcsi, gazdasági és államtani ismeretek, matematika, geometria, fizika, metafizika, logika. Az enciklopédikus ismeretek elsajátítására a kérdés-felelet katekizáló módszerét ajánlja.
c) Nyelvtanulás következne erre: négy nyelv elsajátítását tartja fontosnak. Először a görög, majd a latin, héber és arab nyelv tanulásával kell foglalkozniok a kollégiumi ifjaknak.
Látható: Apáczai elképzelésében a jövő a múlttal alkot egységet. Széles körű enciklopédikus-természettudományos ismeretanyagot kívánt tanítani anyanyelven, erre építette a négy nyelv oktatását. Középső és felső szinten latin nyelvű oktatást tervezett. Ezeken a fokozatokon anyanyelvű tankönyveket nem akart bevezetni.
2. A műveltség elsajátításáról (De studio sapientiae). 1654 januárjában Gyulafehérvárott mondott beköszöntő beszédében Apáczai a tanulmányok sorrendjével is foglalkozott. A hagyományos kollégium szerkezetét kívánta korszerűsíteni, amikor a gyulafehérvári iskola tanulmányi rendjét a következőképpen vázolta fel:
Első szint: magyar nyelvű olvasás és írás, majd latin, görög, héber nyelvű olvasás és írástanulás.
"A második segédtanító - írja Apáczai - tanítsa meg növendékeit elsősorban is anyanyelvükön, azaz a magyar nyelven való olvasásra és írásra. Akik közülük annyira előrehaladtak, hogy folyamatosan olvasnak is, írnak is magyarul, azokat vigye át a latin nyelven való olvasásra és írásra. Ha itt is kiváló eredményt értek el, hasonlóképpen vigye át őket nyomban a görög nyelven való olvasásra és írásra, de itt se állapodjék meg, hanem tanítsa meg őket hasonló módon a héber olvasásra és írásra! "(És bárcsak lehetne az arabra is!) Csakis ilyen előzetes munka után bocsáthatja el és léptetheti elő őket a felsőbb osztályba, szigorú vizsgát tartva a rektorok egyikének jelenlétében."[36]
Második szint: a tanulók írják le a rendelkezésükre bocsátott kézikönyvből (ami lehet a Magyar Enciklopédia is) az enciklopédikus alapfogalmakat, s a fogalmak összefüggéseit szemléltető "tabellákat" (táblázatokat). Az egyes szakkifejezéseket - az anyanyelven túl - latinul, görögül, héberül és - lehetőleg - arabul is el kell sajátítani. (Azért, hogy a fiatal ember megismerhesse a régi arab kultúra értékeit is.)
"A következő osztályban az első segédtanító tanítana a következő módon. Legelőször is gondoskodnia kell arról, hogy a tanulók saját kezűleg lemásolják minden tudomány és mesterség meghatározását és felosztását magyar nyelven, [...] hozzátéve a meghatározásokhoz és felosztásokhoz, ahol csak sikeresen elvégezhető, a latin, görög, héber és esetleg arab szakkifejezéseket is."[37]
Harmadik szint: az előzőek sikeres elvégzése - s a szigorú vizsgák - után az akadémiai tagozaton a diákok választhatnának a következő tudománycsoportok közül: retorika-történelem, logika-metafizika, matematika-asztronómia-zene, fizika-orvostudomány, teológia-jogtudomány.
Apáczai a kollégium akadémiai tagozatának hagyományos filozófia-teológia tudomány-kettősét tehát jelentősen kitágította volna. Ez a specializáció - az enciklopédikus ismeretek tanításával - a polgári igények alapján kialakított iskola képét előlegezte meg. Mindemellett a négy holt nyelv korai (a Magyar Enciklopédia tervezeténél is korábbi) tanítása a múlthoz kötötte ezt az elképzelést.
Nyilvánvaló, hogy a tudománynak élő, saját egészségét is a tudomány oltárán feláldozó Apáczai saját teherbíró képességét vette alapul, amikor ezt az iskolatípust felvázolta. Az átlagos gyermek és fiatal erejét meghaladja ez a rendkívül túlméretezett ismerettömeg.
3. Tanács. Apáczai átérezhette tanítványai nem csekély gondját, mert segítséget akart nekik adni a tanuláshoz. 1654-ben jelent meg magyarul ez a párbeszédes formában írott mű, teljes címe: "Tanács, mellyet Joachymus Fortius ád Apáczai János által egy tanulásba elcsüggedt iffjúnak". (Joachimus Fortius, azaz Sterck van Ringelberg [1479-1536], flamand humanista, Erasmus jó barátja. Apáczai az ő közismert művét használta fel pedagógiai tanácsai megfogalmazásakor.)
A kis mű voltaképpen az "elcsüggedt ifjú" és Fortius beszélgetése. Apáczai gondolatait ő tolmácsolja, ő próbál lelket önteni, a tanulás keserveitől elkedvetlenedett diákba. A "scholában tekergés", eredményes tanulás nélkül haszontalan idővesztegetés. Apáczai a következő általános elvek követésére buzdítja tanítványát:
a) Tűzz ki magad elé olyan célt, amit még ember el nem ért: "Mert szép dolog a középszerű tudós emberekkel elérkezni, de szebb még a legtudósbakkal egyarányú messze hagyíttani [hajítani], legszebb penig mindeneket fellyülhaladni, és a nagy hegynek oly részében állani, ahova soha senki maga erejéből nem hághatott, s talán soha nem is hág."[38] Ezt a célkitűzést persze nem kell "karó hegyében tőkeszteni" (világgá kürtölni), hiszen ez csak a többiek gúnyolódására adna okot.
b) Az eredményes tanulás érdekében mondj le a világi örömökről, dolgozz lankadatlan szorgalommal. "Megutálván a henyélést, szeresd a munkát. Fuss mindentől, valami az embert kényessé teheti. Hálj örömest száraz deszkán avagy kemény kövön, mint lágy párnán avagy gyenge ruhán. [...] Kerüld valami gyönyörűséget hoz. [...] Egészségedre mindazáltal gondot viselj, mert anélkül dolgodban el nem járhatsz. Állj inkább, mint ülj; fuss, mint menj; soha tudományi fegyveredet kezedből le ne tedd. Az munka között virágzik a virtus. Nem is lehet derekas dolog, úgy tetszik, az, amelyhez fáradság nélkül juthatsz. [...] Az tudomány gyükere keserű, gyümölcse penig gyönyörűséges."
c) Légy kitartó. Ha kezdetben még nem látszik munkád eredménye, ne csüggedj. "Ha mihez fogsz, és egyelőször nem szolgál, kétségbe ne essél. [...] Ne légyen hát fellette igen nehéz, ha munkádnak foganatját mindjárást nem láthatod. [...] Az medvekölykek hat holnapi [hónapi] korokban kezdnek járni, két holnapnak előtte penig ingyen sem mozognak..."
d) Ne csábítson a pénz, "a gazdagság után vágyódást vesd meg". "Nincsen ritkább, s nincsen is nagyobb dolog, mint igen gazdagnak s igen tudósnak lenni."
e) Örülj a sikernek. De ha kudarcot vallasz, keresd az okát, és változtass magatartásodon. "Ha látod, hogy más fellyülhalad, avagy tudatlanságodért megdorgál, bánkódjál rajta, és annak utánna nagyobbakra verekedjél."
A tanulás módszereit illetően Apáczai az olvasás, a hallás, az elmélkedés a taníttatás és az írás szerepét emeli ki.
Olvasni társaságban érdemes: ha többen vagyunk, segíthetünk egymásnak a szövegek értelmezésében. Ha valami nem világos számunkra, azt rögtön tudakoljuk meg társainktól, tanítónktól. Amit már tudunk, arra igyekezzünk másokat is megtanítani. "Én sokszor sokat olvastam - mondja Apáczai -, melyre ha egy holnap múlva ráfogtál volna, azt sem tudtam volna megmondani, kiket olvastam. De az, kikre másokat valaha tanítottam sok ízbe, azoknak emlékezeteket az halál üti ki fejemből." Ha nem találsz önkéntes hallgatóságot, fizess nekik, "adj valakinek egy vagy két polturát". Kerüld a haszontalan társaságot, az értelmetlen fecsegést. Helyette foglalkozz a tudománnyal: olvass és írj. Írj akkor is, ha az kezdetben nehezen megy. Ha kell, kösd ki magadban: "addig vacsorát semmiképpen nem eszel, hanem ha ennyi s ennyi levelet bé éppen írsz..." Este pedig, elalvás előtt tarts önvizsgálatot: mit olvastál, hallottál, tanítottál és írtál aznap.
4. Az iskolák szervezésének nagy szükségességéről (De summa scholarum necessitate). Gyulafehérvárról elűzetvén, a kolozsvári partikuláris iskolába kerülése alkalmából mondta Apáczai ezt a latin nyelvű beköszöntő beszédét 1656 novemberében. Mindenekelőtt rámutatott az erdélyi protestáns iskolaügy elmaradottságára, hiányosságára: csak nagyon kevés önálló, anyanyelven oktató kisiskolát szerveztek a falvakban, ezért a nép nagy többsége mély tudatlanságban él.
"Ideje hát, hogy felébredj, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! Végre, végre ébredj fel az álomkórból, leheld ki magadból Bakkhoszt, kinek folyton áldozol, oszlasd el gyógyírral szemeid homályát! Nézd, szemléld, vizsgáld, milyen forrásból ered tömérdek nyomorúságod, melynek súlya alatt görnyedsz. Drága gyermekeid, hazánk reményei már bölcsőjüktől fogva a tudatlanság feneketlen örvényébe merülnek, és így felnőtt korukban sem látják meg soha a világosságot, sem saját javukat, sem a haza javát. Még egyszer mondom hát, serkenj fel, és állíts alsó iskolákat!"[39]
Sok középszintű, latin iskola van Erdélyben, de ezek többségének nincs folytatása, akadémiai tagozata. A meglevő akadémiákon is csupán bölcseletet és teológiát tanítanak. Ha a kollégiumok az "állam kormányrúdjához" is jól képzett tisztségviselőket akarnak képezni, akkor korszerűbb, szélesebb körű, természettudományokkal bővített ismeret-együttest kell a fiatalokkal elsajátíttatniok.
Erdély nélkülözi a magiszteri és doktori fokozatot adományozó egyetemet - panaszolja Apáczai. Ezért kell a fiataloknak külföldre menniük, ami igen sok pénzt emészt fel. (1658 őszén Apáczai egy részletes tervezetet juttatott el Barcsai Ákos fejedelemhez, amelyben egy erdélyi egyetem tervezését javasolta.)
Kolozsvári beköszöntőjében Apáczai az erdélyi protestáns iskoláztatás szubjektív tényezőkből fakadó hiányosságaira is fölhívta a figyelmet:
a) A kollégiumok tanulóifjúságának jelentős része nem alkalmas magasabb tanulmányokra. Nem a tudományok szeretete vonzza őket, lusták, képtelenek kitartóan fáradozni a tudás elsajátításáért.
b) Kevés a kollégiumokban a jó, rátermett tanár. Sokan csak arra várnak, hogy tanári állásukat jövedelmezőbb papi stallummal, állással cserélhessék fel.
c) A protestáns egyház papjai, akik ugyanolyan képzettséggel rendelkeznek, mint a tanárok (iskolarektorok), többnyire lenézik a felügyeletük alá rendelt tanárokat.
d) A kálvinista iskolákban a pap mellett még az egyházközség elöljáróságának egy tagja, a kurátor felügyelte a tanár munkáját. Ezek a kurátorok többnyire műveletlen emberek voltak, akik minden újítást elleneztek.
Apáczai erdélyi iskolakoncepciója e beköszöntő beszéd alapján: széles körű népoktatás, hasznos ismereteket nyújtó középiskolák, melyeket színvonalas, egyetemi rangú akadémia tetőz be.
* * *
Apáczai a XVII. század elmaradott Erdélyében hiábavaló szélmalomharcot vívott. A feltételek még nem érettek meg arra, hogy nagyszabású elképzeléseit megvalósíthassa. Ami a polgárosult Hollandiában természetes volt, Erdélyben még merész álomnak számított. Apáczainak az iskolaügy reformálására vonatkozó átfogó tervezete a maga korában nem válhatott valóra.
A XVII. század első felében protestáns iskoláink színvonalában jelentős fejlődés ment végbe. A reformáció gyors térhódítása után feleszmélő katolikus egyház is mindent megtett azért, hogy az iskolaügy terén is válaszoljon a protestánsok kihívására. A katolikus iskoláztatás korszerűsítésében kiváló érdemeket szerzett a korszak legkiemelkedőbb egyházi személyisége, Pázmány Péter (1570-1637) esztergomi érsek.
Pázmány - egyházi méltósága mellett - elméleti-gyakorlati közoktatás-politikus is volt. Rendelkezett egy szilárd ideológiai-politikai alapokon nyugvó, egész országra kiterjedő iskolafejlesztési programmal, és az e program megvalósításához szükséges hatalommal, befolyással. Közoktatás-politikus volt abban a korban az előbb említett Apáczai Csere János is, azzal a különbséggel, hogy az ő fejlesztési koncepciója - a megfelelő hatalmi támasz híján - jórészt megmaradt az elmélet síkján.[40]
Pázmány - az egykori jezsuita szerzetes - 1616 novemberében foglalta el az érseki széket. Esztergom akkor már a törökök fennhatósága alatt állt, így Nagyszombat lett érseki székhellyé.
A magyar katolikus egyház új vezetője hazájának és vallásának érdekeit egymással elválaszthatatlannak látta. Nem erőszakos eszközökkel kívánta elérni céljait, hanem elsősorban a közneveléssel, közoktatással. "Éjjel-nappal azon gondolkodom, hogyan lehetne előbbre vinni a katolikus vallást, de nem látok alkalmasabb és hatékonyabb módot, mint hogy neveljük az ifjúságot" - írta 1625-ben a királynak.
Látta, hogy a pasztorációs munkához jól képzett papokra van szükség, ezért nagy gondot fordított a papképzés korszerűsítésére, új intézmények létesítésére. A nép körében tevékenykedő papok képzésén túl, a tehetséges papnövendékek külföldi egyetemjárását is támogatta. Ezzel e tudós papi réteg utánpótlását akarta biztosítani.
1624. május 25-én új papnevelő intézetet nyitott Bécsben, a Pazmaneumot. Hamarosan jól képzett, tudós papok kerültek ki belőle, s jutottak el a királyi Magyarország egész területére. Tizenegy esztendővel később, 1635-ben létesült a - már korábban említett - nagyszombati jezsuita egyetem, melynek teológiai fakultása a hazai papképzés szellemi központjává lett.
Pázmány a világiak felsőfokú képzésére is gondolt. A nagyszombati egyetem "alapozó", filozófiai fakultásán szerzett ismeretanyag megfelelt a korabeli nemség és a polgárság felső rétege számára.
A kétfakultásos egyetem (filozófia, teológia) tudományos fokozatokat is adományozhatott. Ha a bölcsészkar másodéves növendékei eredményes vizsgákat tettek, a baccalaureatus fokozatát nyerték el, harmadév végi sikeres vizsgák esetén pedig a "magister artium" cím birtokosai lettek. A teológiai fakultáson a licentiatus megszerzése után sor kerülhetett a doktori cím odaítélésére is.
Pázmány nagy összeget (hatvanezer forintot) adományozott az egyetem létesítésére. Pauler Tivadar - a Pázmány Péter Tudományegyetem történetéről szóló könyvében - így tudósít az egyetem megnyitásának ünnepélyes ceremóniájáról: "1635. november 13. volt a nevezetes nap, melyen az ünnepély végbement. Az egyetemi tanács és tanulók nagy néptömegektől körülvéve, az alapító bíbornokot [Pázmány Pétert] s számos előkelő vendégét a Szent Miklós-egyházba kísérték. Az egyetemi tanács előtt a pedellus azon, a bíbornok által adományozott ezüst jogart vitte, mely ma is egyetemünk rectorainak jelvénye. [...] A Veni Sancte és nagymise után, melyet a bíbornok mondott, az, szándokai rövid kifejtése után, az alapító és megerősítő okleveleket kihirdette, és az egyetem első rectorának Dobronoky Györgynek, kinek tanácsával az egyetem szervezésénél is élt, átadta."[41]
1667-ben a jogi karon is kezdetét vette az oktatás. Ezt követte Mária Terézia uralkodása idején az orvosi fakultás. (1777-ben Budára, majd 1789-ben Pestre - mai székhelyére - költözött Pázmány egykori egyeteme, a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem.)
Pázmány a katolikus középszintű oktatás korszerűsítését tartotta szem előtt, amikor elősegítette több városi káptalani iskola átalakulását jezsuiták által vezetett gimnáziummá.
Az ő közbenjárása eredményeként oktathattak a jezsuiták Nagyszombatban, Ungváron, Győrött, Sopronban, Szatmáron és Gyöngyös városában. (Pázmány helyzete nem volt könnyű: a Mohács utáni évtizedek királyi Magyarországának területén az egykori városi plébániai iskolák és káptalani iskolák többsége a protestánsok vezetése alá került.)
A korabeli Magyarországon - akárcsak másutt Európa-szerte - intézményes nevelésben csupán a fiúk részesültek. Pázmány Péter jól látta, hogy a nemesi leányok intézményes nevelésének megszervezése már nem halasztható tovább.
Ez a gondolat egyik prédikációjában így fogalmazódik meg: "A leányok jó neveléséből áll főképpen az ország böcsületes állapotja: nemcsak azért, hogy fele az ország lakósinak asszony, hanem azért is, hogy a férfiak jó nevelése nagyrészt az aszszonyoktul való." Jól látta, hogy az anyai nevelés mennyire nem mellőzhető szerepet játszik a gyermekek első nyolc esztendejében: "Aminemű vélekedéseket és erkölcsöket akkor belénk csepegtetnek, azoknak zsinórja után futamodik a többi életünk."[42]
Pázmány szorgalmazására települt meg az angolkisasszonyok apácarendje Pozsonyban 1627-ben, ahol leánynevelő intézetet hoztak létre. Egy évre rá ferences klarissza apácák követték őket.
Az angolkisasszonyok pozsonyi intézetéről Pázmány így írt egyik levelében: "A jó Anyák a legnagyobb épületességgel tanítják a leánykákat jámborságra, jó erkölcsre és nőies foglalkozásokra. (...) Látván ezen anyák intézetének gyümölcsét szándékomban van Nagyszombatban is letelepíteni őket"[43]
Az angolkisasszonyok pedagógiai munkájának sajátos vonásait jól érzékelteti a pozsonyi leányintézet fennmaradt tanterve: I. osztály: bevezetés a napi imába, vallásos dalok, anyanyelvi írás, olvasás, akiknél lehetséges ua. latin nyelven, kézimunka
II. osztály: a vallásos elemek tökéletesítése, felkészítés a gyónásra, katekizmus, anyanyelvű és latin írás, olvasás
III. osztály: a vallási élet további elemeinek megismerése és gyakorlása, felkészülés az első áldozásra, bevezetés az officiumba, bonyolultabb katekizmusrészek magyarázata, további vallásos énekek, latin, ha azt a szülők nem igénylik kézimunka
IV. osztály: hitélet (a katekizmus ismétlése, breviárium, imádságok tanítása, bevezetés a lelkiismeret vizsgálatba, szentek tisztelete, ima és meditáció, erkölcsi nevelés), latin, ha azt a szülők nem igénylik, számtan, amennyiben a szülők arra sem tartanak igényt finomabb kézimunka (pl. aranyhímzés), szombatonként a vasárnapi egyházi liturgiával és a hét szentjeinek életével való foglalkozás, vasárnaponként részvétel a nyilvános templomi vallásoktatásban
A bentlakó növendékek számára mindezen foglalkozások még intenzívebb formában jelentek meg, kapcsolódott hozzá a hangszeres zene, továbbá olyan háztartási ismeretek mint például higiénia, gyógynövényismeret, kenőcsök készítése, minden, ami a háztartásvezetéshez szükséges.[44]
Az érsek figyelmét a népoktatás ügye sem kerülte el. Alapos tervet dolgozott ki az akkor már több mint félévszázados katolikus népiskola (kisiskola) intézményének fejlesztésére.
Mint már láttuk, a népiskolák a XVI. század közepén keletkeztek a falusi-mezővárosi plébániai iskolák utódjaként. A reformáció-ellenreformáció vallási-társadalmi küzdelmei során új igényként jelentkezett az alsóbb társadalmi rétegek oktatása, iskoláztatása. Katolikusok és protestánsok egyaránt fontosnak tartották, hogy a falvak, mezővárosok, városok lehetőleg minél több gyermekét részesítsék jól körülhatárolt tartalmú oktatásban, nevelésben. A középkortól eltérően tehát - amikor csak a papi pályára készülő fiúkkal foglalkozott a plébániai iskola magisztere - most már megfigyelhető a népoktatás egyfajta kiszélesedése, szétterülése. (Természetesen azt is tudnunk kell, hogy ez a jelenség akkor korántsem jelentett valamiféle "iskolalátogatási kötelezettséget".)
Pázmány iskolakoncepciójának alapvető eleme volt az a követelmény, hogy minden plébánossal rendelkező településen legyen tanító is, még akkor is, ha ott esetleg csak kisszámú katolikus él. A tanító a lelkész első munkatársaként sokrétű pedagógiai feladatkört látott el.
Ennek az elképzelésnek a megvalósítása nem volt könnyű, hiszen a tanító jövedelmének biztosítása nem egy helyen komoly gondot okozott az egyházközség tagjainak. Mindezzel együtt Pázmány munkássága nyomán a korábbi népiskolai kezdeményezések széles körű katolikus népiskola-hálózattá terebélyesedtek.
A főpap közoktatás-politikájának sarkalatos elvei közé tartozott a felekezeti türelem. A katolikus iskolákat látogató vizitátorok nem alkalmaztak erőszakos eszközöket a protestánsokkal szemben. Ugyanakkor Pázmány a Magyarország területén élő nemzetiségek népiskolai oktatását is szívügyének tekintette. Felemelésük, művelésük érdekében sokat fáradozott.
Érdemes felfigyelnünk Pázmány nevelési nézeteinek sajátos vonásaira is. Műveiben, beszédeiben mindenekelőtt az értelemre akar hatni. Szemléletes példák, hasonlatok, ízes, népies ihletettségű képek segítségével győzi meg olvasóit-hallgatóságát: a keresztény erkölcsiség kialakítása nem képzelhető el a logikára alapozott személyes benső meggyőződések nélkül.
Két prédikációja már címében is jelzi pedagógiai témáját ("A fiaknak istenes neveléséről"; "Mint kell a keresztény leányt nevelni"). A magyar nyelvű pedagógiai népszerűsítő irodalom első fecskéi voltak ezek Magyarországon.
A hagyományos tekintélyelvű nevelés elvét fogalmazza újra Pázmány pedagógiai írásaiban.
A nevelés története során az ókortól kezdve ez az elv érvényesült. Ez volt a középkori nevelés jellemzője is, s végső soron a reneszánsz humanista gondolkodói és pedagógusai sem tértek el tőle. Már láttuk, hogy a reneszánsz inkább abban jelentett előrelépést, hogy a tanítás anyagának kiválasztása mellett a gyermek sajátosságaira is ráirányította a figyelmet. A korábbi könyvcentrikus oktatás-művelés egyeduralmát megtörve a moralisták a gyermekek erkölcsi nevelésének fontosságát is hangsúlyozták. Mindezt a tanító és tanítvány humánus, szeretetteljes kapcsolata segítségével kívánták megvalósítani.
A tekintélyt és szeretetet ötvöző pedagógia elve a keresztény nevelés legkiválóbb képviselőinél is jelentkezett, így Pázmány Péternél is. Fontosnak tartotta azt, hogy a szülőt, a papot, a nevelőt és a gyermeket a szeretet köteléke fűzze össze.
Pázmány arra is ügyelt - s ez már új mozzanat -, hogy a gyermek ne a tanári tekintély külsődleges kényszere alatt teljesítse kötelességét, hanem értse meg azok lényegét, szerepét saját nevelésében, fejlődésében. Hitt a ráció erejében, hitt abban, hogy a gyermek értelmére hatva el lehet fogadtatni vele az életét irányító szabályokat, hiszen ezek az ő boldogabb-teljesebb felnőttségét készítik elő.
Pázmány Péter pedagógiájában így tükröződött a XVII. századi nevelés, a korai felvilágosodás értelemközpontúsága, racionalizmusa.
Apáczai Csere János 1659 szilveszterén bekövetkezett halála jelképnek is tekinthető: véget ért egy jelentős fellendülést hozó korszak Erdély iskolatörténetében. Comenius már 1654-ben elhagyta Sárospatakot, s egy esztendőre rá meghalt a kiváló erdélyi nevelő Keresztúri Pál. Apáczai halála után nem sokkal, 1660-ban követte őt Tolnai Dali János a magyar puritanizmus kiemelkedő alakja, a sárospataki kollégium tanára.
Noha a magyar közoktatás olyan radikális polgári irányú átalakítása - mint amilyent Apáczai és Comenius szeretett volna megvalósítani - abban a korban álom maradt csupán, szellemi örökségük mégis tovább élt.
Apáczai tanítványai tovább vitték mesterük eszmeiségét az erdélyi református kollégiumokban, Comenius tankönyvei pedig számtalan kiadást-átdolgozást értek meg. Legnépszerűbb latin nyelvkönyve, a Janua 1634 és 1700 között közel húsz kiadást ért meg. Az erkölcsi szabályokat tartalmazó "Praecepta morum"-ot pedig a könnyebb tanulhatóság kedvéért versbe is szedték.
Comenius sárospataki évei alatt - tudjuk - az elemi oktatás pedagógiájával is foglalkozott. Az évszázados silabizáló módszert nehézkesnek, fáradságosnak tartotta, ezért új utat keresett. A betűztetés helyett - amikor a mássalhangzókat magánhangzós "névvel" tanították meg a gyerekeknek, inkább állatok hangját utánzó hangokat hívott segítségül a mássalhangzók tanításakor. (Például f=fi; m=mum, stb.) A szavak kiolvasásakor nem betűztetett, hanem szótagonként olvastatta ki őket. Comenius olvasástanítási módszere a ma is ismeretes hangoztató módszer első rendszerbe foglalása.
Comeniushoz hasonlóan elvetette az ősi silabizáló módszert a kolozsvári prédikátor, Szőnyi Nagy István. Olvasókönyve 1695-ben jelent meg Misztótfalusi Miklós nyomdájában, aki "tudós tipográfus"-ként Hollandiából hazatérve elsőként ezt a művet adta ki. Rendhagyó volt a könyv terjesztése: a kiváló nyomdász ingyen osztogatta szét példányait a kolozsvári egyházközség szegény sorsú hívei között.
A könyv címéből kitűnik, hogy elsősorban a felnőttek olvasástanulását igyekszik megkönnyíteni: "Magyar Oskola, melynek mesterségével az okos és serény tanító kiváltképpen az idősbeket írás olvasásra XII órák alatt megtaníthattya". (Az "írás-olvasás itt az írott szöveg olvasását jelenti írástanítás nélkül.)
Szőnyi először a táblára írt betűket tanította meg. A tanulók - anélkül, hogy az egyes hangzókat kiejtették volna - nyomtatott szövegekben keresték ki a táblára írt betűket. Ezután a magánhangzókkal "bokrosan együtt járó", tehát gyakran előforduló mássalhangzó-kapcsolatait olvastatta, mint pl. "ab, eb, ib, ob" stb. A szerző ezzel az eljárással az egyes mássalhangzók segédhangzóval való kiejtésének, a silabizálásnak a kerülőútjait próbálta kiküszöbölni: "Mikor így vagyon írva: Pa ra di tsom ban, miért kell így syllabicáltatni: pé a, Pa; er a, ra; de i, di; tse o em, tsom; Paraditsom; be a en, ban; Paraditsomban? Oh nagy hijábavalóság s kerengő útvesztés!"[45]
Az ilyen - és ehhez hasonló - kezdeményezések a protestánsok iskoláiban elszigeteltek maradtak. Ebben nem csekély szerepet játszott iskoláik bizonytalan egzisztenciája, a katolikus restaurációval párhuzamosan fellángoló protestánsüldözés.
* * *
Hogy ennek gyökereit felleljük, érdemes kissé visszatekintenünk a múltba. A XVI. század közepétől kezdve, a protestantizmus szélsebes hazai terjedése után a magyar nemesség jelentős része az új vallási tanok mellé állt. A vallási érvek mellett politikai okok, és az egyházi vagyon megszerzésének reményei vezették őket. Az évszázados szokásoknak megfelelően így a birtokukban levő falvakban és mezővárosokban protestánssá váltak az iskolák.
A XVII. század első felében azonban változott a helyzet. A hazai katolicizmus erőre kapásával párhuzamosan egyre többen tértek vissza a katolikus egyházba: így látták biztosítva vagyoni helyzetüket, jövőjüket. E pálfordulás eredményeképp viszont fennhatóságuk alá tartozó településeken a kegyúri jogot gyakorolva - már nem engedték meg többé a protestáns papok és tanítók működését.
Noha a Bocskai István-féle felkelést lezáró bécsi béke (1606), és az I. Rákóczi György hadjáratai nyomán létrejött linzi béke a protestánsok számára szabad vallásgyakorlatot biztosított, de ez - mindenekelőtt a falvak, mezővárosok lakossága számára - súlyos akadályokba ütközött, mivel a hagyományos földesúri jogot nem szüntette meg.
A problémát ugyanis tovább bonyolította az, hogy a katolikus iskolafenntartók többsége a Habsburgok politikája mellett elkötelezettekből került ki, a protestáns főurak pedig általában a Habsburg-ellenzék közé tartoztak. A katolikus-protestáns vallási ellentét így politikai ellentétté duzzadt. Az 1670-es évekre - főleg a Wesselényi-féle Habsburg-ellenes összeesküvés leleplezése után - a bécsi udvar abszolutisztikus törekvései ismét felerősödtek. A rendi alkotmányt, a nádori tisztséget I. Lipót felfüggesztette, az ország irányítása a Habsburg-ház közvetlen befolyása alá került.
Minden előbbinél erőteljesebben lángolt föl a protestánsüldözés. 1674 tavaszán a pozsonyi vésztörvényszék elé idézték az ország összes evangélikus és református lelkészét (köztük tanárokat, iskolarektorokat), és rá akarták venni őket arra, hogy térjenek át a katolikus hitre. Akik erre nem voltak hajlandók, azokat kötelezték arra, hogy a jövőben semmiféle egyházi, illetve iskolai munkában ne vegyenek részt.
Azt a mintegy negyven prédikátort, akik e kötelezvény aláírását is megtagadták, fogságba vetették, és - itáliai kikötőkbe hurcolva - gályarabnak adták el őket.[46]
Az már a némileg enyhült protestánsüldözés eredménye volt, hogy 1681-ben törvény újította fel a bécsi béke által elvileg biztosított szabad vallásgyakorlatot. A protestánsoktól erőszakkal kicsikart kötelezvények érvényüket vesztették, visszatérhettek a száműzött prédikátorok.
A földesúri birtokokon továbbra is a földesurak vallása volt mérvadó, az ő belátásától függött, hogy engedélyezi-e a más felekezethez tartozó papok és tanítók működését. Az új protestáns templomok és népiskolák létesítését pedig korlátok közé szorították, csak az ún. "artikuláris" (törvénycikk által meghatározott) helyeken engedélyezték.
A protestánsok kollégiumaiban eközben általában Habsburg-ellenes szellemben nevelték az ifjúságot. A tanárok és a diákok rokonszenveztek a Bocskai-, Thököly- és Rákóczi-szabadságharc eszméivel. Ez érthető is, hiszen a szabadságharcok rövid ideig tartó győzelmei a protestáns iskolák számára a fellendülés, a virágzás idejét hozták.
A Habsburgok ezzel szemben a legváltozatosabb (és legkifinomultabb) eszközöket használták fel arra, hogy hátráltassák a protestáns iskoláztatás fejlődését.
Egyes kollégiumokat bezárattak - így például a sárospataki kollégiumnak 1671 és 1704 között bujdosnia kellett Erdélyben -, mások számára pedig csak a grammatikai szintű osztályok indítását engedélyezték.[47]
A hányattatások ellenére a protestáns kollégiumok a XVII. század közepétől kezdve mind több diákot küldtek ki külföldi (mindenekelőtt holland, angol és német) protestáns egyetemekre, hogy ott új eszmékkel, új irányzatokkal ismerkedjenek meg. (A peregrináció, a külföldi egyetemjárás szellemiséget frissítő jótékony hatását már Apáczainál láttuk.) Így váltak a hazatérő ifjak olyan korabeli új filozófiai-teológiai eszmeáramlatok közvetítőivé, terjesztőivé, mint a puritanizmus, a Descartes-i tanok racionalizmusa, majd később a pietizmus, a filantropizmus és végül az ész primátusát hirdető francia és német felvilágosodás filozófiai tanításai.
A protestáns kollégiumok külhoni eszmék iránti nyitottsága egyfajta belső "zártsággal" párosult. Iskoláik hálózatában semmiféle központi irányítás nem érvényesült sem szervezeti, sem az oktatás anyagát érintő tartalmi kérdésekben. A tananyag konkrét részleteit mindenütt az iskolát fenntartó egyházi gyülekezet szabta meg, az egyházi fensőbbség jóváhagyásával. A világi hatóságok beleszólását kifejezetten visszautasították.
Oktatási rendszerük belső autonómiája lehetővé tette az egyes kollégiumok életének szabadabb szellemét, az új szellemű tanok meghonosodását, terjesztését. Ezek az újítások azonban - s ez is a decentralizálás következménye - nem váltak általánossá, mindig a konkrét iskolákhoz és az egyes tanáregyéniségek tevékenységéhez kötődtek.
Az ipar és a kereskedelem fellendülése ebben a korszakban a városi polgárság fokozatos fejlődését-gyarapodását vonta maga után. Az a polgárság, amely a reneszánszban még csupán "magára eszmélt", a XVII-XVIII. század angol és francia forradalmaiban már fontos szerephez jut.
A középkori városok talajából szervesen fejlődő polgárság gondolkodásmódját ekkor már felekezeti hovatartozástól függetlenül sajátos új vonások jellemezték. Egyre inkább megerősödött az evilági boldogulás iránti igény. Fontos értékké vált az anyagi javak megbecsülése, s ezzel szoros összefüggésben a munka, a fáradhatatlan hivatásvégzés. Józan mértéktartás, becsületesség, kiszámíthatóság - ezek váltak a városi polgárság fontos értékeivé. Ez a korábbi korszakokban gyökerező érték-átrendeződés a reformáció terjedésével sajátos vallásos megerősítésre talált.
A klasszikus polgári értékek számára vallási hátteret, ideológiai foglalatot teremtett a lutheri és kálvini tanokból kikristályosodó protestáns életideál, illetve az Angliából kiindulva egyre jobban terjedő puritanizmus.
Luther eszméje szerint minden ember elhivatott, de az üdvözüléshez nem a vakbuzgó ájtatoskodáson át vezet az út. A harmonikus családi élet, a gyermeknevelés és a tisztes munkavégzés az, ami az üdvözülés evilági előkészítője.
Kálvin szigorúbb ennél: szerinte a munka Istennel szembeni adósság, melyet életünk végéig törlesztenünk kell. A dologtalan kezekre a bűn leselkedik. Ugyanakkor a fényűzést is elítéli. Ebből következik, hogy - ahogyan azt Max Weber német szociológus szemléletesen bemutatja - a kálvinizmus kifejezetten kedvezett a vagyont gyűjtögető, tőkét fölhalmozó "kapitalizmus szellemé"-nek. A kálvinizmus abban a formájában, ahogyan a XVI-XVII. században elterjedt, az egyén életét addig ismeretlen szigorral szabályozta, mintegy "evilági aszkézist" követelve híveitől. A meggyőződéses kálvinista Isten dicsőségét gyarapítja azzal is, ha fáradhatatlanul munkálkodik, nem vár égi segítségre, maga irányítja sorsát. ("Segíts magadon, s az Isten is megsegít" - fejezi ki a népi bölcsesség e világfölfogás lényegét.) Lemond minden fölösleges világi hívságról, helyette rendszeres önvizsgálattal igyekszik meggyőződni saját értékeiről, kiválasztottságáról, avagy kitagadottságáról. Életét egyfajta "aktív önuralom" jellemzi, mely sok tekintetben rokon a középkor szerzetesi erényeivel.[48]
Mindezekből látható, hogy a protestáns életeszmény a középkori városi polgárság értékeivel összefonódva hogyan adott vallási hátteret a kapitalizmus gazdasági fejlődéséhez.
Ennek a vallásos alapokon nyugvó racionális életvezetésnek, "evilági aszkézisnek" az átszármaztatása abban a korban is - mint az emberiség történelme során mindig - a szülői házban, a családban kezdődött. A családi nevelés, a következetesen puritán életmód, a szülők személyes példaadása útján a polgári középosztály gyermekeinek többségébe már korán rögzültek a fentebb bemutatott polgári értékek, erények.
Az "újkor emberének" születését - a vallásos indíttatáson túl - a filozófiai gondolkodásban lezajló fejlődés is siettette. A reneszánsz "lobogását" és forrongását a XVII. század lehiggadása követte. A filozófiában is előtérbe került a természettudományos egzaktságra való törekvés.
Ez a fejlődés hármas ösvényen haladt. Egyrészt a Francis Bacon nevével fémjelzett tapasztalati-induktív eljárás terjedését eredményezte. Másrészt egyre inkább teret hódított René Descartes matematikai alapokon nyugvó, deduktív levezetéseket előnyben részesítő racionalizmusa. Ezt egészítette ki az a harmadik polgári eszmeáramlat, amely Blaise Pascal nyomán az érzelmek szerepére hívja fel a figyelmet. Pascal az érzelemre alapozott igazságot, a "szív érveit" állítja filozófiája középpontjába. Szerinte "a szívnek vannak érvei, amelyet nem ismer érvelő eszünk... Istent a szív érzi, nem az ész".
Az európai művelődés történetének az a nagy korszaka, amelyet felvilágosodásnak nevezünk e három újkori filozófiai irányzatot fejlesztette tovább. Angliában a felvilágosodás elsősorban az empirizmus áramlatát erősítette fel, noha - vele párhuzamosan - a racionalizmus és a szentimentalizmus is továbbfejlődött. Ennek az angolszász felvilágosodásnak a legnagyobb korai képviselője John Locke (1632-1704).
* * *
Locke édesanyját korán elvesztette. Édesapja puritánus ügyvéd, a királyi önkénnyel szembeszálló parlamenti csapatok kapitánya volt. Fiával rendkívül szigorúan bánt, de ez a szigor a gyermek növekedésével egyre enyhült. Locke már gyermekkorában magába szívhatta a puritanizmus eszmeiségét, értékrendjét. Tizennégy éves korában a londoni Westminster-school tanulója lett. Az iskola vezető tanára (korabeli kifejezéssel: "rektora") a latin, görög, héber és arab nyelv oktatását tekintette fő feladatának. A fiatal Locke nem érezte jól magát a kegyetlenül szigorú, de ugyanakkor színvonalas képzést nyújtó középiskolában.
Később az oxfordi egyetemre került, itt filozófiát hallgatott. Megismerkedett Bacon, Hobbes és Descartes tanaival. Ez utóbbi hatására a természettudományokat - mindenekelőtt az orvostudományt - is tanulmányozni kezdte. Baráti köréhez tartozott a kiváló fizikus és vegyész Robert Boyle, valamint Newton.
Négy esztendei felsőfokú tanulmány után előbb a filozófia bakkalaureusává, majd magiszterévé avatják, s megbízzák a görög nyelv tanításával. 1666-ban fordulópont következik be életében: megismerkedik a whig miniszter lord Shaftesbury-vel, akinek háziorvosa és fiának nevelője lesz. Élete szorosan összefonódik a lord politikai karrierjével.
Így amikor Shaftesbury szembeszáll a király abszolutisztikus törekvéseivel, s kegyvesztett lesz, vele Locke is Hollandiába menekül. Innen küldözgeti haza egy barátjának azokat a leveleket, melyek a gyermeknevelésről vallott nézeteit tartalmazták. Ezek később kibővítve könyvvé terebélyesedtek. A "Gondolatok a nevelésről" (Some thoughts concerning Education) 1693-ban jelent meg.[49]
Locke gyermekévei alatt a puritanizmus vallásosságának légkörében élt. Hitbéli meggyőződése és sajátos filozófusi gondolkodásmódja együttesen befolyásolta emberképének kialakulását, pedagógiai gondolatainak formálódását.
Már oxfordi diákévei alatt papírra vetette az emberi élettel kapcsolatos fölfogását. Ebben a korai jegyzetében kifejti, hogy az ember kötelessége a boldogság keresése, és a nyomorúság kerülése. Az angolszász filozófiában általánosan elfogadott erkölcsi normából indul ki ő is, mikor ezt írja: "Föladatommá teszem tehát, hogy örömet, elégültséget keressek s kerüljem a nyugtalanságot, kényelmetlenséget, hogy minél több részem legyen az előbbiből, annál kevesebb az utóbbiból. Ám jól látom, nagy óvatossággal kell eljárnom, mert ha többre becsülöm a rövid gyönyörűséget a tartós örömnél, nyilván elébe vágok a magam boldogságának."[50]
Milyen értékeket tart nélkülözhetetlennek az emberi boldogság eléréséhez? Az egészséget, a jó kedvet, a tudást, a jócselekedetet, valamint a "túlvilági örök, megfoghatatlan boldogság" reményét.
Vegyük sorra ezeket az értékeket! Az egészség megőrzésének jelentőségét már az angol reneszánsz humanistái hangsúlyozták. A hívő puritán is rendkívül fontosnak tartotta a higiéniai, egészségügyi célokat és a felüdülést (a "recreations"-t) szolgáló sportokat.
A jó kedv az önmagában bízó, kiválasztottságában megbizonyosodott kálvinista ember optimizmusa.
A tudás mint érték összhangban van a természetet vizsgáló empirizmus filozófiájának térhódításával. Egyfajta vallásos-eszmei indíttatás ebben is tetten érhető. A XVII. századra puritánus, baptista és pietista keresztények figyelme egyre inkább a matematikai-természettudományos módszerekkel dolgozó tudományágak felé fordult.
A természet empirikus megfigyelésétől akartak felemelkedni a világ "lelkének" megértéséhez. Úgy vélték, hogy az empirizmus elvezet Istenhez, míg az öncélú filozófiai spekuláció eltávolít tőle. (Gondoljunk csak az enciklopédisták, így a mi Apáczaink által fölhalmozott és rendszerezett hatalmas ismeretanyagra!)
A jó cselekedet minden keresztény kötelessége. A kálvinisták szerint ez az üdvözülés szükséges, de nem elégséges feltétele. Végső soron maga az áhított túlvilági boldogság reménye tartja vissza a hithű puritánust attól, hogy engedjen a "pillanatnyi gyönyörűség ingerének".
Locke embereszménye a gentleman. A nemesi rendbe vagy a polgárság felső rétegeibe tartozó művelt úriember. A nagypolgár, aki szövetkezik a régi rend földbirtokos arisztokráciájával azért, hogy saját hatalmát megszilárdíthassa. A korábbiaktól eltérően tehát nem pap, nem tudós, nem katona, nem jogász, hanem olyan tehetős ember, aki jól tud a világban forgolódni, tevékenykedni.
A gentleman nevelésekor a következő célokat tartja szem előtt: 1. erős, egészséges test, 2. erényes, vallásos lélek, 3. praktikus ismeretek. Nem a társasági élet szabályaihoz való külsődleges alkalmazkodás az úriember nevelésének célja, hanem egyfajta sajátságos belső indíttatás kialakítása.
Ahogyan Fináczy Ernő jellemzi Locke embereszményét: "Hogy valaki úri ember legyen, nem azon fordul meg, miképpen veszi le a kalapját és hogyan tud bókolni, hanem nyelvének szabad és helyes használatán, tekintetén, mozdulatain, a helyzetekhez és körülményekhez való alkalmazkodás képességén, magatartásának ildomosságán, finomságán. Az úri ember legyen vallásos, rendelkezzék életbölcsességgel, a társadalmi érintkezés művészetével és hasznos ismeretekkel."[51]
A reneszánsz humanistáihoz hasonlóan feltétlenül hisz a nevelés emberalakító erejében: "Az utunkba akadó emberek kilenc tizede nevelése útján lett azzá ami: jóvá vagy gonosszá, hasznossá vagy haszontalanná."[52]
A gyermeknevelésről írt "Gondolatok..." jelentős részében az orvos Locke nyilatkozik meg. Könyve elején részletekbe menő gyakorlati tanácsokat ad a szülőknek, hogyan őrizhetik meg gyermekeik egészségét.
Mindenekelőtt a gyermekek dédelgetése, túlzott kényeztetése ellen emel szót. (Emlékezzünk rá: a gyermek emancipálódásának egy korábbi szakaszában ez a szokás már meglehetősen elterjedté vált, s hamarosan a nevelők egész sora tiltakozott ellene.)
Feltehetően saját gyenge fizikuma is közrejátszott abban, hogy rendkívül nagy súlyt fektetett a gyermekek egészséges táplálkozására, testük fokozatos edzésére. Tanácsai a maga korában - amikor a mindennapos tisztálkodás még a királyok körében sem volt általános - forradalmian újnak számítottak. Bő ruházatot, egyszerű de tápláló ételeket, friss levegőn való gyakori tartózkodást, sok mozgást, úszást ajánl. A bort és az erős italokat kerülendőnek tartja, helyettük - nyilván a korabeli angliai kutak vizének szennyezettsége miatt - gyenge sör fogyasztását ajánlja gyermekeknek is.
Spártai életmódot idéző előírások is szerepeltek a testi nevelésről vallott nézetei között. Kemény fekhelyet javasolt, s lyukas cipőben való járást. "Azt tanácsolom, hogy mossa meg a fiú minden nap hideg vízben a lábát, és legyen a cipője vékony és lyukas, hogy beengedje a vizet, ahányszor csak közelébe fér.
Ha valaki fontolóra veszi, mennyi bajt, sőt halált okozhat a láb átázása olyanoknak, akiket kényeztetve neveltek, bizonyára azt kívánja majd, bárcsak ő is mezítláb járkált volna, mint a szegény ember gyermekei: ezek lába annyira megszokta a nedvességet, hogy ez éppúgy nem árt a lábuknak, mint ahogy nem árt kezüknek. S mi egyéb teszi azt a nagy különbséget a kéz és a láb között, ha nem a megszokás."[53]
Az ember legfőbb értékmérője nem a tudás, hanem az erkölcsiség - hirdeti Locke (felelevenítve a Quintilianustól eredeztethető gondolatot). "Azt hiszem - írja szuggesztív érveléssel -, te magad is nagy balgának tartanád azt, aki az erényes és bölcs embert nem becsüli százszorta többre a tanult embernél. Nem mintha nem tartanám a tudást [...] hatalmas segítő eszköznek a harmonikus lelkeknél, de viszont azt is be kell vallani, hogy ott, ahol hiányzik a kellő egyensúly, csak arra való, hogy a bolondot még nagyobb bolonddá, a rosszat pedig még rosszabb emberré tegye."[54]
Locke a magánnevelés híve, bár elismeri a nyilvános iskoláztatás előnyeit is: "Bevallom, mindkét eljárásnak megvannak a maga hátrányai. Ha házon kívül van, mindenesetre bátrabb lesz, jobban fog tudni mozogni és helytállani vele egykorú fiúk között, s az iskolatársak versengése sokszor elevenséget, szorgalmat kelt a fiatalemberekben."[55] Viszont a fiatal gyermekek erkölcsi fejlődése siklik félre, ha az iskolában társaiktól a "durvaságot" és a "helyén nem való merészséget", "a világban való boldogulásnak e nemtelen, méltatlan módját" tanulják el. A meggondolatlan szülő fiának ártatlanságát teszi kockára "egy kis latin és görög kedvéért".[56]
Házitanítót, magánnevelőt kell tehát a gyermek mellé fogadni. (Tudjuk, Locke-nál tehetős polgárok, arisztokraták gyermekeinek neveléséről van szó.) Olyat, aki "okosan formálja lelkét", "meg tudja óvni ártatlanságát, ápolni, fejleszteni jó tulajdonságait" és "ki tudja irtani belőle a rosszakat".[57]
Az erkölcsi nevelés legfontosabb feladata - a test edzéséhez hasonlóan - a lélek "edzettségének" kialakítása. Az igazi gentleman "meg tudja tagadni vágyait, szembe tud szállni hajlamaival" s csakis azt teszi, amit "értelme, legjobb belátása diktál neki".[58]
Az ilyen lelkierőt, önuralomra való képességet idejekorán meg kell alapozni. A gyermek lelkét még akkor kell, "fegyelemre hajtani", amikor "zsenge és könnyen hajlítható".
Locke saját puritánus elveket valló édesapja nevelői magatartását örökíti meg, amikor a következetes szigorról és az apa-fiú kapcsolat jellegének átformálódásáról ír: "Ha mindjárt kezdetben szigorúan fogjuk a gyermekeket, kezesek lesznek [...] mikor aztán felnőttek, és a maguk eszével élnek, a vezetés szigora érdemük szerint lassankint csökken, az apa homloka elsimul, a távolság mindinkább kisebb lesz, az apa előbbi tartózkodása csak növeli szeretetüket: hiszen látják, hogy ez merő jóakarat volt azzal a nemes célzattal, hogy ki tudják szüleiknek és felebarátaiknak becsülését érdemelni."[59]
A szigorú nevelés Locke-nál nem jelentett egyet a verés elfogadásával. A testi fenyíték lealacsonyítja, megalázza a gyermeket, rabszolgákhoz méltó büntetés, amely rabszolgalelket hoz létre. Elfojtja életkedvüket, meghunyászkodó, kishitű embereket formál belőlük.
A verés csak legvégső esetben: nyílt ellenszegülés, megátalkodott hazudozás esetében alkalmazható - hangsúlyozza Locke.
Melyik nevelési módszert tartja a legfontosabbnak?
A "legegyszerűbb, legkönnyebb" s egyszersmind "leghathatósabb" módszer a személyes példaadás. "Mi sem hat olyan szépen, lassan, oly bensőségesen az ember szívére, mint a példa" - írja, s ezzel egyúttal a nevelő személyes felelősségét is kiemeli: "Miként az apa példája tiszteletet ojtson a gyermekbe nevelője iránt, úgy a nevelő példája bírja rá a gyermeket mindarra, amit vele csak tétetni akar. Cselekedeteinek nem szabad ellentmondásban lenniök tanításával, hogy a gyerek rossz irányt ne vegyen."[60] Mit sem érnek a szép szavak, ha a nevelő csak intelmeivel, s nem cselekedeteivel próbál a gyermekre hatni. Ők ugyanis sokkal inkább a rossz példát követik, mint az elkoptatott frázisokat.
A gyermekek vallásos nevelését korán el kell kezdeni. Tudjon Istenről, az örökkévaló, legtökéletesebb lényről. Tanulja meg az imákat, s az értelmének megfelelő egyszerűbb bibliai történeteket. A Biblia válogatás nélküli olvastatását elveti: "Ugyan mi öröme vagy haladása lehet a gyermeknek, amikor oly részleteket olvas, amelyekből egy betűt sem ért?"[61] Éppígy kerülni kell az Isten kikutathatatlan lényére vonatkozó elvont fejtegetéseket.
Hogy Locke értelmi nevelésre vonatkozó gondolatait megérthessük, vessünk egy pillantást ismeretelméleti felfogására.
Locke megkísérli összeegyeztetni a Bacon-féle empirizmust Descartes racionalizmusával. Bacon és követői az érzékszervi tapasztalásra helyezték a hangsúlyt, Descartes és hívei pedig a kritikus észre és a velünk született eszmékre. Locke átveszi az empirizmus tapasztalatelvűségét és még Descartes-nál is nyomatékosabban hangsúlyozza a megismerő értelem, az érzékszervi tapasztalatokat rendszerező kritikus ráció szerepét.
Tagadja viszont a velünk született eszméket, ideákat. (Az "idea" kifejezés tartalma nála igen tág: mindent magába foglal, ami "az elmét gondolkodás közben foglalkoztatja".) Az emberi lélek születéskor olyan, mint a tiszta lap ("tabula rasa"). "Olyannak tekintem a fiatal úriembert - írja - mint a fehér lapot, vagy a viaszt, melyet tetszés szerint lehet alakítani és képezni."[62]
Az "Értekezés az emberi értelemről" lapjain szemléletes hasonlattal él, amikor az ismeretszerzést elemzi: "Az érzékek először sajátlagos ideákat bocsátanak be, és bebútorozzák velük a még üres szobát. Az elme fokozatosan megszokja egyiket-másikat, ezek az emlékezetbe költöznek és neveket kapnak. Azután az elme továbbmegy, elvonatkoztatja őket és fokról-fokra megtanulja az általános nevek használatát. Így telik meg az elme ideákkal, szavakkal, vagyis nyersanyaggal, amelyen diszkurzív képességét gyakorolhatja. Az ész használata napról-napra láthatóbbá válik, amint ez az anyag, amely munkát ad neki, egyre növekedik."[63]
Az ész, az elme tehát a tapasztalásból meríti a tudásanyagát. E tapasztalás forrása Locke szerint kettős: egyrészt a külső világ megtapasztalása az érzékelés (sensuation) útján, másrészt pedig a belső reflexió (reflection). Ez utóbbi nem a külső világ mechanikus tükröződése a tudatunkban, hanem egyfajta belső "eszmélődés" (Dienes Valéria szavával élve), a tudatfolyamatok szemlélése, a "gondolat gondolata".
Locke - Baconhoz hasonlóan - fontosnak tartja a külvilágból származó érzékszervi tapasztalást, de egyúttal az értelem működését, a belső tudatfolyamatokat is hangsúlyozza. A kritikus ész részvétele nélkül nincs ismeret. Ezért kap pedagógiájában kiemelt szerepet az értelem kiművelése, csiszolása, formális képzése.
"Az értelem vezetése" című írásában így érvel a világos, tiszta fogalmak mellett: "Az igaz ismeretszerzésnek egyetlen biztos útja az, hogy világos, határozott fogalmakat alkossunk a dolgokról és megfelelő neveket is adjunk ezeknek a határozott fogalmaknak...
Világos fogalmak híjával terminusokkal hozakodni elő [...] hiú mesterfogás arra, hogy az elmélet vagy az értelem hiányát takargassuk. A szavak nem arra valók, hogy valamit palástoljanak, hanem arra, hogy jelentsenek, kinyilvánítsanak valamit..."[64]
Locke azonban nem reked meg az elme formális képzésénél, hanem - ezzel párhuzamosan - a mindennapi életben jól hasznosítható, praktikus ismereteket kíván adni neveltjének. Az ismeretek ilyen hasznossági szempont szerinti kiválasztását nevezzük utilitarizmusnak.
A művelt (de nem tudós!) úriember, a gentleman érdekeit tartja szem előtt, amikor a tanítandó ismeretköröket összeállítja.
Az alapvető készségek közül az olvasást igen korán taníthatónak tartja. "Mihelyt a gyermek beszélni tud" el lehet kezdeni tanítását, de a tanulást a "gyermekek játékává, üdülésévé" kell tenni.
"Láttam egyszer kislányokat írja a "Gondolatok..."-ban, akik órákon keresztül gyakorolták magukat és nem sajnáltak semmi fáradságot, csakhogy jól elsajátítsák a kavicsdobást. Amint néztem őket, önkénytelenül eszembe jutott, hogy csak valami jó ötletre volna szükség, s arra bírjuk őket, hogy ezt a rengeteg szorgalmat olyasvalamire fordítsák, aminek több hasznát látnák."[65] Locke mindent elkövet azért, hogy az alapkészségek tanulását könnyeddé, játékossá tegye.
A leendő gentleman számára szükséges tárgynak tartja még a rajzot és a gyorsírást is praktikus hasznuk miatt. Az idegen nyelvek közül mindenekelőtt a franciát tanítja, s csak ezután a latint, amire "feltétlenül szüksége van minden művelt embernek", hiszen még Locke korában is a népek közötti érintkezés fontos eszköze volt. A latin tanítása nem válhat öncélú grammatizálássá, tanításakor "a szabályok útvesztője nélkül csupán beszélgetés útján sajátíttassuk el". Meglepően korszerű, "modern" nyelvpedagógiai gondolat volt ez a maga korában.
További hasznos tantárgyak még: az anyanyelvű fogalmazás, történelem, földrajz, csillagászat, számtan és mértan, könyvvitel, jogi ismeretek, etika. A sportok közül a vívást az akkoriban fellángoló párbajszenvedély miatt nem ajánlja. Fontos "tantárgy" a tánc is, hogy az ifjú általa "egész életére kellemes, tetszetős mozdulatokat" sajátítson el.[66]
A zenének - s egyáltalán a művészeteknek - igen mostoha szerep jut Locke pedagógiájában.
"A zenéről azt tartják, hogy rokonságban van a tánccal, s vannak, akik nagyra becsülik, ha valaki valamilyen hangszerrel ügyesen tud bánni. De annyi időt pazarol rá a fiatal ember, ha közepes ügyességre akar is benne szert tenni, és az időt is oly kétes értékű társaságban tölti, hogy jobb, ha elhagyjuk a zenét. [...] A mi rövid életünk nem elegendő arra, hogy mindent elsajátítsunk..."[67]
Locke embereszménye, a "gentleman" tehát egyfajta szenvtelen, józan ember, akit a művészetek szépségei "hidegen hagynak". A római pedagógiai eszményre ("vir bonus") emlékeztető karakter arcéle rajzolódik ki Locke fiatal úriemberénél. Ahogyan Fináczy Ernő írja: "Nem volna kívánatos, ha az emberek nagyobb része olyan volna, mint Locke neveltje: az emberiség lehetne hatalmas, de igazán boldog aligha."[68]
* * *
A harmincéves háború (1618-1648) borzalmai német földön hihetetlen mértékű anyagi, szellemi és erkölcsi romlást idéztek elő. Ennek ellenhatásaként jelentkezett a protestantizmuson belül egy sajátosan új irányzat, a pietizmus.
A pietizmus egyike volt a korszak nagy megtisztulást, újjászületést hirdető mozgalmainak. (Ezek közé tartozott még a pietizmuson túl a katolikus egyházon belüli janzenizmus és a protestantizmus megmerevedése ellen föllépő angol puritanizmus.)
Elnevezése (pietas = kegyesség) arra utal, hogy követői a kálvinista racionális vallásossággal szemben a személyesen átélt kereszténység, a jámbor áhítat, a belső lelki élményekből táplálkozó vallásosság hívei voltak. (A pietisták érzelem- és élményközpontú vallásosságától később már nem lett idegen a miszticizmusra való hajlam sem.)
Képviselőik a nevelést is életszerűbbé kívánták tenni. Iskoláikban a családi élet bensőséges melegét kívánták nyújtani tanulóiknak, emellett törekedtek a városi polgár számára szükséges, közvetlenül hasznos, praktikus ismeretek tanítására. Mindehhez - a protestáns iskolákban szokásos meglehetősen laza szervezettség helyett - az iskolai munka alapos megszervezésére törekedtek. (Órarend, részletes tanmenet készítése, tanári értekezletek bevezetése, osztálynapló stb.).
A mozgalom atyja Philipp Jakob Spener (1635-1705) volt, a "Collegia pietatis" létrehozója. "Pia desideria" című művében meddő vallási viták helyett bibliai elmélkedésre és ezzel párhuzamosan gyakorlatias életre buzdító prédikációkra szólította fel híveit.
A pietizmus kiemelkedő iskolaalapító egyénisége volt August Hermann Francke (1663-1727). Az ő tevékenysége nyomán terebélyesedett ez az eredendően vallási irányzat nevelési mozgalommá.
Francke teológiát tanult, majd Halle városának egyetemére került, ahol keleti nyelveket tanított. Ugyanakkor az egyik külváros (Glaucha) lelkészi állását is betöltötte. 1695-ben saját lakásában szegényiskolát nyitott.[69]
Amikor Francke elfoglalta állását, Németország még nem heverte ki a harmincéves háború megrázkódtatásait. Az alsóbb rétegek elszegényedett tömeggé olvadtak össze, a nyomor önmagát szülte újjá. Árvák, betegek és nyomorékok tömegei lepték el a városok utcáit. A pietisták - így Francke is - igen sokat tettek a tömegek testi-lelki nyomorának enyhítéséért. Francke húszesztendős lelkészi tevékenységével sokban hozzájárult ahhoz, hogy Halle városában a körülmények konszolidálódtak.
A német városokban a XVII-XVIII. század fordulójára megerősödtek a városi iskolák. Ezek a "német iskolák" nagy hagyományokkal rendelkeztek német földön. Az iparosok, kereskedők, hivatalnokok gyermekeit anyanyelvükön oktatták a polgári életben szükséges praktikus ismeretekre. A vallási-erkölcsi-állapotbéli kötelességek megismertetése szintén németül történt. A klasszikus műveltséget nyújtó latin iskolákhoz ezek az intézmények szervezetileg egyáltalán nem kapcsolódtak. Francke is ilyen "német" iskolát nyitott, először a szegények gyermekei számára.
A beíratott gyermekek száma rohamosan emelkedett, hamarosan tehetősebb polgárok is kérték gyermekeik felvételét. Így nemsokára már külön épületet kellett bérelnie. A szegény gyerekeket ingyen tanította, elkülönítve a tandíjat fizető polgár gyerekektől, akik a polgári iskolában (Bürgerschule) tanultak. Francke a rendi elkülönülés híve volt, ezért nemesek számára 1696-ban külön iskolát alapított "Pedagógium" néven.
Francke iskoláiban arra törekedett, hogy tanulóinak gyakorlatias tudást, szakmai ismereteket nyújtson, ezzel segítve elő az életben való mielőbbi boldogulásukat. Emellett gondolt az egyetemen továbbtanulókra is: számukra 1697-ben latin iskolát nyitott. Ehhez már több képzett tanárra volt szüksége, éppen ezért intézményei sorát tanító- és tanárképző szemináriummal bővítette.
A német pedagógus iskolákon kívül könyvnyomdát, gyógyszertárat és árvaházat is létesített. Halálakor oktatási, kulturális és népjóléti intézmények egész városrésznyi rendszerét hagyta hátra. Francke iskoláiban a legfőbb cél a bensőséges vallásos érzület (pietas) kialakítása volt.
A világtól elzárkózó, befelé forduló vallásosság helyett Francke tevékeny, folytonos jócselekedetekben megnyilvánuló hitéletre nevelt. Nagy fontosságot tulajdonított a család nevelő erejének és a tanítók személyes példaadásának.
A "Franckeanum" iskoláiban a gyakorlatiasság elve érvényesült. A harmincéves háború mérhetetlen rombolása is indokolta, hogy Francke a gazdasági kérdésekkel, s általában a reáliákkal bővebben foglalkozott, mint elődei. A nemesek gyermekei számára létesített pedagógiumban fontos tárgy volt a német nyelvű ékesszóláson túl a kísérleti fizika, asztronómia, mértan és anatómia. Rendkívüli tárgyként francia nyelvet is tanultak. Gyakorlati tárgyként különféle mesterségek készségei szerepeltek, mint az esztergályozás, az üvegcsiszolás és a rézmetszés. A tanulók már nem világtól elzárt "kert"-ben (hortus conclusus) éltek többé: hetente egyszer latin és német nyelvű újságokat olvastattak velük.
[1] Comenius Nagy Oktatástana. Fordította Geréb György. Akadémiai Kiadó, Bp., 1953. 163. o.
[2] Comenius (1953): i.m. 177. o.
[3] Comenius : Didactica magna (Nagy oktatástan) Seneca Kiadó, Pécs, 1992. 28-29. o.
[4] Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma. 2. kiadás, Bp., 1990. 161.
[5] Comenius (1992a): Didactica magna. 70. o.
[6] Comenius (1953): Nagy oktatástan. 287. o.
[7] Horatius: Epistolák, II. kötet, Csengery János fordítása. Ugyanez a Horatius-idézet szerepel a nagyszombati jezsuiták 1624-ben Pozsonyban kinyomtatott "Keresztényi tudomány" című katekizmusában. A szemléltetést már ebben a tankönyvben is képek segítették. Bővebben ír erről Mészáros István Népoktatásunk 1553-1777 között című könyvében. Tk., Bp., 1972. 161. o.
[8] Comenius: Didaktika vagyis a tanítás tudománya. In: Pansophia. Waczulik Margit fordításában megjelent a Magyar Pedagógia 1970. évi 4. számában. 386.
[9] Comenius (1953): Nagy oktatástan. 345. o.
[10] Comenius: Anyaiskola. Fordította Petrich Béla. Bp., 1929. 16. o.
[11] Comenius (1992a): Didactica magna. 163. o.
[12] Comenius: Pampaedia. Fordította Bollók János. Sárospatak, 1992. 38. o.
[13] Comenius (1992b): i. m. 74. o.
[14] Comenius (1992b): i. m. 77. o.
[15] Comenius: Schola ludus. 3. felvonás, 2. jelenet. A Comenius Magyarországon című kötetben. Bp., 1970. 344. o.
[16] Comenius Magyarországon. 238. o.
[17] Lásd Mészáros István tanulmányát: Comenius és a sárospataki kollégium anyanyelvi osztálya. Magyar Pedagógia, 1992. 185-197. o.
[18] V. ö.: Tuba Iván (1992): A piarista rend születése. In.: Holl Béla (szerk.): Piaristák Magyarországon (1642-1992). Bp. 37-56. továbbá Prónai Antal (1899): A piarista iskolák kezdete. Bp. Hornyánszky. 8-24. o.
[19] Paul, Eugen (1995): i. m. 151. o.
[20] Puskely Mária (1990): Szerzetesek. Zrínyi, Bp., 83. o.
[21] Paul, Eugen (1995): i. m. 152. o.
[22] Idézi Prónai Antal (1899): i. m. 67-68. o.
[23] Paul, Augen (1995): i. m. 153-154. o.
[24] Hauser Arnold: A művészet és az irodalom társadalomtörténete. Gondolat, Bp., 1968. II. kötet, 344. o.
[25] Lásd e témáról bővebben Prohászka Lajos tanulmányát: Pascal emlékezete. Magyar Paedagogia, 1923. 36-37. o.
[26] Pascal, Jacqueline: Réglement pour les enfants. Appendice aux Constitutions de Port Royal, 1721. Közli Philippe Ariès: Gyermek, család, halál c. könyvében. Fordította Csákó Mihály és Szapor Judit. Gondolat, Bp., 1987. 160-161. o.
[27] Pascal, J.: i.m. In: Ariès (1987): i. m. 150. o.
[28] Lásd: Ariès (1987): i. m. 156-157. o.
[29] Lásd: DeMause (1974): Hört ihr die Kinder weinen? Suhrkamp, Frankfurt am Main, 84-87. o.
[30] Bod Péter: Magyar Athenas. 1767. Reprint kiadás: Bp., 1982. 258. o.
[31] Alstedt, Johannes Heinrich: Encyclopaedia septem tomis distincta. Herborn, 1630. O. Sz. K.
[32] Apáczai Csere János: Magyar Enciklopédia. Előszó. In: Apáczai Csere János válogatott pedagógiai művei. Összeállította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Orosz Lajos. Tk., Bp., 1976. 76-77. o.
[33] Apáczai (1976): i. m. 97. o.
[34] Apáczai (1976): i. m. 84. o.
[35] Apáczai (1976): i. m. 113. o.
[36] Apáczai (1976): A bölcsesség tanulásáról. 153. o.
[37] Apáczai (1976): i. m. 153. o.
[38] Az itt következő idézetek forrása: Apáczai (1976): Tanács. 168. o.
[39] Apáczai (1976): Az iskolák szervezésének nagy szükségességéről. 184. o.
[40] Lásd Mészáros István tanulmányát: Pázmány Péter a közoktatás-politikus. Pedagógiai Szemle, 1977. 5. sz. 441-459. o.
[41] Pauler Tivadar: A budapesti Magyar Királyi Tudomány-Egyetem története. Bp., 1880. I. kötet, 8. o.
[42] Pázmány Péter művei. A válogatás, szöveggondozás és a jegyzetek Tarnóc Márton munkája. Bp., 1983. 1023. o.
[43] Puskely Mária (1990): Szerzetesek. Zrínyi Nyomda Kiadója, Bp., 1990. 103. o.
[44] Paul, Eugen (1995): i. m. 57. o.
[45] Lásd Mészáros (1981): Az iskolaügy története... 512-513. o.
[46] Lásd e témáról bővebben Bucsay Mihály könyvét: A protestantizmus története Magyarországon 1512-1945. Gondolat, Bp.,1985.
[47] A protestáns iskolaügy alakulásáról ad átfogó képet Bajkó Mátyás könyve: Kollégiumi iskolakultúránk alakulása a felvilágosodás idején és a reformkorban. Akadémiai Kiadó, Bp., 1976.
[48] Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Bp., 1982.
[49] A magyar fordítás címe: Gondolatok a nevelésről. Fordította, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Mutschenbacher Gyula. Kiadja a Katholikus Középiskolai Tanáregyesület, Bp., 1914. Korábbi magyar fordítását - a francia változat alapján - egy erdélyi gróf, Borosjenői Székely Ádám készítette el. A mű 1771-ben jelent meg A gyermekek nevelése címen.
[50] Idézi Mutschenbacher Gyula Locke-fordításához írt bevezetőjében. Gondolatok a nevelésről, Bp., 1914. 8-9. o.
[51] Fináczy Ernő: Az újkori nevelés története. Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1927. Reprint kiadás: Könyvértékesítő Vállalat, Bp., 1986. 79. o.
[52] Locke (1914): i. m. 42. o.
[53] Locke (1914): i. m. 44. o.
[54] Locke (1914): i. m. 161. o.
[55] Locke (1914): i. m. 81-82. o.
[56] Locke (1914): i. m. 82. o.
[57] Locke (1914): i. m. 161. o.
[58] Locke (1914): i. m. 59. o.
[59] Locke (1914): i. m. 65. o.
[60] Locke (1914): i. m. 96. o. és 100. o.
[61] Locke (1914): i. m. 166. o.
[62] Idézi Fináczy (1927): i. m. 90. o.
[63] Locke: Értekezés az emberi értelemről. I. kötet, Bp., 1979. 35. o.
[64] Locke (1914): Gondolatok a nevelésről. Függelék. 222-223. o.
[65] Locke (1914): i. m. 163-164. o.
[66] Locke (1914): i. m. 205. o.
[67] Locke (1914): i. m. 205. o.
[68] Fináczy (1927): i. m. 92. o.
[69] Lásd: Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 996-1777 között. Akadémiai Kiadó, Bp., 1981. 618. o.
[TARTALOM][I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]