E szerint Böhm–Stromfeld, a szolnoki harctéri friss levegőre kijutva, mindenekelőtt emancipálta magát a Debrecen és Nyíregyháza között szándékolt ellentámadó seregcsoport alakításának időközben amúgy is lehetetlenné vált gondolatától, ami abban nyilvánult meg, hogy amíg a hadügyi népbiztosság a fent említett 2 helyen alakítandó ellentámadó csoportoknak hatalmas bunkó módjára leendő harcba dobásával, addig Böhm–Stromfeld az egész vonal mentén, igaz, hogy általában célszerű vezéreszmék szerint szervezendő ellenállás kifejtésével remélte a gordiusi csomót legjobban megoldhatónak. Tombor tervén az erőteljes támadás, Stromfeldén a helyi támadásokkal kapcsolatos védelem vonul végig alapgondolat, illetve vörös fonal gyanánt, vagy ami ugyanazt jelenti, Tombor a határozott nagystílű ellentámadás, Stromfeld ellenben az úgynevezett aktív védelem alapján állott. Tombor koncepciója mindenesetre szebb, szimpatikusabb, hatalmasabb, amelynek révén, siker esetén, pozitív eredményekre, az ellenség visszaverésére és esetleges tönkretevésére is lehetett számítani, ellenben Stromfeldé még a legjobb esetben is csak gyenge eredményeket, az ellenség időleges feltartóztatását eredményezhette.

Ámde mindkét tervnek két közös nagy hibája volt, ami a sikert már eleve kizárta. Sem Tombor, sem Stromfeld nem számolt eléggé a saját csapatoknak harcképtelenségig menő nagyfokú züllött állapotával és másrészt egyikük sem ítélte meg helyesen az ellenség működési képességét, amennyiben a románokat eddigi nagy sikereik dacára túlságosan lekicsinyelték és a legközelebbi időre tétlenséget imputáltak nekik, ami abban nyert kifejezést, hogy mindketten oly messze elől fekvő pontokra rendeltek el csapatösszevonásokat, ahova az ellenség nem is valami nagy túlerőlködéssel gyorsabban ért el, mint a vörös csapatok. Ennek természetes következménye az volt, hogy mindkét tervnek már a kivitel legelején kártyaház módjára össze kellett omolnia. Így például Stromfeld rendelkezése szerint a fenti rendeletben említett valamennyi csoportnak a tovább előnyomuló ellenséggel szemben ellentámadólag kellett volna fellépnie. Csak egy pillantást kell a 49. számú vázlaton feltüntetett április 22-i helyzetre vetnünk és nyomban kiderül, hogy a románok gyors előnyomulása folytán ez a kívánalom már régen túlhaladott álláspontnak volt tekinthető.

Egyébként a két terv között megnyilvánuló lényeges különbség és ama körülmény, hogy Stromfeld mindjárt az első elvi jelentőségű kérdésben a maga felfogását juttatta érvényre, már azért is említésre méltó, mivel a tiszántúli hadsereg parancsnokság egyelőre a hadügyi népbiztosságnak alárendeltje maradt. Csak a nemsokára, május 6-án megalakuló hadsereg parancsnokság önállósította és függetlenítette magát hadműveleti ügyekben teljesen a hadügyi népbiztosságtól.

A románok április 21. és 22-i előnyomulása a Vyx-féle semleges öv keleti határán túl kétségkívül a francia keleti hadsereg parancsnokságtól kapott felhatalmazás túllépését jelentette. Ezt elkerülendő, a román kormány és Presan tábornok az április 20–21-i pauza alatt még az eddiginél is hatványozottabb mértékben minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy az antanttól a további előnyomulásra vonatkozó engedélyt kicsikarják. A dolog azonban sehogy se ment, s így ők nagyot és merészet gondolva egyszerűen elhatározták, hogy az antant tilalma ellenére tovább folytatják előnyomulásukat egyelőre a Tiszáig. Hogy e merészségük megokolására mit eszeltek ki, arról később szólunk majd.