| « Április 17. | KEZDŐLAP | Április 18. » |
A román intéző körök látván, hogy a vörös hadseregnek eleinte oly biztosra vett támadása egyáltalában nem következik be, mindig jobban és jobban felocsúdtak a proletárdiktatúra kikiáltása által okozott első kínos meglepetésükből és ápr. közepe táján Presan tábornok elérkezettnek látta az időt, hogy a támadásnak egy időre elejtett gondolatát immár ismét felvegye. Mindennel elkészülvén, Presan tábornok a forma kedvéért az előnyomulás megkezdése előtt úgy látszik jónak látta Berthelot tábornoktól megkérdezni, vajon tényleg továbbra is szabad-e a vásár? Erre jött aztán utóbbinak fent közölt 719/3. számú válasza, amelynek fogalmazásából határozottan kivehető, hogy azt Berthelot tábornok feltett kérdésre, nem pedig saját iniciativájából írta.
E helyütt fel kell hívnunk az olvasó figyelmét arra, hogy Berthelot tábornok távirata, Presan tábornok hadműveleti parancsa és az erdélyi román csapatok parancsnokságának intézkedése mind április 16-áról keltezvék. Miután ezek a rendelkezések egymásból folytak, a csapatok a vonatkozó parancsokat a legjobb esetben április 16-án csak a délután folyamán kaphatták volna meg. Hogyan történhetett tehát, hogy a románok támadása már április 16-án hajnalban indult meg? Ennek más magyarzata nem lehet, mint hogy a román csapatok már április 15-e folyamán kapták meg a támadásra vonatkozó intézkedést és Presan tábornok április 16-i újabb intézkedését valószínűleg már csak pro forma adta ki, főképp azért, hogy azzal quasi dokumentálja a román támadás jogosultságát és szükséges voltát. (Lásd Gondrecourt tábornoknak ezzel ellentétben álló levelét az 51. mellékleten.)
A románok állításaival szemben úgy állott a dolog, hogy a vörös csapatok a román támadást megelőző napokon is, úgy mint eddig, teljesen nyugodtan állottak nem is a számukra kijelölt demarkációs vonal mentén, hanem – amint az a 49. sz. mellékletből is határozottan kivehető – jóval hátrább az Apáthy–Berthelot-féle semleges övnél. Nagyobbszabású, egész századokkal végrehajtott magyar támadásról, amilyenről Presan tábornok április 16-i 357. számú jelentése említést tesz, szó sem volt; ilyenről, avagy nagyobb mérvű csapateltolásokról és összevonásokról egyik sereg- vagy csapattest sem tesz helyzetjelentésében említést. Ennek bizonyságául az 50. sz. mellékletben közöljük az április 13., 14. és 15-i eseményekről a hadügyi népbiztosság 5. osztályának hadműveleti csoportja által kiadott összefoglaló helyzetjelentéseknek a román frontra vonatkozó kivonatát.
Ezek a helyzetjelentések teljesen megbízható adatokat szolgáltatnak arra nézve, hogy a mondott három napon a vörösök részén támadó mozdulatok egyáltalában nem történtek. Az április 13-i helyzetjelentésben említett tevékenyebb felderítést, ami itt-ott lövöldözésre vezetett, épp a románok provokálták a támadáshoz való koncentrálásuk okozta mozgolódásaik által.
Mindezekből következik, hogy a románok jelentésében a vörös csapatoknak tulajdonított harci tevékenységek az eddigiekhez hasonlóan nagy mértékben célzatosan nagyítva vannak, csak azért, hogy a Berthelot tábornok 719/3. számú fent közölt táviratában a románok további előnyomulásának és támadásának előfeltétele gyanánt kikötött magyar támadás általuk megtörténtnek legyen deklarálható.
Azonban, feltéve, – bár a fentiek szerint teljesen kizártnak tekinthető –, hogy a román jelentésekben a magyaroknak imputált harci tevékenységek tényleg megtörténtek, jogosan kérdezhetjük, vajon azok a Berthelot tábornok táviratában feltétel gyanánt kikötött magyar támadás fogalmát magukban foglalják-e? Erre a kérdésre határozott nemmel felelhetünk. Igen, ha összességében egy zászlóalj vagy legfeljebb egy ezredről volna szó, akkor már az ily kisebb harci tevékenységek is a támadás fogalma alá volnának vonhatók, de egy egész hadsereg arcvonala előtt végrehajtott ily minimális harci tevékenységek csak a felderítés, nem pedig a tulajdonképpeni támadás fogalmát jelentik. Ezért bátran és nyíltan leszögezhetjük azt a tényt, hogy ama feltételek, amelyektől a párizsi békekonferencia a románok további előnyomulását függővé tette, egyáltalában nem következtek be és így a románok önhatalmúlag, minden jogot és igazságot lábbal tiporva, nyomultak tovább nyugat felé előre. Joggal és fennen hangoztatjuk továbbá, hogy a Presan tábornok 231. számú, a 48.sz. mellékletben szó szerint közölt támadó intézkedésének 3. pontjában foglalt indokolás elejétől végi a legszemérmetlenebb hazugságokat foglalja magában, amelyek Aesopusnak „A farkas és a bárány” című meséjét juttatják eszünkbe s épp ezért az elrendelt művelet teljes egészében jogtalan és a magyarokra nézve a legnagyobb fokban sérelmes volt.
Az eddig lezajlott hadműveletekhez a következő megjegyzéseket fűzhetjük:
A tervbe vett operációhoz a románok a 2 vörös (6.gyaloghadosztály és a székely különítmény) hadosztállyal szemben első vonalban 3 gyalog (2. vadász, 6. és 7. gyalog hadosztályok) és 1 lovas hadosztályt vonultattak fel az akkori demarkációs vonal mentén, sőt azon már jóval túlhaladva. Ezek mögött 3 gyalog hadosztály (a 16., 18. és 1. vadász hadosztály) tartalékviszonyban állott. A 8. gyalog hadosztály úgy látszik még alakuló illetve gyülekező félben volt Erdély belsejében. Erdély különben megszállt terület lévén, ott legalább egy hadosztálynyi erőre az operációk egész tartama alatt feltétlenül szükség volt. A hadműveletekre szánt elsővonalbeli román hadosztályok a hegységből a magyar Alföldre vezető folyók alkotta völgyek illetve az azokban vezető vasutak mentén hajtották végre hadászati felvonulásukat, mi mellett a döntő szerepet a vasútvonalak játszották. Ezekből a 2. és 7. hadosztálynak 2–2, a 6. gyalog és az 1. lovas hadosztálynak 1–1 jutott. Az utánszállítás tehát biztosítottnak volt tekinthető. A jobb szárnyon 3 seregtest egymáshoz közel és egymással elég szoros érintkezésben vonult fel, ellenben a 2. és 6. hadosztály között a közbeeső Bihar hegység 1800 méteren felül levő magas csúcsaival úgyszólván áthatolhatatlan válaszfalat vont, mely hátrány azonban az előnyomulás megkezdésével, a Körösök felső völgyeinek birtokbavétele után, mindinkább megszűnt.
A 2. lovas hadosztály valószínűleg azért került egészen helyesen a jobbszárnyra, mert ott leggyorsabban jutott ki a hegységből a síkságra, ahol gyors mozgási képességét kihasználva, aránylag rövid idő alatt állíthatta volna helyre a közvetlen érintkezést a csehekkel, de ez nem történt meg sem a kellő módon, sem a kellő gyorsasággal.
A hadosztályoknak fent említett, majdnem sablonikus egymás mellé állítása a jelen esetben hátránnyal nem igen járt. Úgy látszik, hogy a románok már kezdettől fogva meg voltak róla győződve, hogy az egész arcvonal mentén egyenletesen elosztott, de mindenütt túlerővel fellépve, hamarosan így is megtörhetik az ellenség ellenállását. Ezért hadosztályaikat a demarkációs vonal egész hosszában egyszerűen egymás mellé csoportosítva vonultatták fel, ami a felvonulás és a rákövetkező előnyomulás alatt az elhelyezést és ellátást kétségkívül megkönnyítette.
Az operációk alkalmával számbajövő, a Tisza és Maros között fekvő terület szélessége kb. 250 km; hossza északon Taracköztől Vásárosnaményig a Tisza mentén és onnan egyenes vonalban Tokajig mérve 170, délen pedig Marosillyétől Szegedig a Maros mentén mérve, kb. 200 km. Az egész terület tehát nagyobb seregtestek operációja szempontjából aránylag kicsinynek mondható, amennyiben 10–14 nap alatt valóban keresztül-kasul lehetett rajta járni.
Egyenértékű és erejű ellenség szívós ellenállásának feltételezése mellett, vagy ha a csehekkel, illetve délszlávokkal kombinálva és karöltve hajtották volna végre operációikat, akkor a szárnyak egyikén viszonylagos túlerőre kellett volna törekedniök, mi célból vagy a Szamos, vagy a Fehér Körös–Maros völgyeiben egy relatív erős csoportot kellett volna felvonultatniok és azzal a minél gyorsabban bekövetkezendő döntést keresniök.
Az áthatolandó terep jellege: a demarkációs vonaltól a Huszt–Szatmárnémeti–Tasnád–Székelyíd–Nagyvárad–Borosjenő–Világos által jelölt vonalig átlag 90 km széles, kezdetben kissé nehezebben, de a széle felé mindig könnyebben járható hegyvidék; az említett vonaltól a Tiszáig ellenben síkság. A hegyvidék szélessége Körösbánya–Borosjenő és Bánffyhunyad–Nagyvárad között kb. 90, Zilah–Székelyhíd között 85, Nagybánya–Szatmárnémeti között 60 s végül Taracköz–Királyháza között 50 km, ami 15–20 km-es napi teljesítményeket alapul véve, átlag 4 napi menetnek felel meg és ezt a románok tényleg el is érték, amennyiben április 16-án támadásaikat megindítva, már 19-én valóban a jelzett vonalig jutottak előre (lásd a 49. számú vázlatot), ez azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy az ellenség ellenállást úgyszólván nem is fejtett ki, de a teljesítmény még így is kivált a terepnehézségeket véve tekintetbe, határozottan jónak mondható, mi mellett azonban rá kell mutatnunk arra a körülményre, hogy a kérdéses hegyvidék járhatóságát a kelet–nyugati irányban vezető folyók, utak és vasutak nagyban elősegítették. Segélyforrások a hegységben – dús állatállománytól eltekintve – kevésbé, de a síkságba kiérve, bőséges mennyiségben állottak rendelkezésre. Az oszlopok között való összeköttetést biztosító harántvonal a hegységből való kijutásig aránylag kevés számban, azután ellenben annyi kínálkozott, amennyi csak kellett.
Az egyes hadosztályok a rendelkezésre álló utak számához és minőségéhez képest, 2–3 oszlopba tagozva nyomultak egyidejűleg előre. Ahol harcra került a dolog, ott az egyes oszlopok átkarolólag is működtek, ami gyorsan meghozta a döntést.
A vörösök csekély ellenállása folytán a mindenütt számottevő túlerővel fellépő románoknak elég simán és könnyen ment a dolguk; 17-e folyamán ugyanis már a székelyek sem fejtettek ki komolyabb ellenállást és ha egyáltalában ellenállásról lehet beszélni, ez csak az utóvédcsapatok által időnyerés céljából időnként itt-ott felvett futólagos csatározásokban nyilvánult meg. Hogy a székely hadosztály eddigi és ez utáni magatartását jobban megérthessük, célszerűnek vélem a volt hadosztályparancsnok, Kratochwil tábornok jelentésének idevonatkozó részét 51. sz. mellékletként teljtartalmúlag közölni.
Fokozta a románok hadműveleteinek súrlódásmentességét még ama körülmény is, hogy a legtöbb helyen eleinte románlakta vidékeken haladtak át, ahol a lakosság legalább is a jóakaró semlegesség álláspontjára helyezkedett velük szemben.
Eddigi eredményeikkel a románok nagyon meg lehettek elégedve, mivel aránylag csekély erőfeszítés és nem nagy veszteségek árán a vízválasztó hegységen átkelve, már is mindenütt a hegyszorosok nyugati kijáratainak birtokába jutottak.
A román csapatok szelleme már e könnyű sikerek folytán is határozottan jó volt; fegyverzetük, ruházatuk és felszerelésük szintén jónak minősíthető; e tekintetben az antant is, illetve a franciák alaposan kisegítették őket.
Az évszak, április második fele, a hadműveleteket, amíg azok a hegységben folytak, kevésbé, de azután a síkságban annál kedvezőbben befolyásolta. Nemcsak a Bihar-, hanem a Codru- és a Rézhegység legmagasabb csúcsai is ilyenkor még gyakran friss hóval borítván; a mellékutak esős időben felázottak, rosszak, a síkságban még inkább mint a hegységben, azonkívül vízáradásokkal is kellet számolni.
Mindazonáltal minden összevéve a románok úgy az erőviszonyok, mint a hadviselést befolyásoló egyéb körülmények tekintetében határozottan sokkalta előnyösebb viszonyok között kezdték meg a hadműveleteket, mint a nemcsak általuk elölről megtámadt, hanem a franciák, jugoszlávok és csehek által oldalból is állandóan fenyegetett és amellett ruházat, fegyverzet, lőszer, de leginkább fegyelem, rend és belső érték tekintetében a lehető legrosszabb lábon álló vörösök.
Utóbbiak a román támadás megindulásakor nem összefüggő állásban tartották a Maros és Tisza között a frontot megszállva, hiszen arra elég erejük sem lett volna, hanem az Erdély felől az Alföldre vezető összes völgyeket zárták el 1–1, egymással csak laza összeköttetésben álló csoporttal; emellett a közbeeső terep nagyrészt még megfigyelés alatt sem állott. Ez okozta, hogy amint a románok a völgyeket uraló magaslatokon megjelentek, a vörösök állása nyomban tarthatatlanná vált, ahogyan ez az egyes jelentésekben kifejezésre is jut. Ebből is láthatjuk, hogy hegységben az marad a helyzet ura, aki a magaslatok birtokában van.
Még aránylag legjobban megállotta a helyét, főképp eleinte, a székely különítmény, amelynek dandárcsoportjai a támadó románokkal szemben szívósabb ellenállásra is gondoltak; azért, ami a jelentett 60%-os veszteségeket illeti, ne gondolja senki, hogy azok alatt a harctéren maradt halottakat és sebesülteket kell érteni; ez a szám határozottan túlzott, mert valóban véres veszteséget ők se igen szenvedtek, mivel a Kratochwil ezredestől vett parancs szerint (lásd az 51. sz. mellékletet) szívósabb ellenállást nekik sem kellett kifejteniök és ők ezt a parancsot be is tartották. Már gyengébben nézett ki a dolog a 39. dandár egyelőre tulajdonképpen komolyabban még meg sem támadt két harccsoportjánál, míg végre a 6. hadosztály körletében már magában véve a tűharc megkezdése és a román támadó oszlopok megmozdulása elegendő volt ahhoz, hogy a nevezett hadosztály harccsoportjait pánikszerű futásra késztesse. A marosvölgyi csoport, alighanem attól tartva, hogy elölről a románok, hátulról a franciák tüzébe kerülhet, fejvesztetten menekült el a világosi hegyekre, miáltal a Maros völgye teljesen nyitva maradt a románok részére.
A Rab Ákos hadosztályparancsnok által kijelölt új védelmi vonal mint ilyen, úgyszólván számba se jöhetett. Az általa megjelölt pontok, Világos, Bokszeg, Sólyom, már a hegység lábainál feküsznek, s így azok a magaslatok birtokában levő ellenséggel szemben nem hogy ily züllött, hanem még teljesen intakt csapatokkal sem igen voltak hosszabb ideig tarthatók. Hiszen érezhette ezt Rab Ákos és vezérkari közege is; azért gondolták jobbnak, hogy ellentámadással igyekeznek majd újból egy kis levegőhöz jutni, amire azonban a csapatok felette dezolált állapota miatt szintén nem kerülhetett a dolog.
Az oly hirtelenül felborult helyzet helyreállítására a hadügyi népbiztosság a fronthoz közel levő néhány zászlóaljat azonnal előre rendelte és azonkívül a Dunántúlról, a Duna mentéről és a cseh frontról az összes nélkülözhető erőket, 11 zászlóaljat és 5 üteget, haladéktalanul Érmihályfalva környékére irányította azzal a célzattal, hogy ezekkel az erőkkel ellentámadásba átmenve, ne csak feltartóztassa, hanem vissza is vesse és tönkretegye a megmozdult román haderőket.
Ha a fronton levő vörös csapatok csak félig-meddig használható állapotban lettek volna, ezt a tervet kétségkívül szépnek és jónak kellene minősítenünk, de így, a fennálló viszonyok között az már csírájában hordta halála magvát, amennyiben az útnak indított segítő csapatok a felbomlott vörös front fejvesztett visszavonulása és a románok gyors előnyomulása folytán a kijelölt felvonuló és gyülekezőhelyeknek még csak tájékára sem érhettek.
Hogy a hadügyi népbiztosság hamarjában oly szép számú erőket tudott a veszélyeztetett román frontra dobni, ennek a jugoszlávok és a csehek tétlensége volt az oka; előbbiek még ideig-óráig valamivel jobban tudták leplezni elhatározott vagy az antant által rájuk parancsolt mozdulatlanságukat, de hogy a csehek felől nem fenyeget veszély, azzal a hadügyi népbiztosság már az első napon tisztában volt. Pedig, ha a románokkal egyidejűleg a csehek és jugoszlávok is megmozdultak volna, ez a vörös hadvezetőséget egy csapásra valóban kétségbeejtő és semmiképp sem reparálható helyzetbe sodorta volna.
Az igazság kedvéért, mint már fentebb is jeleztem, feltétlenül elismerőleg kiemelendőnek tartom, hogy a hadműveleteket vezető hadügyi népbiztosság illetékes tényezői a felette kritikus helyzet dacára nem vesztették el fejüket, ami a Tombor által április 17-én kiadott intézkedésben elég világosan kifejezésre is jut. Ámde a csapatoknak oly nagy mértékű pillanatnyi szétmállása mellett, ami a közölt jelentésekből elég világosan kitűnik, akármilyen zseniális és tetterős magasabb vezetőség is tehetetlenül állott volna az eseményekkel szemben. Így bosszulta meg magát, ily formában jelentkezett mindjárt, mihelyt csak kissé komolyabbá vált a helyzet, Pogányék züllesztő munkája. Züllött, romlott csapatok állapotáról aligha lehetne élénkebb színekkel, találóbb kifejezésekkel beszédes képet festeni, mint ahogyan az egyes jelentésekben kifejezésre jut. Emellett sok tekintetben érdekes a katonai dolgokban nagyobbára analfabéta számba menő politikai megbízottak részben túlzott, követelődző, mindenbe beleavatkozó, az elöljárókat sokszor félrevezető és ezért katonai szempontból feltétlenül káros hírszolgálata és tevékenysége.
Április 17-e folyamán a vörös front a 49. számú vázlaton látható vonalig, vagyis a balszárnyon átlag 20–25, a jobbszárnyon pedig már 40–50 km-re állott az eredeti állásoktól. A 39. dandárnak e napi előretolt állása abban leli magyarázatát, hogy a románok a nagy terepnehézségek folytán csak az éj folyamán indíthatták meg úgy a belényesi, mint a révi csoport ellen támadásukat, amely szintén teljes eredménnyel járt.
| « Április 17. | KEZDŐLAP | Április 18. » |