Ezt az esetet Kratochwil ezredes Franchet d’Espérey vezérkari főnökének, Trousson ezredesnek is tudomására hozta, ki március első napjaiban Csucsánál azért kelt át a magyar kormány engedélyével a magyar csapatok vonalán, hogy a helyzetről tájékozódjék. Kíséretében – írja Kratochwil ezredes jelentésében – volt egy román törzstiszt. Kérdésére, hogy a román törzstiszt továbbra is mellette maradhat-e, ezt megtagadtam és egy franciául tudó magyar összekötő tisztet osztottam be hozzá, románt pedig azonnal visszaküldtem. Trousson ezredessel Nagyváradra mentünk, ahol gróf Széchényi püspök úrnál szállásoltam el. Jövetelének célja előttem még ismeretlen volt. Másnap a városházára mentünk, ahol kiderült, hogy jöveteléről az oláh lakosság már értesülve volt. Egy tervszerűen toborzott oláh csoport várta, kb. 28-án, és ezek sérelmeiket, amelyek állítólag megtörténtek volna, előadták. Amikor kihallgatásukat befejezte, Trousson ezredes azon kérdéssel fordult hozzám, „mit szól hozzá, ezredes őr?” – Erre a következőket válaszoltam: „Holnap Debrecenben számos Erdélyből menekült és megkínzott magyart vezetek elő, ebből látni fogja a tiszta képet. Különben az erdélyi magyarok és oláhok évszázadok óta békében éltek egymás mellett és élhettek volna továbbra is, azonban lelketlen agitátorok és téves úton haladó fanatizált emberek, de főképpen az, hogy az antant éppen az oláh csapatokat bízta meg Erdély megszállásával, – teljesen felborította a helyzetet. Én e tekintetben Elsass-Lotharingiára utalok, mint hasonló példára. Ezredes úr Erdélyben a helyzetről tiszta képet nem kaphatott, mert a magyarok román terror alatt állanak, a magyarokat kémek figyelik és ha valamelyik Önhöz panaszra menne, akkor az távozása után botbüntetésben vagy bebörtönözésben részesülne!

Másnap Trousson ezredessel Debrecenbe érkeztem és felvittem a városházára, ahol már előzőleg távirati felkérésemre az erdélyi menekültek egy része várta megjelenésünket. Dr. Darkó egyetemi tanár, a debreceni székely tanács nevében francia nyelven üdvözölte Trousson ezredest és a magyar sérelmekről egy francia szövegű memoárt nyújtott át. Trousson ezredes a számos menekültek közül éppen annyit választott ki, mint amennyi oláh Nagyváradon jelentkezett. Azoknak sérelmeit meghallgatta és róluk magának jegyzetet készített azzal az ígérettel, hogy a francia főparancsnokság elé fogja terjeszteni. Az egyik megmutatta sebeit, amelyeket a botbüntetés okozott, a másik egy magyaron elkövetett gyilkosságot igazolt, továbbá rablásokról, botbüntetésekről, megbecstelenítésekről volt szó, vagy pedig – mint ahogy az egyik magyar előadta – hogy a román katonák a Zilahon járó-kelőket – mint ahogy őt is – megállították, a puskacsövet szájukba dugták, így töltötték fegyvereiket élesre, s időközben pénzüket, értéktárgyaikat elrabolták.

A következő napon Trousson ezredes irodámban átnyújtott egy ujjnyi vastag naplószerű jegyzőkönyvet; belétekintve láttam, hogy a románok minden puska és ágyúlövést, amely a védővonalomon történt, nap és óra megjelölése mellett, feljegyeztek. Erre ezt a román naplót Trousson ezredesnek visszaadtam azon válasszal: „Kérem Ezredes úr, hogy jövök én ahhoz, hogy igazolásra szólítanak fel, mert a Csucsa-Mármarosszigeti vonalon jogosan védem hazámat a románok jogtalan támadásaival szemben? Mi jogon vannak tulajdonképpen a román csapatok a magyar Alföld közelében?” Erre Trousson azt válaszolta: „A gyulafehérvári határozat alapján!” Erre én azt kérdeztem: „Hát a kolozsvári nemzetgyűlés és a marosvásárhelyi magyar-székely szatározat nem számít semmit? Erre ő ezt válaszolta: „Erről nem tudok semmit! Szerezzen meg nekem egy ilyen határozatot”. Mivel ezek a határozatok kéznél nem voltak és a debreceni újságok szerkesztőségeiben sem voltak kaphatók, Budapestre sürgönyöztem úgy a székely nemzeti tanácsnak, mint a hadügyminiszternek, hogy ha Trousson Budapestre jön, azonnal kézbesítsék neki e fontos erdélyi magyar gyűlések határozatait. Ahogy értesültem, ez meg is történt. Trousson ezredes, aki a keleti hadsereg parancsnokától azzal lett megbízva, hogy a helyszínen a helyzetről tájékozódjék és azután jelentést tegyen, misszióját befejezni nem tudta, mert ahogy ő saját kezű levelében írta, a Conseil Supréme már döntött, mielőtt Trousson ezredes jelentését előadhatta volna.

Troussonnak Kratochwil ezredeshez intézett levele következőleg hangzott: „Budapest, március 10. Ezredes úr! Néhány óra múlva elhagyom Budapestet és nem akarok elutazni anélkül, hogy Önnek az utazásom folyamán tanúsított szeretetreméltóságát megköszönném. Itt szállingó hírek és egy Párizsból visszatérő tiszttel folytatott beszélgetés szerint a Békebizottság már döntött az alkalmazandó ideiglenes szétválasztásról, hogy a magyarok és románok közötti nehézségek megszűnjenek. Ezek egyelőre csak hírek, de ha igazak, ebből az következnék, hogy az én hosszas kivizsgálásom hasztalan volt, mivel a szétválasztás már előtt megtörtént. Kérem ne tegyen engem felelőssé azért, amit a bizottság elhatározott és fogadja, Ezredes úr, legjobb érzéseim kifejezését. Trousson s. k.”

E levélből elég világosan kitűnik, hogy Trousson ezredes mennyire gêneben volt a történtek miatt. Az egész kivizsgálási eset egyszerű komédiává zsugorodott össze, mivel Párizsban elvben a döntést a románok javára már Trousson kiküldetése előtt meghozták volt. Valóban égbekiáltóan szomorú, hogy a békekonferencia nemes urai egy egész nemzet sorsa fölött az elrendelt vizsgálat eredményének bevárása nélkül ily könnyedén és könnyelműen ítélkezni képesek voltak.

A 63. számú jelentésben említett Jegeristye Csucsa környékén, a 64. és 65. számúban említett helységek pedig szintén mind az övön kívül, magyar területen fekszenek. Ugyanez áll az összes többi jelentésekben említett helységekre is.

Hogy a 74. számú jelentésben említett lelei eset valójában hogyan játszódott le, arra nézve lásd a 14. számú melléklet 10. számú atrocitását.

Hogy Zilah elfoglalása után a románok hogyan viselkedtek, arról élő tanúságot tesznek a 14. számú mellékletben 5., 9. és 10. szám alatt felvett kegyetlenkedések. Vagy ha még ezeknél is szavahihetőbb dokumentum kell, ott van Kratochwil ezredesnek a 16. számú mellékletben foglalt, szó szerint közölt, Berthelot tábornokhoz intézett levele, amely hű tükrét mutatja a magyarok eljárása miatt folyton panaszkodó és jajveszékelő románoknak minden emberi jogot valóban lábbal tipró, hallatlanul durva és erőszakos eljárását, amiről különben a legszebb dicshimnuszokat dr. Benkő Géza, Zilah volt helyettes polgármestere zengi el az ugyancsak a 14. számú mellékletben 103. szám alatt foglalt jelentésében.

Tilly ezredesnek a magyar páncélvonatok mindennapi alkalmazására vonatkozó jelentése legalább is túlzottnak látszik. Megjegyezzük azonban, hogy azoknak a hadi jogszokások keretén belül való használata ellen senki sem emelhetett kifogást. Hogy a magyarok őket kizárólag a lakosság megfélemlítésére és terrorizálására használták volna fel, az csak már jó előre kieszelt mese volt, amelynek révén a románok és azok jó barátai egyáltalában ki akarták azokat küszöbölni, nehogy a magyarok oly fegyvernem felett rendelkezzenek, amely nekik túlsúlyt biztosít az ilyennel nem rendelkező románokkal szemben az általuk legközelebb megindítandó hadműveletek alkalmával.