Kun Béla hamar átlátta, hogy a szociáldemokraták eme ellenszenvének a kormány nagyfokú nembánomsága dacára esetleg beláthatatlan következményei lehetnek. Az a kérdés merült fel tehát előtte, hogy kibéküljön-e velük, engedékeny legyen-e velük szemben, vagy kenyértörésre engedje a dolgot jutni? Kun nem lett volna Kohn-ivadék, ha nem mind a kettőt próbálta volna meg. Sejtvén, hogy a békés megoldás nem egykönnyen fog menni, mindjárt hozzálátott az erőszakos megoldás megalapozásához. Erőszak alkalmazása esetén a kommunisták két hatalmi tényezővel kerülhettek összeütközésbe: a hadsereggel és a rendőrséggel. A katonaságot Pogány időközben annyira szétzüllesztette és az már akkor annyira kommunista érzelmű volt, hogy attól alig volt mit tartani, de a rendőrség és az azt kiegészítő és támogató határrendőrség még sok borsot törhetett a kommunisták orra alá. Ennek a fontos hatalmi tényezőnek az ellensúlyozására és fokozatos letörésére Kun Béla a kifárasztás taktikáját eszelte ki. A rendőrlegénység az utóbbi zavargásokból kifolyólag szolgálatilag már úgyis túlságosan igénybe volt véve; most aztán Kun ügynökei útján minduntalan újabb kommunistapuccsok hírét terjesztette, ami a rendőrség idegzetét még jobban igénybe vette, úgy hogy az hamarosan teljesen kimerültnek érezte magát. Épp ezt akarta Kun Béla elérni, meg lévén róla győződve, hogy egy kimerült közbiztonsági testülettel könnyen elbánnak majd az ő emberei. De vajon kik voltak ez utóbbiak? Mindenekelőtt a katonaságnak az a része, amelyet már is sikerült az ő céljai és tervei számára megnyerni, mely katonaság még a laikus által is könnyen fel volt ismerhető az általa viselt sokféle vörös cicomáról, halálfejes jelvényekről stb.; azonkívül híveinek vallhatta az országnak, elsősorban pedig Budapestnek söpredékét, amelynek felfegyverzésére Kun Béla óriási összegeket költött. E célra ügynökei útján fegyvereket, lőszert és kézigránátokat vásároltatott össze katonáktól és leszereltektől.