Így felkészülve szinte leste az alkalmat, hogy a kommunistákkal fokozatosan mindig ellenségesebb indulatot mutató szociáldemokratákkal és a rendőrséggel összetűzhessen. E célból február 20-án estefelé Kun Béla a Visegrádi utcában a Vörös Újság szerkesztősége elé vonultatta híveit, akiket aztán a szónokok felszólították, hogy a Conti utcába a szociáldemokrata párt lapja, a kommunistákat ócsárló Népszava szerkesztősége elé menjenek; ennek megostromlása és szétrombolása volt minden bizonnyal az ugyan nyíltan ki nem mondott, de sejteni engedett végcél. Útközben a Népszínház utcában állítólag rálőttek a kommunistákra, akik erre szintén lövöldözni kezdtek, aminek négy rendőr és néhány polgári egyén esett áldozatul. Ebből kifolyólag a rendőrség a rákövetkező éjjel a kommunisták vezéreit letartóztatta, nemkülönben a tüntetésben szintén részt vett leszerelt altisztek szabad szervezetének vezetőit is. Másnap, február 21-én délelőtt a rendőrök elesett bajtársaik feletti elkeseredésükben Kun Bélát a toloncházban véresre verték.

Utóbbinak csürhe hada sem február 20-án, sem 21-én még csak kísérletet sem tett arra, hogy a rendőrséggel a harcot felvéve, a kommunista vezetőket kiszabadítsa. Ez tehát világos jele volt annak, hogy ez a had, bár számuk elég tekintélyes lehetett, még nem volt sem elég erős, sem elég érett és bátor arra, hogy csak félig-meddig fegyelmezett biztonsági közegekkel, illetve karhatalmi alakulatokkal szembeszálljon. Világos tehát, hogy csak egy kis jóakarat kellett volna Károlyi és kormánya részéről hozzá, hogy Kunék manipulációinak talán egyszer s mindenkorra véget vessenek.