Egy másik kaszt, amelyre rafinált számítással rávetette magát Kun Béla, a leszereltek óriási tömege volt. Ezek számára szabadszervezetet, a leszereltek szabadszervezetét alapította és agitációs beszédei útján azt szuggerálta nekik, hogy joguk van a kormánytól fejenként 5400 korona leszerelési illetéket követelni; hogy miért pont annyit és se többet se kevesebbet, annak Kun Béla a megmondhatója. Persze, hogy ezeket is felvonultatta február 12-én a kormány elé s midőn ez azt adta tudtukra, hogy egész Magyarországon sincs annyi pénz, amellyel kívánságaikat ki lehetne elégíteni, erre ők hamar készen voltak a felelettel: el kell venni a burzsoáziától!

A leszereltek szabad szervezete nyomán gyors egymásutánban burjánoztak fel a különbnél-különb és furcsábbnál-furcsább szabad szervezetek. Ilyen volt többek között a budapesti utcai leányok szabad szervezete, amely tagjai számára egyéb jogokon kívül munkaképtelenség esetére ugyancsak munkanélküli segélyt kért a kormánytól.

Mindezeket az izgatásokat és rendbontásokat a kormány közömbösen tűrte, bár a szociáldemokrata párt már csak azért is emelt kifogást és óvást a kommunisták túlkapásai ellen, mert csakhamar annak tudatára ébredt, hogy Kunék nagyhangú, mesés képtelenséggel határos ígéreteinek hatása alatt a pártnak excentricitásokra hajló, elégedetlen részei mind sűrűbben vedlenek át kommunistákká. Ezért a szociáldemokrata pártvezetőséget éktelen düh fogta el Kun Béla és kommunista társasága ellen. És ha nem Berinkey és Károlyi, a kommunisták főpatrónusa áll ekkor az állam élén, teljesen biztosra vehető, hogy az összes kommunista mozgalmakat és törekvéseket elég könnyűszerrel el lehetett volna fojtani. De így a kormány mindent elnézett nekik, sőt még az ellen sem tett semmit, amikor a kommunisták sajtóorgánuma, a hetenként majd szabálytalan időközökben megjelenő Vörös Újság azt írta, hogy fütyül minden törvényre és hogy minden jó kommunistának minden nap legalább egy burzsoát kell agyonütnie.