Bartha hadügyminiszter, miután Böhm államtitkár is mindig Pogány pártját fogta, mindezekkel a túlkapásokkal szemben majdnem tehetetlen volt, de nem akarván tétlenül nézni a bomlást, ellenrendszabályok életbeléptetésén fáradozott. Ilyenekül tekinthető: országos ellenagitáció, tiszti és egyetemi zászlóaljak szervezése, a csapatállományok 25%-ának továbbszolgáló altisztekkel való betöltése,[1] székely és alföldi huszárezredek, továbbá egy jászkun gárda felállítása stb. Ezeket az alakulásokat természetesen lehetőleg a régi rend és fegyelem alapján tervezték.

Mindezeken kívül volt a hadügyminisztériumnak még egy nagyobb szabású terve is. A nagyrészt szélsőséges irányzatba átcsapott sajtó már kezdettől fogva állást foglalt az újonnan szervezendő 6 gyalog- és 2 lovashadosztályból álló hadsereg ellen; legfőbb ellenérve az volt, hogy az antantnak Károlyi Mihály iránt érzett szimpátiája végül is tettben fog megnyilatkozni és előnyomuló ellenségeinket a kellő időben meg fogja állítani. Az új hadsereg szervezése részben már ezért sem tudott előbbre haladni. Ámde időközben az ország belső rendje is annyira felborult, hogy egyes vidékeken az állapot már az anarchiával volt határos, amiben természetesen a legtöbb munkás-, katona- és földmívestanács helytelen és elviselhetetlen túlkapásokra hajló viselkedésének és rendelkezéseinek is jelentékeny része volt. Ezt az állapotot a hadügyminisztérium ürügyül használta fel az úgynevezett riadózászlóaljak felállítására, azoknak az alakulásoknak érintetlenül hagyása mellett, amelyek a tényleges szolgálatban visszatartott öt legfiatalabb évfolyamból voltak formálandók. E zászlóaljak a csendőrség és rendőrség mellett az ország belső rendjének és nyugalmának helyreállítására karhatalmi szolgálatot végeztek volna. Ámde a szocialisták a riadózászlóaljak megalakításától a forradalom vívmányait féltették és azért a katonatanácsok kormánybiztosa, Pogány dec. 12-én tüntető felvonulást rendezett a hadügyminisztérium épülete elé és ott hangosan és erőszakosan követelte Bartha hadügyminiszter lemondását, amit tényleg sikerült is kierőszakolnia. Ezzel természetesen a riadózászlóaljak szervezése is lekerült a napirendről.

Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a riadózászlóaljak kérdése csak ürügy volt, a tulajdonképpeni ok, amiért Pogányék Bartha ellen fordultak, másban keresendő. Azok a faktorok, akiknek kezében ez időben a hatalom összpontosult, két ellenséges táborra, a radikálisok és a mérsékeltek táborára oszlottak; előbbiek élén a strohmann gyanánt szereplő Ogány mellett tulajdonképpen maga Károlyi, utóbbiakén pedig Lovászy Márton állott. Pogányék a szociáldemokraták szervezett táborára és az azokkal úgyszólván egy húron pendülő kommunistákra, továbbá a hadseregnek Pogány vezette és a züllés terén már nagyon előrehaladt részére, melynek zömét a budapesti helyőrség képezte, a túlnyomó többségében az e párt szolgálatában álló sajtóra s végül a vidéki, saját földdel nem bíró zsellérségre és uradalmi cselédségre támaszkodtak, míg Lovászy pártján az egész polgárság, csakhogy teljesen szervezetlenül, a vidéki birtokos osztály, beleértve a földbirtokkal rendelkező egész gazdaközönséget s végül majdnem az egész, de sajnos, ugyancsak szervezetlenül álló tényleges tisztikar állott, mely utóbbit a kormányban Bartha Albert hadügyminiszter képviselte. Ez a két párt éles ellentétben állott egymással. Hatalomra a kettőt még összehasonlítani is alig lehetett, mert a Károlyi támogatásában és a szociáldemokraták szervezettségében rejlő erő, valamint a katonatanácsok és Pogány révén rendelkezésre álló katonai fegyverzet és felszerelés messze fölülmúlta azt az erőt, melyet a Lovászyék táborához tartozó és még a régi fegyelem és rend alapján álló néhány alakulat, így elsősorban a szilárdan a nemzeti ügy mellett kitartó székely hadosztály, a még mindig a tisztikar szavára hallgató néhány vidéki csapatrész, amelyeknek megnyerésére és gondolkozásmódjuk átformálására azonban Böhm Vilmos államtitkár máris mintegy 180 bizalmiférfit küldött ki, továbbá az újonnan felállítandó fent említett alakulások s végül a vidéknek a fővárossal szemben megnyilatkozó passzív resszisztenciája képviseltek. Azért Pogányék mégis féltékeny szemmel nézték Lovászyék minden törekvését, amely őket a szervezettség és fölfegyverzés terén még a legkisebb mértékben is előbbre vihette volna s mindjárt a legelső alkalmat felhasználták arra, hogy kenyértörésre kerüljön a dolog. A Pogányék által rendezett nagyszabású tüntetés következőleg folyt le: A helyőrség csapatai a kiadott utasítás szerint már kora reggel gyülekeztek a kaszárnyákban, ahol teljesen új ruhákba öltözve, puskával és teljes felszereléssel sorakoztak. Mindenütt rövid gyűlést tartottak, s aztán 9 óra tájban elindultak. Elsőnek az 1. honvéd gyalogezred három zászlóalja indult a Népligetből tisztek vezetésével; lehettek valami 3500-an. A menet élén egy százados haladt, mellette egy katona nemzeti színű zászlót, egy másik pedig nagy vörös lobogót vitt. A honvédekhez csatlakozott az Üllői-úti Mária Terézia-laktanyánál a 32. volt közös gyalogezred mintegy 1500 embere, az 1. honvéd tábori és a 40. tábori ágyúsezred egy-egy ütege négy-négy ágyúval és 1000-1000 emberrel, valamint a huszárok egy-egy küldöttsége. A Lánchíd pesti hídfőjénél már teljes volt a tüntető katonák tömege, mely a Szózat és a Himnusz éneklése közben vonult fel a Várba, ahol a miniszterelnökség és a nemzeti palota előtti térségen helyezkedtek el. Innen a helyőrség bizalmi férfiainak 24 tagú küldöttsége Schiffer Miklós százados és dr. Moór Pál népfölkelő főhadnagy vezetésével – kik közül az utóbbi a polgári életben előbb székesfővárosi tanító, utóbb pedig operaházi kardalos volt – felment Károlyi miniszterelnökhöz, akinek nevezett főhadnagy beszéd kíséretében a következő pontokba foglalt, bolsevista ízú memorandumot nyújtotta át:

1. Kívánjuk Bartha Albert hadügyminiszter lemondását, helyébe civil hadügyminiszter kinevezését, akinek személye garancia lenne arra, hogy az új hadsereget demokratikus alapon az egész országban meg tudja teremteni.

2. Kívánjuk a hadügyminisztérium legsürgősebb reorganizálását, az osztályok vezetésének a vezérkar kezéből való kivételét, a még mindig a hadügyminisztériumban székelő háborús uszítóknak azonnali eltávolítását.

3. Kívánjuk a katonatanácsról és a bizalmi férfirendszerről szóló hadügyminiszteri rendeletnek nemcsak látszólagos, hanem becsületes végrehajtását.

4. Kívánjuk mindenfajta külön tiszti csapat azonnali feloszlatását.

5. Kívánjuk, hogy a legénység maga választhassa meg a tisztikarból parancsnokait.

6. Kívánjuk, hogy kellő tehetségű és tudású legénységi katonák tisztekké emelkedhessenek.

7. Kívánjuk a laktanyáknak sürgősen lakhatóvá tételét és a legénység kifogástalan ellátását.

Károlyi válaszában védelmébe vette ugyan Barthát, de kijelentette, hogy a memorandumot a kormány elé terjeszti és a katonák kérését teljesíteni fogja.

A tüntetők tömege ezután a katonatanács helyiségei előtt sorakoztak, ahol Pogány József szólott hozzájuk ekképpen:

„Megmutatta ez a tüntetés, hogy van Pesten katonaság, hogy ez a katonaság a bizalmi férfiak kezében van, hogy lehet fegyelmet teremteni, de csak ha megteremti a katonaság maga, becsületes és demokrata úton. Megmutatta, hogy van katona elég, de érteni kell a felhasználásához, ahhoz, hogy biztosítsák vele a forradalom vívmányait. Nincsen szükség tiszti ezredekre, riadószázadokra, nincsen szükség arra, hogy a főváros szocialista katonaságának létszámát egyharmadára apasszák és paraszt- (recte székely) ezredeket hozzanak Budapestre és hogy visszaadják a hadsereg vezetését a vezérkar és az aktív tisztek kezébe. A katonatömegek megmutatták, hogy igenis akarnak katonák lenni, a népkormány leghívebb támaszai, de megmutatták azt is, hogy nem tűrik el senkinek önkényeskedéseit. Magamévá teszem a katonaság összes követeléseit, kijelentem, hogy ezekkel a követelésekkel állunk és bukunk. Követeljük, hogy civil hadügyminisztert nevezzenek ki.” (Felkiáltások: Éljen Pogány hadügyminiszter!) Ezután sorra megismételvén a fenti memorandumban foglaltakat, felszólította a katonaságot, hogy vonuljon vissza a laktanyákba, ami meg is történt.

[1] Megjegyzendő azonban, hogy az úgynevezett néphadsereg állománya állandóan 60.000 főnél többet számlált, ez ennek 25%-át kitevő 15.000 hivatásos altiszt pedig sohasem állott rendelkezésre.