De mit ért az új hadügyminiszternek jószándéka és mit a hadügyminisztériumba beosztott legtöbb tisztnek és tisztviselőnek kétségtelenül lelkes és hazafias érzéstől vezérelt lázas tevékenysége, ha a Linder-éra alatt odakerült új elemek legnagyobb része Böhm Vilmossal az élén, aki mindjobban magához ragadta a hatalmat Bartha hadügyminisztertől, egy követ fújt a rendbontókkal és államfelforgatókkal, akik – sajnos – nagyon jól tudták, hogy mit kell tenniök, hogy kitűzött céljaikat nemcsak biztosan, hanem a lehető leggyorsabban is elérjék.

Hogy ezt átlássuk, közbevetőleg pár szóval röviden jellemezni akarom elejétől végig az egész rendszert. A forradalom kitörésekor és közvetlenül utána ezeknek az ügyes, rafinált, emellett erőszakos, praepotens, nagyobbára éretlen, fiatal, többnyire zsidó kalandoroknak első gondjuk az volt, hogy az összes közhivatalok élére és a fontosabb reszorthelyekre fokozatosan saját embereiket állítva, az eddigi jog- és államrend megdöntése mellett a maguk hatalmát minél előbb megalapozzák és megszilárdítsák. Így történt ez a hadügyminisztériumban és fokozatosan a parancsnokságoknál és csapatoknál is, amiből önként következik, hogy épugy, mint a többi állami és magánintézmény tönkretételében, a hadsereg szétzüllesztésében is a főszerepet a zsidóságnak az az elvetemedett, még saját fajának tisztességesen gondolkozó és cselekvő elemeit is féktelen dühvel üldöző része vitte, amely az Isten, a haza és a felebaráti szeretet fogalmait sutba dobva, a maga aljas és önző céljainak elérésére ahol jónak látta, még a tömeggyilkolás bűnétől sem riadt vissza.

Ez az oroszországi mocsarakban magába szítt méreggel hozzánk átplántált maffia, hogy célját minél könnyebben és biztosabban elérhesse, első hadügyi rendelkezéseit és cselekedeteit is a legnemzetiszinűbb mázba öltöztette. És ugyanaz volt az eljárás az összes közügyek terén. Maga a forradalmi kormány is eleinte szinte ultra nemzetinek vallotta magát és hogy e tetszetős cégére mellől a kereszt jelvénye se hiányozzék, a nagyhangú honmentők egyszerűen odabiggyesztették a nemzeti tanács élére Hock Jánosnak, a katolikus papnak a nevét. A szemfényvesztés jól bevált és ezen trükknek köszönhető, hogy még a hadsereg is a túlnyomó többségében valóban hazafiasan gondolkozó és érző tisztikarral együtt hamarosan beletörődött a lehetetlenbe. Ez az időszak volt a Hock-Károlyi, illetve Károlyi-Hock még nem egészen kialakult, de még mindig határozottan nemzeti jellegű érája. Károlyi ismételten ki is jelentette, hogy amit Hock elrendel, az éppolyan, mintha ő rendelte volna el, mert hiszen Hock az ő igazi alteregója. Ennek az egyébként tetszetős Károlyi-Hock-féle kettős cégtáblának a titkos maffia nézete szerint két nagy szépséghibája volt: Károlyi révén a grófi címer, Hock révén a kereszt szent jelvénye. Utóbbi ezt a jelvényét le nem vethetvén, a grófi címer sutba dobása után Károlyi kerekedett felül, aki 1918. november 16-án még mindig a nemzeti színű drapériák, lobogók és zászlók közepette kiáltatta ki magát a magyar népköztársaság elnökhelyettesévé. Hock János keresztje ennél már csak üres díszként és malasztként szerepelt, mivel a főminisztránsok javarésze ekkor már az ötágú csillagosok sorából került ki. Ezzel az újabb merész lépéssel Károlyi egyeduralmi érája vette kezdetét. Ekkor volt ő hatalma tetőpontján, vagy legalább is ő gondolta, hogy úgy áll a dolog, míg tulajdonképpen az történt, hogy a hatalmat már ekkor mások tudatosan összpontosították egy időre az ő különben gyenge, erőtlen kezébe tudván, hogy azt abból, ha kell, bármikor könnyű szerrel kicsavarhatják. És valóban nemsokára mihelyt Kun Béla Budapestre érkezett, megmozdultak a sötét maffia[1] legtitkosabb rugói is, hogy mielőbb letörjék és letörüljék ennek az újabb cégtáblának, úgy nemzeti, mint keresztény jellegét is. Ez már valamivel nehezebben ment és az eddigi átalakulási folyamatokhoz viszonyítva, kissé hosszabb ideig is tartott, de végre mégis sikerült és most már senki előtt sem titok többé, hogy Károlyinak ez az egyeduralmi korszaka annak vége felé, habár egy ideig csak burkolt formában, mindjobban Károlyi-Kun-érává vedlett át. Ennek egyik leghathatósabb bizonyítéka, hogy midőn a kommunistákat február 20-án a Népszava ellen intézett ostrom miatt elfogták, Károlyi nyomban elküldte a szintén letartóztatott Kun Bélához titkárát, biztosítván őt, hogy sem neki, sem társainak bántódása nem lesz és egyúttal meleg érdeklődéssel kérdeztette tőle, nincs-e valamire szükségük. Egyben gondoskodott Károlyi arról is, hogy a kommunistákkal szemben táplált ilynemű érzülete és jóakaró gondoskodása a napilapok útján azonnal a nagyközönség tudomására jusson. Elvitázhatlan tény továbbá, hogy a kommunisták fogságukban is bátran tovább folytathatták üzelmeiket, lapjaikat ott tovább szerkesztették és Kunfi és Böhm útján a kormánnyal is állandó összeköttetésben maradtak. Óvatosságból ugyan még ekkor is úgyszólván minden a hazafias érzés és a nemzeti szinű zászló cégére alatt történt, bár a dolgok mélyén már javában tombolt az önkény és a vad, durva erőszak mindazokkal szemben, akik hazafiasan mertek gondolkozni vagy pláne cselekedni. Az ezután folyton fokozódó durva önkénykedések és vad kegyetlenségek folyományaként már minden sűrűbben ártatlan, drága honfivér is folyt és mintha ez festette volna lassacskán egészen pirosra a még itt-ott mutatkozni merészkedő nemzeti színű zászlók fehér és zöld sávjait. Ez a kárhozatos munka március 21-én, a proletárdiktatúra kikiáltása napján, amidőn Károlyi becsapásszerű félretolásával Kun Béla lépett a kormányzólétra legfelsőbb fokára, nagyjában véve be volt fejezve, de azért még mindig akadt itt-ott egy-egy dacos trikolór, míg végre vörös május elsejének zsenge tavaszi szellője már csak vérvörös zászlókat lengetett, maga a főváros pedig a jobbérzésű emberek és az egész művelt világ megbotránkozására tetőtől-talpig tisztán vörös szint és pompát öltött. Ennek a hóhérszínű ünneplő ruhának a beszerzése milliók elpocsékolását jelentette oly időben, amidőn már az állam tulajdonképpen a tönk szélén állott és sok szegény embernek még annyi pénze sem volt, hogy mindennapi kenyerét megvásárolhatta volna; tudvalevő ugyanis, hogy a proletárok nagy pénzbősége csak később, május közepétől, a hamis fehérhátú bankók nagyban való gyártásától kezdve lett általánossá. Így festett, így nézett ki a Kun Béla érája, amelynek cégtábláján immár a kereszt helyett a kommunisták ötágú csillaga díszlett és amelyhez annyi szenny és piszok tapadt, hogy azt talán még a Duna vize sem volna képes tisztára mosni.

Ezzel a kezdetben még fokozatos, de a vége felé már mindjobban rohanó árként mindent eltipró zülléssel, sajnos, a hadsereg is lépést tartott.

És ezzel oly ponthoz jutottunk, amely elsősorban bennünket, katonákat sujtott a legérzékenyebben.

[1] A mindössze 33 éves Kun (Kohn) Béla, Lenin-féle világforradalmi utasításokkal bőven felszerelve, méltó barátja, Szamuely Tibor társaságában 1918. november 19-én érkezett hamis útlevéllel mint dr. Sebestyén ezredorvos Oroszországból, ahol az egyik leginkább magyar hadifoglyokból toborzott, hírhedt vörösgárda dandárnak volt a parancsnoka, Budapestre, ahol viszont a háború előtt mint munkásbiztosítási tisztviselő nem a leglelkiismeretesebben bánt a gondjaira bízott munkáspénzekkel. Kun és Szamuely után csakhamar hazajött Rabinovits József is, aki a háború előtt állítólag Moszkvában leánykereskedéssel foglalkozott. Mindeme hírhedt alakok és a galileisták machinációin kívül jelentékeny tényezői lettek a mindennapi szakadatlan izgatásnak a gaz ámítók szolgálatába szegődött gyorsan guruló rubelen kívül a Kun Bélával és társaival egy húron pendülő napilapok és egyéb sajtótermékek is. Amidőn pedig egy szomorú reggelen a „Vörös Újság” és a „Vörös Katona” is megjelent az utcán, e perctől kezdve gyors lépésekkel haladt előre a katonaság züllése és az általános nagy rothadás, amely az országot csakhamar a teljes összeomlás és a tönk szélére juttatta.