Ennek helyes felismerésében indította meg az antant, mint fentebb láttuk, 1918. év nyarán Németország ellen a francia harctéren, 1918. szeptemberében pedig macedóniai frontunk ellen Saloniki felől döntő támadását. A német haderők elkeseredett, szívós és véres harcok után csak fokozatosan, terepszekaszról-terepszakaszra vonultak vissza, a macedon fronton ellenben Bulgária csakhamar beadta derekát s fegyverét letéve, kilépett a szövetségből. Ily körülmények között Macedóniában álló csapatainknak az ukrán frontról beérkezett erősbítésekkel[1] együtt nagyjában a volt monarchia határaira kellett visszavonulniok, ahol azok a Dunára és Szávára támaszkodva, még mindig egészen bizakodó hangulatban tartós ellenállás kifejtésére készültek.

Az ukrán fronton nélkülözhető erők másik részét a hadvezetőség Erdélybe irányította, mivel nem volt kizárva, hogy Románia, mely csak kényszerűségből kötött velünk békét, a balkáni fordulatot javára felhasználva, újból betör Erdélybe, dacára annak, hogy ez esetben ukrajnai csoportunk beavatkozásával is számolnia kellett.

[1] A 9. és 30. hadosztály, továbbá a bajor alpesi hadtest, a 6. tartalék és a 217. és 219. hadosztály.