Politikai viszonyaink e nagyfokú züllésével szemben jóleső tudattal állapíthatjuk meg, hogy éppen mi magyarok a monarchia keretén belül a ránk szakadt ötödféléves háborút ugyan változó szerencsével, de elejétől végig ritka önfeláldozással, páratlan kitartással és őseinkhez méltó hősiességgel küzdöttük végig. Győzelmes csapataink szövetségeseink oldalán 1918. év nyarán mindenütt ellenséges területen állottak. Szerbia, Montenegro és Belgium ekkor már teljesen meg volt szállva; Oroszországgal és Romániával fegyvereink sikereire támaszkodva máris győzelmes békét sikerült kötnünk; egyik seregcsoportunk Ukrajnában, egy másik Romániában, egy harmadik Macedóniában, egy négy hadosztálynyi seregcsoportunk Franciaországban s végül hadseregünk zöme Északolaszországban állott, rendületlenül bízva a végleges győzelemben, dacára annak, hogy ellenségeink majdnem mindenütt messze felülmúlták a mi és szövetségeseink seregeit úgy létszám, mint felszerelés és ellátás tekintetében.

Ámde a hadviselő felek minden szervét és idegét megfeszítő, évekig elhúzódó modern háborúban a végső győzelem nemcsak a fegyverek győzelmétől, hanem az országok gazdasági teherbírásától is függ. E tekintetben pedig a mi helyzetünk és szövetségeseinké kezdettől fogva súlyos volt s 1918. tavaszán rohamosan rosszabbodni kezdett.