Végre nagykegyesen október 18-án Wilson a monarchiával is szóbaállt, de ebben sem volt köszönet; bennünket, magyarokat utasított, hogy külön tárgyalást kezdjünk az ország jelentékeny részére igényt tartó ádáz ellenségeinkkel, akiknek érzületéről ekkor már tisztában lehettünk, mert hiszen a monarchiában már Wilson fenti válaszát megelőzőleg, mihelyt Burián nyílt békeajánlata a népek önrendelkezési joga alapján nyilvánosságra került, nyomban megindult a bomlás processzusa, amelynek első kézzelfogható jele a cseh-tót köztársaságnak október 15-én történt proklamálása volt, ami ránk nézve egyúttal a felső-magyarországi vármegyék elvesztésének veszélyét is jelentette.

A csehek követelődző magatartását Ausztria többi nemzetiségei is követték, aminek az lett a következménye, hogy az uralkodó abból a törekvésből kiindulva, hogy az immár feltartóztathatatlan bomlást lehetőleg békés úton megoldja, s ezáltal a forradalmat, ha lehet elkerülje, október 16-án kiadta azt a császári proklamációt, amelynek értelmében Ausztria osztrák, cseh, délszláv és lengyel államokra szakadt s egyúttal a lengyeleknek megadta a jogot arra, hogy Nagy-Lengyelországgal egyesüljenek. Kifejezetten hangsúlyozta ez a proklamáció, hogy Ausztria átalakulása a magyar szent korona integritását semmi tekintetben sem érinti.

A valóságban azonban a monarchiának ez az átalakulása egészen másképpen ment végbe. A Wilson hangoztatta elvek folytán Bosznia-Hercegovina, Dalmácia és Horvátország a népek önrendelkezési jogának alapjára helyezkedve és a csehek példáját követve, szintén elszakadtak az uralkodó fenti manifesztuma folytán ekkor már amúgy is megrendült Habsburg-monarchiától és a velük eddig ellenséges lábon álló Szerbiával és Montenegróval, valamint Ausztriának délszláv részeivel egyesülve, megalkották Jugoszláviát. Ebből kifolyólag horvát nemzetiségű csapataink otthagyva a harctereket, hazájukba siettek, hogy mielőbb letehessék a hűségesküt a horvát nemzeti tanács kezébe. Itt meg kell említenünk, hogy Tisza István gróf Károly király megbízásából 1918. szeptember közepe táján Horvátországba, Dalmáciába és Boszniába utazott azzal a feladattal, hogy e tartományok politikai helyzetéről személyesen informálódva, közvetlen érintkezésbe lépjen a mértékadó vezetőkkel a délszláv kérdésnek már régóta vajúdó megoldása tekintetében, amelyet az osztrák vezető emberek nagy része Ferenc Ferdinánd trónörökös intencióihoz képest még mindig az úgynevezett trializmus elve alapján akként akart nyélbe ütni, hogy Ausztria és Magyarország mellé harmadik egyenjogú tényezőként a fenti tartományokból alakítandó délszláv állam csatoltassék, míg a mérsékeltebbek az úgynevezett subdualisztikus megoldással is beérték volna, amely Boszniának, Hercegovinának, Dalmáciának, Szerbiának és Montenegrónak valamelyes formában Horvátországhoz vagy közvetlenül Magyarországhoz való csatolásából állott volna. A magyar vezető politikusoknak s azok élén Tisza Istvánnak azonban az volt az álláspontja, hogy Szerbiából legfeljebb Belgrádot és a hajdani macsói bánságot (Mačva) kellene újból a magyar szent korona birodalmához csatolni. A helyszínen szerzett információk csakhamar arról győzték meg Tisza István grófot, hogy a Magyarországtól való különválás gondolata és a szláv vezetők támasztotta egyéb követelések már oly magas fokra hágtak, hogy itt békés megoldásról többé szó sem lehet, s így Tisza István gróf dolgavégezetlen és teljesen elkedvetlenedve volt kénytelen Budapestre visszatérni.

Ezek a nagyfokú kavarodások Magyarországra is, ahol különben október eleje óta a sajtó már nyíltan hangoztatta az Ausztriától való teljes függetlenséget és a perszonáluniót, mély hatást gyakoroltak.