| « E) Események a főerők körében a drinamenti csata győzelmes befejezéseig. 1914 szept. 27-től nov. 9-éig. | KEZDŐLAP | F) Üldözés Obrenovac–Ub–Valjevo vonaláig. 1914 november 10-től 15-ig. » |
Szeptember közepe táján, amidőn a szerbek az egész vonalon erőteljes ellentámadásba mentek át és egy jelentékeny erőcsoporttal egyrészt Sarajevo kapui előtt, másrészt a 6. hadsereg hátában megjelentek, balkán haderőink helyzete hirtelenül megint válságosra fordult, ami Potiorek táborszernagyot ama kérdés elé állította, megmaradjon-e a főerővel hídfőszerű állásában Losnica–Zvornik előtt a Drina jobbpartján, avagy azonnal a folyó mögé visszatérve, számottevő túlerővel vesse magát rá a Dél-Boszniába elég mélyen benyomult ellenségre. Potiorek táborszernagy az első, kétségkívül nehezebb, de mindenesetre szebb és nagy energiára valló megoldási módot választotta. Nagyban elősegítette a hadvezér eme elhatározását és annak sikeres végrehajtását egyrészt a Boszniába betört ellenséges csapatoknak felette tétovázó és a szükséges erőt és erős akaratot nélkülöző magatartása, miáltal Potiorek táborszernagy időt nyert, hogy a szélrózsa minden irányából összetrombitálja a szükséges segítőcsapatokat, másrészt pedig az alsó Drina mentén álló ellenséges főerőnek a 6. hadsereg jobbszárnyával szemben elért sikerek dacára jó hosszú ideig tartó eléggé passziv magatartása. Ez tette lehetővé, hogy az egyelőre mozdulatlanságra itélt 6. hadsereg helyzetének megkönnyítése céljából legalább az 5. hadsereg, ha nem is nagy eredménnyel, de azért mégis szünet nélkül tanubizonyságot tegyen arról, hogy még mindig érez magában annyi erőt, hogy a félbemaradt támadást sikerrel folytassa. Hogy ezt a támadólagos alapgondolatot a Szerémségbe való újabb szerb betörés és az orosz segélynyujtás híre nem hogy lelankasztotta, hanem még jobban felébresztette, ezt szintén érdemes külön kiemelnünk.
Az 5. hadseregparancsnokságnak a szeptember 29-iki támadásra vonatkozó tervével és intézkedésével egyetérthetünk. Mindenesetre feltünő és különös, hogy Krauss altábornagy egyáltalában nem tartotta magát a vett parancshoz, hanem szó és bejelentés nélkül Potiorek táborszernagynak egy kroábbi direktivája szerint cselekszik. És ez ellen a közbeeső 5. hadseregparancsnokság nem akar vagy nem mer semmit sem tenni. Nem tartom valószinűnek, hogy a Krauss-hadtest támadása, ha az 5. hadseregparancsnokság intenciói szerint hajtatott volna végre, nagyobb sikerrel járt volna, hiszen csak a támadási irányra nézve állott fenn szembeötlő eltérés.
Hogy Krauss altábornagy kézzel-lábbal tiltakozott és kapálódzott az ellen, hogy báró Lütgendorf altábornagyot őhozzá beosszák, azon az előzmények után nem nagyon csodálkozhatunk, de hogy ő is oly kicsinylőleg, sőt majdnem mondhatni megvetőleg kezelte a népfelkelő- és menetalakulásokat, az megint olyan tipikus jelenség, amelyre már egyízben volt alkalmunk az olvasó figyelmét felhívni.
Hogy a beérkezett sok kellemetlen hír és az 5. hadsereg képtelensége, hogy végre mégis flottabb tempóban előrejuthasson, Potiorek táborszernagyot idegessé és kissé túlságosan érdessé tették, az emberileg megbocsátható, de magas állású parancsnoknál ezek a tulajdonságok, legfőkép pedig az örökös piszkálódás és kicsinyeskedés az alparancsnokokban és a csapatban általános elkedvetlenedést szül, ami aztán igen sok mélyreható bajnak szokott a kútforrása lenni. Komoly, erélyes lehet az ember, de sohase legyen sértő és bántó! Ezzel sohasem használunk, de annál többet ártunk az ügynek.
Amíg az osztrák-magyar csapatok jelentékeny része Sarajevo tőszomszédságában voltak elfoglalva, addig kivált a meggyengített 6. hadsereg a támadás folytatására nem igen gondolhatott, az 5. hadsereg pedig hiába erőlködött: a szerb 1. hadsereg dacára annak, hogy mindkét szárnya át volt karolva, sziklaszilárdon állt és dacolt, amíg csak egyáltalában lehetett a mieink minden kísérletével szemben. Ha a védelemben kifejtett ezt a szivósságot és energiát a szerbek arra használták volna fel, hogy a hosszú frontból a kellő számú csapatok kivonása révén Ljubovija körül egy hatalmas ütőcsoportot alakítsanak, amely a II. Sumadia-hadosztállyal összehangzásban Goiginger hadosztályát a Drina mindkét partján oldalba- és hátba fogta volna, akkor az osztrák-magyar főerő semmi szín alatt sem tarthatta volna magát oly hosszú ideig Zvorniktól keletre elfoglalt hídfőszerű állásában. Ez volt hosszú ideig Potiorek táborszernagynak az ellenség által fel nem fedezett Achilles-sarka. Ha ez ellen a szerbek döntő túlerővel léptek volna fel, onnan hamarosan felgöngyölíthették volna a 6. hadsereg egész frontját. Ellenben egy olyan, az egész front mentén egyenletesen elosztott erőkkel végrehajtott támadás, mint az október 28. és 29-iki, eredményt már csak azért sem mutathatott fel, mert időközben az osztrák-magyar csapatoknak idejük és alkalmuk volt, hogy állásaikat kellőkép kiépítsék, berendezzék és a legnagyobb fokban ellentállókká tegyék. Ennek a támadásnak a teljes sikertelensége és eredménytelensége felette deprimálólag hatott a szerb csapatokra és ez is nagyban hozzájárult, hogy mihelyt eddig bámulatos szivóssággal és kitartással védett állásaik egy-két helyen léket kaptak, utána hamarosan az egész front összeomlott.
Épúgy, mint néhány nappal előbb a II. Sumadia-hadosztály, Stepanovič tábornok is előbb balszárnyát, majd egész hadseregét teljesen észrevétlenül, mesterileg vonta vissza és mindenesetre érdekes és feltünő, hogy az 5. hadseregparancsnokság egyideig teljes bizonytalanságban volt az 1. szerb hadsereg holléte felől. Úgylátszik, hogy ezúttal a gyalogság és lovasság felderítő tevékenysége csütörtököt mondott, a repülő jelentése pedig épen arra volt jó, hogy a hadseregparancsnokságot teljesen tévútra vezesse. Az a szivós kitartás, amelyet az elrendelt visszavonulás után a szerb front két szélső szárnya hosszú időn át kifejtett, a legnagyobb mértékben elismerésreméltó.
A visszavonulás gondolatát a szerb hadvezetőségben bizonyára nem a főerők körében csapatjaink által elért kisebb sikerek, hanem az általános stratégiai helyzetnek azáltal bekövetkezett rosszabbodása idézte elő, hogy a II. Sumadia-hadosztály legyőzése után a vele szemben álló tekintélyes számú osztrák-magyar csapatok újból szabaddá lettek s így hamarosan számítani kellett azoknak a főerők körében való felbukkanásával. És Potiorek táborszernagy tényleg azonnal kilátásba is vette a szabaddá vált XVI. hadtestnek teljes egészében való felhasználását olyanformán, hogy azzal az augusztus vége felé megakadt offenzivát újból folyamatba tehesse.
Ennek a kérdésnek, illetve a balkán haderők további alkalmazásának a kérdése október vége felé, a romanja-planinai csata eldöntésének idején az általános nagy helyzetre való tekintettel nem is volt olyan egyszerű dolog. Főhaderőnk ezidőtájt a legsúlyosabb körülmények között vívta harcait az északi hadiszintéren és annak San és Visztula menti második offenzivája ép akkor (október 27.) roppant össze, minek folytán a mi hadseregeink az utánuk hömpölygő orosz tömegek előtt Krakkó magasságáig, sőt jórészt a Kárpátokba, Hindenburg pedig a Varsó és Ivangorod tájékán vívott súlyos harcok után a Warta felé volt kénytelen visszavonulni. Ily körülmények között mi sem lett volna természetesebb, mint hogy a hadsereg főparancsnokság a balkán hadiszinterén csak a határok megvédése céljából elengedhetetlenül szükséges erőknek visszahagyása mellett az ezen felül felesleges erőknek minél gyorsabban az északi hadiszintérre való elszállítása iránt intézkedett volna. De úgy látszik, hogy Conrad és Frigyes főherceg, csakhogy a Potiorek táborszernaggyal és a katonai irodával való újabb konfliktust elkerüljék, inkább lemondtak az e réven várható segítőcsapatok igénybevételétől.
Potiorek táborszernagy a szabaddá vált XVI. hadtest további alkalmazását kétségkívül a legrövidebb és leghelyesebb irányban vette tervbe, de részemről nem érthetek egyet az offenziva folytatásának általa megállapított újabb tervével, nevezetesen én egy valóban döntő siker elérése érdekében az új offenzivát nem az 5. és 6. hadseregnek, hanem a XVI. hadtestnek lehetőleg gyors és meglepő harcbadobása által vezettem volna be és csak ha ez már a Sokolska-planina–Orovička-pl.–Povljen-hegyvonulat gerincét elérte s ezáltal a délkelet felől Valjevóra vezető utak kulcspontjainak birtokába jutott, ütött volna az óra a lehetőleg a főerők köréből veendő 1–2 hegyidandárral még megerősítendő XVI. hadtest további erélyes fellépése mellett a 6. hadsereg többi részének, majd az 5. hadsereg félbemaradt offenzivájának újbóli felvételére. Ily eljárás mellett Valjevo sokkal könnyebben és gyorsabban jutott volna csapatjaink kezébe s akkor tényleg be lett volna csukva az ajtó a túlsokáig a Mačvában és Loznicával szemben kitartott szerb haderők vagy legalább is azokk nagyrésze számára. Indokolom pedig e nézetem helyességét a következőkkel: A XVI. hadtestnek és a Snjaric-dandárnak ügyes mozdulatai és tüntetései révén a szerb hadvezetőség valóban utolsó pillanatig tájékozatlan maradt a Wurm-seregcsoport további szándékait és felhasználási módját illetőleg. Biztos következtetést enged erre nézve az a körülmény, hogy mialatt a XVI. hadtest Visegrad mellől Ljubovia tájékára nyomult előre, a II. Sumadia-hadosztály, Snjaric tábornok ügyes tüntetései által félrevezetve, Rogačica környékéről Bajina Bastán át délkelet felé tolt el csapatokat és a rogačia–ljubovijai Drina-szakasszal szemben az azt kísérő jobboldali magaslatokon még akkor is csak csekély számú szerb erők állottak, amidőn a XVI. hadtest november 6-án éjjel a Drina-átkeléshez hozzáfogott. Ha pedig a szerb hadvezetőség a XVI. hadtest előretörése folytán észak felől nagyobb erőket vont volna le a XVI. hadtest feltartóztatására és Valjevo biztosítása céljából, az se lett volna baj, mert ezáltal a 6. hadsereg Zvorniktól keletre álló zömének, illetve az 5. hadseregnek feladata az offenziva folytatása alkalmával lényegesen meg lett volna könnyítve. Ellenben így, ahogy a valóságban történt, az egész front mentén meglehetősen egyenletesen elosztott erőknek majdnem egyidejű előretörése mellett az 5. hadsereg november 6. és 7-ike folyamán egyáltalában nem tudott előbbre jutni, míg a 6. hadseregnek csak igen nagy erőfeszítés árán sikerült az ellenséges frontot kilencheti nehéz küzdelem után végre mégis megingatni. Mennyivel könnyebb lett volna ezt a kétségtelenül szép és örvendetes eredményt olyanformán elérni, ha egy helyen, így kivált a déli szárnyon, Rogačica és Ljubovija kőzött számot tevő túlerő vettetett volna latba.
Potiorek táborszernagy eredetileg Wurm táborszernagy csoportját, igen helyesen, az ellenség oldala és háta ellen irányította, de már november 7-iki üldöző intézkedésében úgyszólván önként lemond az átkarolásnak, illetve hátbatámadásnak felette hathatós eszközéről, amennyiben az egymás mellett párhuzamosan előrerendelt seregtestek számára kijelölt üldözési végpontok észak-déli irányában egy teljesen egyenes, nem pedig egy északkelet felé felkanyarodó félköralakú vonal mentén fekszenek, ahogyan az átkaroló hadműveleteknél egész világosan kifejezésre szokott jutni.
Különös dicséret és elismerés illeti a csapatokat, hogy e felette nehéz harcterületen, kedvezőtlen időjárási viszonyok között a rájuk háramló feladatoknak, erejüket gyakran a normálisnál jóval túlfeszítve, zúgolódás nélkül, kötelességtudóan tettek eleget.
November első napjaiban, az általános nagy támadás megindulás idején, az 5. számú melléklet tanusága szerint igen szépszámú erők állottak Potiorek táborszernagy rendelkezésére. Ha az 5. hadsereg 127 1/4 zászlóalj, 28 lovasszázad és 59 1/2 ütegnyi erejéből Hess altábornagynak 11 1/2 zászlóalj, 8 lovasszázad és 6 ütegnyi erejét, a 6. hadsereg 183 1/2 zászlóalj, 14 lovasszázad és 107 1/2 üteg állományából pedig a várőrségek 25 1/4 zászlóalj és 6 ütegnyi erejét levonásba is hozzuk, még mindig marad az 5. hadseregnél 115 3/4 zászlóalj, 20 lovasszázad és 53 1/2 üteg, a 6. hadseregnél pedig 158 1/4 zászlóalj, 14 lovasszázad és 101 1/2 üteg, vagyis a két hadseregnél együttvéve 274 zászlóalj, 34 lovasszázad és 155 üteg. Ezzel szemben ugyancsak az 5. számú melléklet szerint a szerbek részén 11 első- és másodvonalbeli hadosztály mintegy 176 zászlóaljjal, 22 lovas századdal és 132 üteggel állott. Ha ehhez még a lovashadosztályt 16 lovasszázaddal és 2 üteggel, továbbá még két 3. vonalbeli hadosztálynyi csapatot 24 zászlóaljjal és 12 üteggel hozzászámítunk, akkor sem tesz ki többet a szerb erők összege 200 zászlóalj, 38 lovas század és 146 ütegnél, ami az osztrák-magyar haderők javára 74 zászlóalj és 9 ütegnyi többletet jelent. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szerb zászlóaljak létszáma, a szerb ütegek pedig hatásképesség tekintetében jóval felülmulták az osztrák-magyar zászlóaljakat, illetve ütegeket.
Végül a tisztán csehekből álló 106. helyi népfelkelődandárnak a legcsufondárosabb kudarccal végződött vállalatára csak azt kívánom megjegyezni, hogy a lefolytatott vizsgálat adatai szerint a dandár legénységének egy része a Száván való átkelés előtt «a szláv testvérek elleni harcról» és egyéb hasonló dolgokról beszélt.
Ez a sajnálatos eset még jobban lerontotta a népfelkelőcsapatoknak már amúgy is gyenge lábon álló renoméját, mely utóbbi körülménynek tulajdonítható, hogy Tamásy altábornagy ama ismételt ajánlata, hogy a szerémségi csoport részei a Krauss-hadtest támogatása céljából Sabacon alul szerb területre áthajóztassanak, az 5. hadseregparancsnokságnál következtesen süket fülekre talált.
| « E) Események a főerők körében a drinamenti csata győzelmes befejezéseig. 1914 szept. 27-től nov. 9-éig. | KEZDŐLAP | F) Üldözés Obrenovac–Ub–Valjevo vonaláig. 1914 november 10-től 15-ig. » |