Wurm táborszernagy csatatervének alapeszméjével egyetérthetünk. Ez a rendelkezésre álló seregtestek csoportosításából szinte önként következett. A kivitel részleteire nézve azonban volna némi megjegyzésem. Abból, hogy az 50. hadosztály nem tisztán keleti illetve délkeleti irányban a Praca völgye mentén rendeltetett előre, mely irányból, úgy látszik, az ellenség is a Heider-csoportnál lényegesen erősebb erők fellépésével számolt, kétségkívül az az előny származott, hogy ilyenformán az említett hadosztály komolyabb ellenséges behatáson kívül juthatott fel a Romanja-planina fennsíkjára. Ámde az ebből keletkező elég nagy kerülőnek viszont az volt a hátránya, hogy az 50. hadosztály által kifejtendő nyomás jóval később és nem tiszta oldaltámadás formájában, hanem a 18. hadosztály frontjának egyszerű meghosszabbítása gyanánt jutott kifejezésre. Ellenben a Praca-völgymenti előnyomulás az 50. hadosztályt egyenesen az ellenség oldalába, sőt bizonyos tekintetben hátába is vezette volna, ami jóval nagyobb és döntőbb sikerre nyujtott volna kilátást. Wurm táborszernagy tulajdnoképen az ellenség kettős átkarolására törekedett, de az 50. hadosztály előnyomulási iránya és a 13., majd a 16. hegyidandárnak felette nehézkes előhaladása folytán végeredményben a csata majdnem a tiszta arctámadás képét mutatja. Különösen feltünő, hogy a 13. hegyidandár a négynapi csata egész tartama alatt úgyszólván egyáltalában nem tudott előrefelé tért nyerni és a rendelkezésre álló adatokból az sem tűnik ki, hogy erre nézve a dandár valami nagy erőfeszítéseket tett, avagy hogy a vele szemben álló ellenség valami tulságos agilisan viselkedett volna.

Wurm táborszernagy kettős átkaroló kísérletével szemben az ellenség a 18. hadosztály jobbszárnya irányában az ellenséges front áttörését szándékolta, ami azonban szintén nem siekrült. Végeredményben a csata sorsát, úgy látszik, a montenegróiak nem eléggé szivós kitartása döntötte el. Hogy az elhatározott visszavonulást a balszárnyat alkotó montenegróiak kezdték meg, az a fennforgó viszonyok mellett szintén elég különös színben tünik fel, mert hiszen tulajdonképen itt, ahol az ellenség nyomása legerősebb és legveszedelmesebb volt, itt, e szárnyon kellett volna legtovább és legszivósabban kitartani, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy a visszavonuló montenegróiak végeredményben Goražde–Foča felé gravitáltak. Ebből viszont az is következik, hogyha Barthos alezredes kalinoviki csoportja legalább Fočáig keresztülhatolt és Wieden ezredes egész dandárával utánairamodott volna a nagy kerülővel, a szűk szoros jellegével biró Drina-völgyén át montengrói területre gravitáló ellenséges balszárnynak, akkor legalább ez a csoport szenvedett volna döntő vereséget. Hogy ezt a montenegrói csoport elkerülte, azt nagyrészt annak köszönhette, hogy az okt. 22-ikére hajló éjjel oly teljesen észrevétlenül, úgyszólván nyomtalanul tünt el állásából. Hogy mennyiben segítette ezt elő a mi szembenlevő csapataink nem elég szemfüles ébersége, azt nem tudom megállpítani. Ezt a teljesen észrevétlen elillanást egyébként a szerbek is ismételten produkálták. Ebben tehát úgy ők, mint a montenegróiak valódi mestereknek bizonyultak. Ebbeli és a visszavonulás gyors végrehajtása körüli ügyességüknek köszönhették úgy a montenegróiak, mint a szerbek, hogy a rogaticai egérfogóból aránylag minimális veszteségek árán kimenekülhettek.

A mi csapataink közül a 3., 5., 8. és 17. hegyidandárok tüntek ki mozgékonyságuk és szivós kitartásuk által.

A romanja-planinai győzelemnek a drinamenti főerők szempontjából igen nagy jelentősége volt, mert ha a négynapos küzdelemből az ellenség került volna ki győztes gyanánt, akkor az alsó drinamenti állások sem lettek volna tovább tarthatók, nemhogy az offenziva további folytatására még gondolni is lehetett volna.

A cattaro-hercegovina–montenegrói határ mentén lejátszódott alárendeltebb jelentőségű epizódok megint csak az eddigi képet erősitik meg: a mi csapataink részén igen szép agilitás és együttműködés, a montenegróiak részén rövid ideig tartó támadólagos előretörések által időnként félbeszakított nagymérvű passzivitás.