Eleinte a tábori tüzérség szervezete nem vette eléggé tekintetbe a személyzetnek, az anyagnak és a fogatoknak összetartozandóságát. A személyzet többnyire századokra és ezredekre tagozódott és létszámába csak a lövegek kezelőlegénysége tartozott, míg a fogatok többnyire a vonat (szekerészet) szolgáltatta.

Az ütegnek harcászati egység gyanánt való összeállításában békében rendszerint csak esetről-esetre rendelték el. Ez az összeállítás nagyobbára csak az ellenség előtt maradt meg állandóan, csak az időszak második felében következett be majdnem minden államban a tüzérségnek ütegekbe való beosztása, állandóan beosztott személyzettel és békében is állandósított fogatokkal. Emellett megkülönböztettek könnyű és nehéz, továbbá kocsizó és lovagló ütegeket. Az ütegek 6 vagy 8 lövegből állottak, melyek közül az időszak első felében 2 majdnem mindíg tarack volt. Elvétve egész ütegeket csakis tarackokból, sőt néha kis tábori mozsarakból alakították. Az időszak második felében a tábori tüzérséghez már csak ágyúkat osztottak be. Harcászati alkalmazásra és közigazgatási szempontból 2–4 ütegosztályokba, nagyobbszámú ütegeket vagy ütegosztályokat, később pedig az összes egy és ugyanazon seregtestekhez tartozó tüzérséget, ezredekbe vagy dandárakba foglalták össze. Ellenség előtt a tüzérség eleinte a gyalog dandárokhoz, a nagyobb lovastestekhez, továbbá a hadtesteknél vagy hadseregeknél mint tartalék-tüzérség nyerte beosztását. 1866 óta majdnem mindenütt az egész tüzérséget hadosztály- és hadtest-tüzérségre osztották.

A tábori tüzérség anyaga az időszak első évtizedeiben ugyanaz volt, mint a napoleoni időszakban. A 4 fontos képviselte a könnyű s egyúttal lovas löveget, – a 6, 8 és 12 fontos, továbbá a 10 fontos tarack a tartalék-löveget.

A XIX. század közepéig a tábori tüzérségi anyagon eszközölt javítások általában csekélyeknek mondhatók és leginkább a löveg mozgékonyságának emelésére, a lövedék hatóképességének fokozására (gránátok, shrapnelek), s végül az általános hatás emelésére vonatkoztak; utóbbit leginkább azáltal vélték elérhetőnek, hogy lehetőleg nagy, egységes (12 fontos) ürméretet használtak. Az 50-es években folytatták a huzagolt lövegekkel való kísérleteket, melyek 1866-ig a legkülönfélébb rendszerű huzagolt csövű lövegek rendszeresítéséhez vezettek, melyek nagyobbára még előltöltők voltak (La Hitte-rendszer, ívhuzag-rendszer). Nemsokára az 1866. év után a tábori tüzéranyag terén mutatkozó javítások még fokozódtak és nemsokára bekövetkezett a hátultöltés, igen hatékony lövedéknemek, vaslövedéktalpak stb. általános rendszeresítése. Ezek az újítások, karöltve gondosan megszerkesztett lőutasításokkal és lőszabályokkal, továbbá a lövészetben való alapos kiképzéssel, a tüzérségi ügynek igen magas föllendülését eredményezték. Amennyiben egyrészt a huzagolt lövegnek előnyei a tüzéranyagnak a tarackok kiküszöbölése által történt egyszerűsítését tették lehetővé, másrészt a tábori tüzérségnél az ürméretek átmérője is megkisebbedett; mindez utóbb általánosan 9–10 cm. ürméretű egységes löveganyag rendszeresítését vonta maga után. A tábori tüzérségnek az időszak folyamán futólag előforduló különlegességeihez számíthatók: a röppentyűlövegek, a lőgyapotlövegek, a szórólövegek s legvégül a gyorstüzelő ágyúk, amelyeknek fellépése felette érdekes és a tábori tüzérség fejlődésében további sikerült kísérleteket tettek lehetővé.

A magashegységekben vívandó harcra rendelt hegyi tüzérség 4–6 lövegű ütegekre tagozódott, melyek könnyebb szállíthatás végett – még kevésbbé kocsizható utakon is – többnyire igen kis ürméretűek (3 fontos, 6–7 cm) voltak; ezeket összerakhatóan szerkesztették.

A vár- és ostromtüzérség (gyalog-tüzérség) az időszak folyamán anyagának igen jelentékeny tökéletesbülését mutatja, melynek fontosabb mozzanatai: az átmenet símacsövű anyagról vontcsövűre, különleges lövegtalpszerkezetek, hátultöltés rendszeresítése, az ürméretek növekedése és ezzel kapcsolatban a jelentékeny fokozott hatás és találó biztonság. – A vártüzérség személyzete általában a meglevő erődítéseknek, továbbá az előkészített ostromtelepeknek megfelelően, ezredekbe, zászlóaljakba és századokba tagozódott.

Az egész tüzérségi személyzetet szálfegyverekkel (karddal), továbbá rövid kézi lőfegyverekkel (pisztoly, forgópisztoly) látták el; egyes államokban, főleg a vártüzérség legénységét, rendes tüzi lőfegyverekkel is szerelték fel.