Miután a Romanja planinán mindíg újabb és újabb, még pedig hír szerint tekintélyes számú ellenséges erők gyülekeztek, amelyek esetleg Sarajevo visszafoglalását is megkísérelhették volna, báró Philippovič táborszernagy most már azok ellen döntő támadás végrehajtását határozta el, amit, ha már eddig meg nem történt, többé húzni-halasztani nem volt szabad. Nevezetes, hogy erre a célra a hadseregparancsnok nem a Sarajevoban a 6., 7. és 36. hadosztályokból újra megalakítandó XIII. hadtest említett hadosztályainak egyikét használta fel, hanem épúgy mint a hadjárat elején, ismét gróf Szápáry Lászlónak egyik seregtestét, az 1. hadosztályt vonta el, ami ez utóbbit természetesen megint elég kellemetlenül érinthette. Ehhez a hadosztályhoz aztán még a 6. hadosztálytól is csatolt hozzá csapatokat, miáltal ismét a seregtesteknek nagyfokú összekeveredése következett be, amit épúgy kerülni kell, mint kisebb viszonyok között a harcászati kötelékek nagyobbmérvű felbomlását és összekeverését.

A hadseregparancsnokságnak a vállalat végrehajtására vonatkozó szeptember 15-iki intézkedése, mint az akkori parancstechnika jellegzetes példányképe, több tekintetben kihívja nem éppen valami kedvező bírálatunkat. Ez az intézkedés mindenekelőtt rendkívüli hosszadalmassága által tűnik ki, tetézve ama többszöri kijelentése által, hogy még további parancsnok is következni fognak.[1] Mindjárt az általános hadihelyzet ismertetése meglehetősen tökéletlen és sok oly felesleges adatot tartalmaz, ami a Romanja planina megvételére rendelt seregcsoportot egyáltalában nem érdekelte. A csapataink hatalmas erejéről szóló kérkedő bombasztikus bekezdés sehogy sem illik egy ilyen magasállású komoly parancsnok szájába. Még furcsább a következő bekezdés, mely már előre még azt is tudni véli, hogy a pozdorjává szétvert ellenség miként és hova fog vad futással elmenekülni és hogyan fog azután viselkedni. Bátran állíthatjuk, hogy ezzel egyelőre maga az ellenség sem lehetett tisztában.

Az intézkedés további részéből megtudjuk, hogy, habár az elhatározott hadművelet, illetve vállalat végrehajtására az ellenségnek a Romanja planinán való ismételt gyülekezése szolgáltatott okot, azért a főcélt, melyet mindenekelőtt elérni kell, Vlasenica és Kladanj megszállását, mire nézve Dávid ezredesnek és Pistory vezérőrnagynak oly szinte nevetségesen hangzó részlet-utasításokat ad, mintha azok a hadviselés terén még teljesen újoncok volnának – még csak meg sem említi. Nevezetes a Dávid ezredesnek szóló parancsban ama kitétel, hogy az csoportjával Kladanjba vonulva, ott „katonailag felállván, táborszerűen biztosítsa magát.” Az intézkedésben foglalt e két szónak: „Katonailag” és „táborszerűen”, mostani katonai és harcászati felfogásunkkal már alig tudjuk igazi értelmét kihámozni; mert joggal és méltán kérdezzük, hogy lehet-e csapatoknak másként mint katonailag, vagyis katonák és nem civilek módjára felállani és ellenség előtt lehet-e biztosítást másként mint táborszerűen végezni?

Most aztán következik az intézkedésnek nem annyira érdekes, mint furcsa ama rendelkezése, hogy, bár ennek az egész vállalatnak az elrendelését az ellenségnek a Romanja planinán való újbóli gyülekezése váltotta ki, azért a hadseregparancsnokság az 1. hadosztály 1. és 6. hadosztály 2. hegyi dandárának mindjárt Visegrad, illetve Rogatica megszállását tűzi ki feladatul, holott azoknak előbb a Romanja Planinán levő igen tekintélyes számú ellenséggel kellett leszámolniok.

A Vécsey altábornagynak három nappal később kiadott pótparancs már főleg a Romanja planinán levő ellenség megtámadására vonatkozó utasításokat foglalja magában, mire nézve annyira részletes és megkötő intézkedéseket tartalmaz, mintha Vécsey nem altábornagy és hadosztályparancsnok, hanem legfeljebb nem valami túlságosan nagy és helyes harcászati érzékkel és felfogással megáldott század- vagy zászlóaljparancsnok lett volna. Persze ennek az intézkedésnek a végén is azt olvashatjuk, hogy: „még további parancsok következnek.”

Érdekes egyébként több tekintetben a Vécsey altábornagy által kiadott intézkedés is. Már a parancskiadás módja is meglehetősen szokatlan. Mai fogalmaink szerint melyik hadosztályparancsnoknak jutna eszébe ugyancsak jó hosszúra nyúló és sok aprólékos, tehát felesleges részleteket tartalmazó harcintézkedését az egybegyüjtött összes dandár-, ezred- és zászlóaljparancsnokok s ugyancsak az összes vezérkari tisztek előtt élőszóval kiadni?

A romanja-planinai támadás tervét Vécsey altábornagy a mindent a legkisebb részletekig már előre szabályozni akaró hadseregparancsnokságtól már készen kapta. Ezt, a kettős átkarolás, sőt részben az ellenség megkerülésének elvén nyugvó tervet mindenesetre helyesnek és jónak ismerhetjük el. Csakhogy azt nem tudjuk, hogyan képzelte Vécsey altábornagy lehetőnek, hogy a Han Kapličba érkezett Rakassovič-oszlop ezen az erdős, hegyes, völgyes területen a tőle 6–7 km-nyire fekvő König-oszlopnak kezet nyújtson. És mindjárt itt kell leszögeznünk, hogy Rakassovič ezredes, a pillanatnyi helyzet hatása alatt nem is ment el csoportjával egészen a Han Kapličig és nem is a König-oszlopnak igyekezett kezet nyujtani, hanem a legrövidebb úton egyenesen az ellenség balszárnyának hátába igyekezett kerülni, miáltal, ha mást nem, legalább a mielőbbi gyors döntést sikerült előidéznie, de így persze csak az ellenséges balszárnynak, nem pedig az egésznek visszavonulási vonalát sikerült elvágnia, sőt még ennek az ellenséges balszárnynak is sikerült a Rakassovič- és Pittel-oszlop között magát keresztülvágnia. Ily soká, vagyis a lehetőség utolsó pillanatáig ahogyan azt itt a fölkelők balszárnya részéről látjuk, az ellenség eddig egyetlen ütközetben sem tartott ki. Ez annak a jele, hogy a fölkelők ezúttal valóban döntésre akarták juttatni a dolgot. S miután ez az utolsó, kétségbeesett erőfeszítésük sem sikerült, most már úgyszólván teljesen megadták magukat sorsuknak s többé, legalább nyílt mezőben sehol sem fejtettek ki említésre méltó ellenállást.

A mi csapatainknak a senkovič-bandi (odžiaki) ütközethez előnyomulása, harchoz fejlődése és magának a harcnak a végrehajtása igazán példás és mintaszerű volt és mi valóban örülhetünk, hogy ez a remek teljesítmény magyar ember, magyar vezér, Vécsey altábornagy irányítása és vezetése szerint, s jórészt magyar csapatok közreműködése mellett történt. A derék vezér, akinek vezérkari főnöke a honvédség későbbi főparancsnoka, csáford-jobbaházi Bolla Kálmán, tehát szintén magyar ember volt, eme szép győzelméért a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét kapta. Hogy a visszavonuló ellenség hathatós üldözését ő sem rendelte el, az az e tekintetben fennálló nehézségekben leli magyarázatát.

„Ende gut, allest gut”, – vagyis: ha a vég jó, minden jó, – mondja a német közmondás, mely a bosznia-hercegovinai megszállásra is par excellence vonatkoztatható. Ez az eleinte katonai parádé-marssal elintézhetőnek vélt vállalat csapatainktól mintegy 1000 elesettet és 4200 sebesültet, tehát több mint 5000 embert követelt. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen valamennyi fölkelőkkel vívott harc és háború ugyanezt a szilaj, kemény képet mutatja. Hogy egyebet ne említsünk, itt van a mi két szabadságharcunk, II. Rákóczi Ferencé és az 1848/49-es nagy és egyes megnyilvánulásaiban valóban lélekemelő gigászi nagy küzdelem és itt van az angol-búr háború, amelyben az angoloknak szintén csak eleinte nem is sejtett nagy tömegű haderők latbavetésével sikerült a végső döntő sikert kiküzdeniök. Helyesen jegyzi meg tehát Rónai Horváth Jenő, Az újabbkori hadviselés történelme című munkája 593. oldalán a bosznia-hercegovinai hadjáratra vonatkozó végszavában, hogy: A megszálló hadjárat a dolog természetéhez képest egész más viszonyokat mutat fel, mint a rendes háborúk. A mindenütt és sehol sem létező láthatatlan, összekötetésekkel nem bíró fölkelő csapatok ellenében a hadászat és harcászat rendes szabályai csak ritkán alkalmazhatók; a csapatvezető a leggyakrabban saját ítélőképességére, találékonyságára van utalva. E tekintetben a boszniai hadjárat hadseregünkre nézve kiválóan hasznos volt. De hasznos volt még azért is, mert tisztjeinktől és legénységünktől e hadjárat nem ritkán emberfölötti erőlködéseket, nékülözéseket s kitartást követelt, s így hadseregünk hadképességét fokozni segített, mint nemkülönben azáltal, hogy csapataink e hegyvidéki háború és a portyázó hadviselési mód sajátságaival a lehető legalaposabban megismerkedtek.[2]

[1] Érdekes leszögezni, hogy a német hadseregparancsnokok a Moltke által megteremtett, sokkal fejlettebb, szinte ideálisnak mondható parancstechnika mellett, nemcsak ehhez hasonló, meglehetősen kicsiny keretek közt mozgó hadműveletek végrehajtására nem oldalakra terjedő, hanem mindössze néhány soros intézkedéseket adtak ki, világosan megjelölvén az alárendelt seregtestparancsnokok feladatát, a kivitel módját és az összes részleteket teljesen azokra bízván. (Lásd erre nézve a Breit József, Az 1870/71. évi német-francia háború története három kötetben foglalt számosnál számosabb, világos, egyszerű német parancsokat és intézkedéseket).

[2] A nem kis számban alkalmazott magyar csapattestek dicsőségesen vették ki részüket az okkupáció nehéz munkájából. A gyalog ezredek közül a zombori 23., a győri 26., a temesvári 29., a budapesti 32., a nagyváradi 37., a kecskeméti 38., a debreceni 39., a szegedi 46., a soproni 48., a pécsi 52., az egri 60., a temesvári 61., a szolnoki 68., a székesfehérvári 69., a trencséni 71. és az esztergomi 76. ezred harcolt elismerésre méltó buzgalommal és kitartással a hadjárat egyes ütközeteiben. A lovasságból a debreceni 7. és a kecskeméti 8. huszárezred részei szerepelnek az egyes vállalatokban. Épígy magyar kiegészítésű tüzér- és technikai csapatok is elég bőven szerepelnek az egyes seregtestek hadrendjében. Mindezek a csapatok szép számmal nyerték el a látható és maradandó kitüntetések különböző fokozatait is, amint azt az ezredtörténetek lelkiismeretesen feljegyezték.