Ezalatt a baloszlop ismételten ennél jóval nagyobb ellenállásra talált. Augusztus 15.-én délután 1 óra tájban ugyanis, amikor Tegetthoff altábornagy éppen kiadta volt az élével Kakanjhoz ért hadosztálynak a táborba szállásra vonatkozó intézkedéseit, a kecskeméti 38. (Molináry-) és a pécsi 52. ezred osztagait a jól elrejtőzött ellenség váratlanul puskatűzzel árasztotta el, sőt nemsokára annak lövegei is megszólaltak. Erre a hadosztály parancsnoka csapatjait támadásra rendelte és este 6 óráig tartó harc után sikerült a mintegy 1200–1400 főre becsült fölkelőket kivetni jól megválasztott állásaikból. Ez a harc a 38. ezrednek 1 halottjába és 4 sebesültjébe, az 52. ezrednek 2 halottjába, 18 sebesültjébe és 2 eltüntjébe, a 17. vadászzászlóaljnak pedig 1 sebesült tisztjébe került. Az összes veszteség tehát 3 halottat, 23 sebesültet és 2 eltűntet tett ki.

Este 7 órára a csapatok elfoglalták táborhelyeiket s ekkor már annyira fáradtak voltak, hogy az étel megfőzését be sem várva, lepihentek.[1] Ugyanez okból és mivel már sötétedni kezdett, üldözésre nem kerülhetett sor.[2]

[1] Báró Holtz írja id. m. 124. oldalán: „Um 7 Uhr abends waren die Lager bezogen und die Vorposten aufgestellt. Es sollte abgekocht werden, aber der grösste Teil der Mannschaft war von dem langen, für einzelne Abteilungen besonders anstrengend gewesenen Marsche derart übermüdet, dass sie den Schlaf und die Ruhe dem Essen vorzogen, und wie man bei der Kavallerie sagen würde: Ganz regelrecht „das Futter versagten.”

[2] U. a. írja a 123. oldalon: „Die Übermüdung der Truppen gestattete keine Verfolgung”, heisst es im Generalstabwerk. – Ganz abgesehen von diesem Umstande, war eine solche überhaupt nach keinem Gefechte durchführbar, denn erstens war die berühmte „Leichtfüssigkeit der Insurgenten” – über welche sich der Feldzeugmeister schon in seinem nach Wien erstatteten Berichte über das Gefecht bei Maglaj bitter beschwert hatte – ein sehr beachtenswerter Faktor, und zweitens war den Leuten überhaupt nicht beizukommen, denn kamen irgendwo einzelne von ihnen in Gefahr gefangen zu werden, verbargen sie ihre Waffen irgendo und kamen ins als biedere Landbewohner entgegen und redeten daher, als könnten sie es gar nicht erwarten „okkupiert” zu werden.”