Szinte megfoghatatlan, hogy a bécsi intéző körök, bár az 1869. évi dalmáciai események még élénk emlékezetünkben lehettek, a határátlépés pillanatáig azt hitték, sőt szentül meg voltak győződve, miszerint a megszállásra rendelt csapatjaink sehol sem fognak említésre méltó ellenállásra találni. Pedig tudhatták, hogy a bosnyák és a hercegovinai ép oly alattomos és veszedelmes ellenfél, mint közeli fajrokona, a vad és kegyetlen dalmata. És ez a túloptimista felfogás teljes mértékben ráragadt a megszállás végrehajtásával megbízott báró Philippovič táborszernagyra is, aki Andrássy említett tréfás kijelentését készpénznek véve, úgylátszik tényleg azt hitte, hogy a rábízott feladatot egy nagyobbszabású katonai séta formalitásai között fogja elintézhetni. Világos és kétségbevonhatatlan jele ennek, hogy a táborszernagy odiózus menettáblázatával az első lépéstől az utolsóig, a Száván való átkeléstől Sarajevo megvételéig, mindent előre vélt szabályozhatni. S mily rettenetes lehetett a magasrangú tábornoknak és vezérkari főnökének csalódása, amikor mindjárt a legelső menet teljesen halomra döntötte mindazt a nagy munkát, amelyet ők a menettáblázat kiókumlálása alkalmával legjobb tehetségük és belátásuk szerint végeztek s amelyre, az első menetnapi nagy fiaskót megelőzően, bizonyára mindketten nagyon büszkék voltak. Ha csak kissé figyelembe vették volna a mindenesetre jól informált bródi öreg franciskánus közlését és figyelmeztetéseit, másrészt ha csak kissé számoltak volna Bosznia különleges éghajlati, időjárási és felette nehéz terepviszonyaival, úgy egyiküknek sem juthatott volna eszébe, a saját ország határain belül béke idején végrehajtandó összpontosítási és egyéb menetek mintájára, mindjárt kezdetben egészen Sarajevoig terjedőleg, 16 napra előre az összes napi menetcélokat megállapítani.

Már a 6. hadosztály parancsnoka, aki a hadászati felvonulás ideje alatt a hadtestparancsnoksággal egy és ugyanazon állomáshelyen, Brodban tartózkodott, úgylátszik már jobban reagált a bosnyákok által szándékolt ellenállásról szállingó hírekre, mert ő már a Száván való átkelésre és az azt követő első menetre is akként tette meg rendelkezéseit, mint hogyha annak végrehajtása közben az ellenség ellenhatására számítani kellene. Ez ugyan a valóságban túlzott óvatosságnak bizonyult, mert az ellenség egyáltalában nem zavarta meg a határfolyón való átkelést, de ha már a kettő között választani kell, mindenesetre jobb a kelleténél nagyobb óvatosság, mint a helyzetnek túlságosan optimisztikus megítélése s annak folyományaként a legelemibb biztonsági és egyéb rendszabályok elhanyagolása, vagy legalább is nem eléggé rigorózus alkalmazása.

És mialatt a hadtestparancsnokság teljes biztonságban ringatta magát, a hadosztály parancsnokság pedig a non putarem, a nem tudni mi lesz elvét tartotta szem előtt, maga a csapat mindjárt az első napon tisztában volt a helyzettel, hogy itt nem parádés sétáról, hanem hellyel-közzel kemény összeütközésekkel fűszerezett előnyomulásról és megszállásról lesz szó. Az 52. ezred előőrszolgálatára rendelt 6. századának báró Holtz ezredes által igen érdekesen előadott esete ez iránt semmi kétséget nem hagyott fenn. Az említett ezredes mint résztvevő által leírt többi élmények is felette érdekesek s azoknak minden szépítgetéstől és kerteléstől ment előadása találóan világít meg és jellemez sok, mostani szemünkkel nézve ferdének és furcsának tűnő jelenséget, úgy a szokásokat és eseményeket, mint a szereplő személyeket illetően. Ez az előadási mód oly közvetlen és eredeti, hogy jobbnak láttam a dolgot eredeti zamatos német nyelven, mint esetleg nem elég jól sikerült magyar fordításban leközölni.[1]

[1] A közölteken kívül Holtz még egy érdekes jelenetet ír le, mely az angol és osztrák haditudósítók és a hadtest vezérkari osztálya között játszódott le, de helyszűke miatt annak átvételétől el kellett tekintenem.