XXII/25. számú melléklet.

Dalmáciára ugyan már Szent László királyunk emelt igényt, amikor 1091-ben Horvátország területét meghódította, de tulajdonképpen Dalmáciát csak Kálmán király szerezte meg, aki mint Velence szövetségese 1105-ben Zárát, Traut, Sebenicot és Spalatót elfoglalta. Utóbb 1164-ben Mánuel görög császár szerezte meg a tartományt, de azt III. Béla Mánuel halála után (1181-ben) ismét visszaszerezte. Az Imre király és Endre herceg között dúló viszálykodás, majd II. Endre pénzzavara kedvező alkalmul szolgált Velencének, hogy a fontos dalmát partvidéket ismét magához ragadja, de Nagy Lajos királyunk 1358-ban újból egészen visszafoglalta Dalmáciát. A Kis Károly és Mária idejében dúló viszálykodások ismét Velence kezére juttatták az Adriának ezt a gyöngyét, amibe utóbb Zsigmondnak is bele kellett törődnie. 1537-től kezdve felváltva a törökök birták Dalmácia egyes részeit, míg az 1718. évi passzarovici béke értelmében ismét Velence kapta az egész tartományt, amelyet 1797-ig meg is tartott. Ebben az évben Bonaparte Velencét hatalmába kerítvén, a campoformiói békével Isztriát és Dalmáciát az osztrák monarchiához csatolták. 1805 és 1809 között a tartomány felváltva hol Ausztriához, hol Franciaországhoz tartozott, majd 1816-ban Dalmát királyság címén az osztrák örökös tartományok közé sorolták. A magyar országgyűlés ismételten sürgette ugyan Dalmáciának a régi birtoklási jog alapján Magyarországhoz való csatolását, de az 1867-iki kiegyezés is függő kérdésnek hagyta a dalmát kérdést s a vége a dolognak az lett, hogy Dalmácia mégis csak osztrák birtokká vált.

Amikor a kiegyezés után az egész monarchiában az általános védkötelezettséget törvényerőre emelték, Dalmácia lakosságát az ottani különleges viszonyokra való tekintettel csupán honvédelmi szolgálatra kötelezték. Az 1868. évi december 5-iki törvény III. cikke ugyanis következőleg hangzott: „Az azelőtt cattaroi és raguzai körlet hadköteles egyénei, akik azelőtt a katonaszolgálattól teljesen mentesek voltak, a jövőben hadkötelezettségüknek csakis a landwehrnél tartoznak eleget tenni.” Ámde a tartomány független, teljes szabadsághoz szokott törzsei még ezt a kötelezettséget sem akarták vállalni s amikor 1869 szeptember közepén a zárai helytartóság a benszülötteknek a lőpor vásárlását megtiltotta, az elégedetlenek 50–60 főből álló fegyveres fölkelő csoportokba verődtek össze és nyiltan fellázadtak a kormányzat ellen. Majd a vidék katonailag fontosabb pontjait megszállván, a császári erődök megerősítését és élelemmel való ellátását meggátolni igyekeztek.

Akkoriban Wagner altábornagy volt Dalmácia katonai parancsnoka, aki a fölkelők készülődéseiről tudomást szerezve, a Dragalj erőd[1] védőrségének megerősítését határozta el, ahova október 6.-án egy 2 tisztből és 42 főnyi legénységből álló különítményt indított útnak. Ezt a fölkelők október 7.-én Ledenice-nél megtámadták.[2] Szűcs József százados, a különítmény parancsnoka, jó sokáig szívósan védekezett ugyan, hanem aztán kénytelen volt Risanoba visszatérni. Erre a fölkelés az egész Krivosiében kitört, miről a bécsi közös hadügyminisztérium jelentést vevén, egy mintegy 7000 főből álló büntető hadosztályt állított össze, amelynek körülbelül egyharmada a Dalmáciában állomásozó magyar ezredekből, a már említett 44-esen kívül a nagykanizsai 48. és a pécsi 52. ezredből került ki s egyidejűleg több hadihajót rendelt a cattaroi öbölbe. Közben a kudarcot vallott vállalatot, Dragalj megsegítését, október 17.-én Dormus tábornok kisérelte meg, de részint a terep rendkívüli nehézségei, részint a kedvezőtlen időjárás, leginkább pedig a fölkelők heves ellenállása folytán ismét sikertelenül. A fölkelők ugyanis október 19.-én és 20.-án újból Ledenice-nél pusztító tűzzel árasztották el Dormus tábornoknak Fischer ezredes parancsnoksága alatt álló csapatjait, úgyhogy a különítmény parancsnoka jobbnak látta a vállalat folytatását abbahagyni.

Egyidejűleg a vérszemet kapott fölkelők október 20.-án és 21.-én a Zsupában levő Stanjevič erődöt rohanták meg, sőt Budua körülzárásához is hozzáfogtak, de ezt a hamarjában összevont csapatoknak az október 22-ikétől 24-ig tartó erős küzdelem után sikerült felmenteniök.

Budua körülzárásával egyidejűleg a fölkelők a Cattarotól délre fekvő Trinitá és Gorazda erődöket is megtámadták, de ezeket Pittel őrnagy mentette fel október 23.-án.

Október 25. és 26.-án Jonanavics ezredesnek mégis sikerült némi élelmet és erősbítést Cerkvice-be és Dragaljba bevinni, míg Wagner altábornagy november 2. és 7-ike között személyesen vezetett egy erős különítményt a Zuspa lecsendesítésére, ami azonban szintén nem sikerült. Bécsből jött parancsra Wagner altábornagynak november 7.-én Buduaban a parancsnokságot gróf Auersperg tábornoknak kellett átadnia. Ez a november 16. és 23-ika közötti időben harmadszor is megismételte a Cerkvice és Dragalj felsegítését célzó vállalatot, ahova sikerült is neki 3 hónapra szóló bőséges élelmet bevinni, miközben Smokovac-nál, Blagojevic-nál és Veliki Zagvozdak-nál elég kemény harcokat kellett vívnia, hanem aztán mégis sikerült Risano és Dragalj közt állandó és biztos összeköttetést létesíteni és a fölkelőket ettől a vidéktől távoltartani.

A dragalji expedicióval egyidejűleg Auersperg egy másik oszlopot Schőnfeld ezrede parancsnoksága alatt a Zsupába Braič felé küldött, aki november 16. és 20-ika között Dub, Sisics, Pobori és Kozmacs-nál vívott kisebb-nagyobb csatározások után szintén sikerrel végezte feladatát.

Ennek a kétoldalú erőteljes fellépésnek az lett a következménye, hogy ismételten megindított tárgyalások révén Castelnuovo, Budua, Cattaro és Risano környéke legalább látszólag meghódolt; ugyanezt tette a Zsupának nagy része is, így kivált Braič, Maina és Kozmacs vidéke, úgy hogy tulajdonképpen a fölkelés most már csak Krivosiére szorítkozott.

Ámde a bekövetkezett kemény téli idő nemcsak mindennemű hadművelet végrehajtását, hanem a csapatoknak annyira szétszórt állapotban való kinthagyását is lehetetlenné tette, miért is Auersperg tábornok szükségesnek látta azok legnagyobb részének Cattaroba való visszavonását, ami a helyzetet újból bizonytalanná tett. De a kemény téli időben a fölkelők is csendesen viselkedtek, 1870 elején pedig már nem a fegyver, hanem a megértő szó hatalma hozta meg a békét. A császári kormány ugyanis ekkor a dalmát nép előtt kedvelt Rodich altábornagyot nevezte ki Dalmácia helytartójává, akivel a fölkelők szívesen bocsátkoztak alkudozásokba, amelyeknek hamarosan az lett az eredménye, hogy a mozgalom a Knezlacban kötött egyezménnyel véget ért.[3]

„A magyar csapatok – írja a Pilch szerkesztésében megjelent A Magyar Katona, II. 398. oldalán – a hadszíntér rendkívül nehéz terepén majdnem három hónapig tartó és leírhatatlan szenvedésekkel járó hálátlan ütközetekben állották meg helyüket. A szenvedés, de egyúttal a dicsőség oroszlánrésze is a somogyi bakák nevéhez fűződik, akik az első naptól az utolsóig törhetetlen erővel küzdöttek és vitézségüknek sok kiváló jelét adták. A legénység bátor magatartásának elismeréséül ebben az évben 1 arany, 10 nagyezüst és 16 kisezüst vitézségi érmet osztottak szét. Hasonló elismerésben részesült a másik két magyar ezred legénysége is.”

[1] Dragalj és a többi erődök leírását lásd: Osterr. milit. Zeitschrift, 1870, I, 19–26.

[2] Az események időrendi összeállítását lásd az 1870. évi cs. kir. Rendeleti Közlönyben Praes. Nr. 1105 alatt megjelent Chronologische und alphabetische Zusammenstellung der Affairen bei Bekämpfung des Aufstandes in Süd-Dalmatien 1869 című segédletben.

[3] Rónai Horváth Jenő, Magyar Hadi Krónika, II. 570–571. – Süddalmatien und Montenegro im Jahre 1869. (Österr. Milit. Zeitschrift, 1870.). – Pacor Albert von Karstenfels, Betrachtungen über die Insurrection in Dalmatien (1869.). (Organ des Wiener militär-wissenschaftlichen Vereins, III. Band, 1871.)