Szécsi írja id. m. 265. oldalán: „A lissai csata kimenetele egész Európában óriási feltűnést keltett. Miután az olasz szárazföldi hadsereg az osztrák déli hadsereggel szemben tehetetlennek bizonyult, sőt Custozánál vereséget szenvedett, az olasz államférfiak és az olaszpárti diplomácia, sőt az egész nemzet tekintetét várakozásteljesen az Adriára irányította, hol az olasz tengeri haderő minden erőtényezőjének fölénye az osztrák fölött világszerte ismeretes volt. Tudjuk, hogy az olasz kormány mennyire sürgette a hajóhad síkraszállását, mennyire igyekezett mesterségesen halogatni a fegyverszünet tárgyalásait a biztosra vett tengeri győzelem utánig, mennyire választott magának a hajóhad támadására oly pontot, mely nagy eredményt nem nyújthatott ugyan, de amire ez idő szerint legnagyobb szükség volt – biztos eredményt és olcsó dicsőséget helyezett kilátásba. – Ily előzmények után érthető a nagy lehangoltság, mely az olasz kormányon és a nagy elkeseredés, mely az olasz nemzeten erő vett és csakhamar megfelelő kifakadásokban nyilvánult. E hangulatnak kifolyása volt, hogy a háború után Persano tengernagy és még néhány alparancsnoka ellen haditörvényszéki vizsgálatot indítottak, mely többrendbeli vád- és vádiratot hozott ugyan napfényre, anélkül azonban, hogy a dolog lényegére, illetőleg az előadott tények okaira említésre méltó újabb adatokat derített volna ki. A katonára inkább csak visszataszító hatása lehet annak a látványnak, miként igyekeznek a működő személyek a felelősséget magukról el – és egy más személyre hárítani. A tengernagy a kormányt vádolhatja a hajóraj tökéletlen fölszereléséért és a hadművelet kényszerített elhamarkodásáért, a kormány a tengernagyot a hadművelet célszerűtlen intézéséért, a tengernagy az alparancsnokokat és egyéb segédközegeit a vett parancs érvénytelen és helytelen teljesítéséért s így tovább. – Persanot 1867 április 15.-én az engedetlenségben, ügyetlenségben és gondatlanságban bűnösnek találván, hivatalvesztésre, rangvesztésre és a perköltségek viselésére ítélték ...

„Az osztrák fegyverek lissai magatartását eléggé jellemzi a fényes eredmény. Itt csak arra akarunk utalni, hogy a 20.-án vívott tengeri csata diadalával csakhamar elhomályosította a lissai szigetvédők magatartását. Pedig mikor a lissai hadieseményekről van szó, mindig két külön hadi aktust kell szem előtt tartani és ezek között a július 18. és 19.-én lefolyt szigetvédelem legalább ép annyi elismerést érdemel, mint a 20.-án vívott tengeri csata. Sőt azt lehet mondani, hogy a szívós, elszánt szigetvédelem készítette elő a tengeri győzelmet, mert a sziget kitartása, amellett, hogy az olasz hajóhadnak 19.-én tetemes kárt okozott, az kényszerítette Persanót hajóhada megosztására, az okozta, hogy az olasz hajóhad készületlen állapotban, meglepetve, egyesületlenül, elhamarkodva volt kénytelen elfogadni az osztrák támadást ... Az igazság és méltányosság azt követeli, hogy ama babérkoszorúból, melyet a történet a Lissanál győzelmes osztrák hajóhadnak ítél, a lissai szigetvédőknek is jusson néhány levél. – A döntés, a végeredmény mindenesetre a hajóhadnak köszönhető, mely a szorongatott szigetet a bukás szélén megmentette. A dicsőség oroszlánrésze Tegetthoff altengernagyot illeti, ki saját elhatározásából ment Lissára és oda azzal az elszántsággal ment: „győzni vagy meghalni!”, ki hajóhadának minden emberére azt a szellemet öntötte, mely fából a hajók, de ércből a szívek” jelszavában oly jellemző kifejezést talált. Végül Tegetthoff halhatatlan dicsősége, hogy a lissai csata döntő csapását, a Rè d'Italia agyondöfését és elsülyesztését a Ferdinand Max tengernagyi hajó végezte.”