Szinte hihetetlen, és mégis tény és valóság, hogy néhány száz elszánt ember egy hatalmas monarchia intéző köreit hónapokon át bizonytalanságban, sőt majdnem mondhatnók rettegésben tudta tartani. Ezek eleinte a rendelkezésükre álló fegyveres hatalom erejében bízva, szinte fennhéjázóan az erőszak alkalmazásához fogtak, azonban csakhamar teljes tehetetlenségüket belátva, jobbnak vélték az ügy békés elintézését, megadván az ellenségnek mindazt, ami után vágyódott, amit megalkuvás nélkül állhatatosan követelt: elsősorban a teljes egyéni szabadságot és a minden katonai szolgálat alól való felmentést. – Hogy ez megtörténhetett, az főleg a következő tényezőknek tudható be: a dalmáciai éghajlati és időjárási szokatlan viszonyoknak és az ottani embertípus különleges lényének, gondolkozási és cselekvési módjának. A tengerparttól kissé messzebb s legkivált a felette zord vidékü Krivosiéban lakó dalmata, épúgy mint szomszédja, a bosnyák, a természet szabad, vad, állig felfegyverzett, kitűnően lőni, szúrni, ütni tudó s környékének minden zugát alaposan ismerő gyermeke, aki kora ifjuságától hozzá van szokva az embertársaival és az elemekkel való örökös harchoz és küzdelemhez s így nem nagyon csodálkozhatunk azon, hogy ennek az embertípusnak alaptermészete a vadság, durvaság, kegyetlenség. Olyanfajta ember ez, aki nem szívesen tűr maga felett magasabb kulturáju emberek által reákényszerített állami és társadalmi kötelezettségeket, aki életmódját saját tetszése szerint úgy akarja berendezni, ahogy ő azt legjobbnak, legcélszerűbbnek látja. Ugyancsak a vadság és zordság jellemzi annak a vidéknek éghajlati, időjárási és terepviszonyait is. Nyáron tűrhetetlen, rekkenő hőség, melyet a vízhiány még kiállhatatlanabbá tesz, – télen a magasabban fekvő vidékeken a meglehetősen vastag, állandó hólepel és a fagyasztó szélviharok gyakori tombolása[1] szinte lehetetlenné tesz minden tervszerű, nagyobb csapatkötelékekkel végzendő mozdulatokat és katonai műveletet.[2]

[1] Lásd: Österr. militär. Zeitschrift, 1870, I, 12–13.

[2] Pacor id. m. 247, illetve 263. oldalán mindezekre nézve a következő találó jellemzést olvassuk: „Die Krivosije ist das höchstgelegene, rauheste, unwegsamste und wenigst cultivirte Gebiet Dalmatiens, was sehr viel sagen will; demgemäss haben auch dessen Bewohner von jeher eine traurige Berühmtheit durch ihre Roheit, Rauf- und Raublust, wilde, grausame Sitten und Verachtung aller Gesetze. Urwüchsige Menschen vom Schlage der Dalmatiner sehen nämlich in der geschriebenen Verordnung nur ein Blatt Papier, welches ihnen in keiner Weise zu imponiren vermag. Ein Mann des Paragraphen, welcher, verschanzt hinter der Autorität des Gesetzes, in Respect zu setzen sich bemüht, ist in ihren Augen ein Gräuel, ein Gegenstand des Spottes und der Verachtung. Im Bewusstsein ihrer physischen Kraft und mit Recht stolz auf dieselbe, imponirt ihnen vor Allem die physische Ueberlegenheit; die geistige und moralische nur dann, wenn sie mit der physischen Ersheinung zum Mindesten nicht im Widerspruche steht. Im Kampfe sind sie zähe, sind vorzügliche Schützen, benützen mit staunenswerther Umsicht die Terrainvortheile, sammeln sich mit unglaubliche Schnelligkeit, verschwinden aber eben so rasch, wenn eine ernstliche Gefahr droht; ihr Element ist die mit grösstem Geschick durchgeführte Defensive; die Offensive ergreifen sie nur, wenn sie alle Chancen des Erfolges für sich haben, d. i. gegen Einzelne oder ganz kleine Trupps, oder in der Verfolgung weichender Abtheilungen, wobei die wahrhaft bestialische Seite ihres Wesens in furchtbarer Weise zu Tage tritt: die scheusslichste Verstümmelung eines jeden, ob lebendig, todt, oder verwundet in ihre Hände fallenden Feindes ist bei ihnen ausnahmslose Regel.”