XXII/22. számú melléklet.

Ausztria sohasem volt tengeri hatalom s erre nem is tartott számot. Tengeri haderejének fejlesztésére az utóbbi években már csak azért sem volt szükség, mivel az Adria mentén 1860-ig oly állam, amellyel a tengeren konfliktusokba keveredhetett volna, nem is volt. Az Adrián túlmenő tengeri hadműveletekre pedig Ausztria sohasem gondolt. Hozzá véve ehhez még a monarchia állandó szorult pénzügyi helyzetét, könnyen érthetővé válik, hogy az osztrák hajóhad szervezésénél csaknem kizárólag a tengerpart megfelelő védelme játszotta a főszerepet s arra nem igen számítottak, hogy valamely tengeri nagyhatalommal a nyilt tengeren is megmérkőzzenek. Pedig Olaszország az utóbbi években valóban azzá nőtte ki magát. Az eredeti szardiniai hajóhad, amióta 1860-ban Nápoly és Toscana Olaszországgal egyesült, ez államok hajóhadával tetemesen megnövekedett. Azonkívül, mivel az új olasz államnak a velencei tartomány megszerzésével kapcsolatban Ausztriával szemben a tengeren is támadó tervei voltak, a fiatal királyság óriási pénzügyi és gazdasági helyzetén messzire túlmenő erőfeszítéseket tett tengeri haderejének emelése érdekében is.

1866 elején Olaszországnak mintegy 100, Ausztriának csak 55 hadihajója volt. Az olasz hadihajók tonnatartalma 187.000, az osztrákoké 69.612 volt. Az olasz hajólövegek száma 1321, az osztrákoké 792 s az olasz hadihajók többnyire jóval modernebb és hatásosabb lövegekkel voltak fölszerelve. Az olasz hajók mozgó ereje 30.000, az osztrákoké 11.730 lőerőt képviselt. Az olasz hajókon 23.842, az osztrák hajókon 9890 főnyi legénység volt.

Ausztria hadihajói az év elején, néhány cirkálótól eltekintve, többnyire leszerelt állapotban a polai kikötőben horgonyoztak. A hajóhad megalakulását április 30.-án rendelték el, május 9.-én pedig Tegetthoff Vilmos ellentengernagyot nevezték ki a hajóhad parancsnokává, aki rendkívüli hozzáértéssel és eréllyel nemcsak a hajóhad fölszerelését tudta siettetni, hanem a hadműveletekben résztvevő hajók létszámát is tetemesen emelte, úgy hogy június 21.-én este, a hadiállapot kezdetén, 23 teljesen fölkészült hadihajó állott a fasanai réven, még pedig 6 páncélos, 5 nehéz vértezetlen csavaros fahajó, 7 könnyű vértezetlen csavaros hajó és 5 kerekes gőzhajó. Tegetthoff-nak az osztrák hadügyminisztertől és Albrecht főhercegtől vett parancs szerint védelmi feladata volt, mely főkép abból állott, hogy az osztrák partvidéket az olasz partraszállástól megóvja.

Victor Emánuel május 3.-án rendelte el, hogy az olasz haditengerészet legjelesebb hajóiból egy 38 különféle hadihajóból és 25 szállítógőzösből álló működő hajóhad alakíttassék, amelynek parancsnokává május 16.-án gróf Persano tengernagyot nevezte ki. Mindazonáltal az olasz hadüzenet napján, június 20.-án a hajóhad még csak 27 hadihajóval, ezek között 11 volt páncélos, állott készen, még pedig két egymástól messzefekvő kikötőben, amelyekből Tarantoban 19, ezek között 9 páncélos, Anconában pedig 8 (ezekből 2 páncélos) horgonyzott.

Tegetthoff június 20.-án a Stadium gőzöst felderítés céljából előrerendelte, de ez 23.-án azzal a meglepő hírrel tért vissza, hogy Ancona és Bari között a part mentén ellenséges hadihajók sehol sem voltak láthatók. Ez arra vezethető vissza, hogy a tarantói olasz hajóhad-csoport a hajóhad parancsnokával együtt 22.-én hagyta el ezt a kikötőt és csak 25.-én érkezett Anconába.

Június 24.-én Tegetthoff kérdést intézett Albrecht főherceghez, hogy nincs-e kifogása ellene, hogy a hajóhad támadó vállalatra induljon az olasz partok felé. Ez a kérdés válságos időben, a custozai csata napján érkezett Albrecht főherceghez; nem is felelt mindjárt, csak amikor már a custozai győzelem kétségen kívül állott; azt üzente Tegetthoffnak, hogy a hajóhad támadólagos fellépésének ugyan semmi sem áll útjában, de a Po torkolata és a velencei partvidék továbbra is szemmel tartandó és hogy a vállalatnak Lissán túlterjednie nem szabad. Ebből kifolyólag Tegetthoff 26.-án este 12 hajóval nyilt tengerre szállt és 27.-én reggel Ancona elé ért. A földerítésre előreküldött „Elisabeth” híradó hajó reggel 3 órakor észrevette az „Esploratore” ellenséges híradó hajót és azt a „Velebith” és „Kerka” ágyúnaszádokkal együtt nyomban megtámadván, azt az olasz partig visszaűzték.

Az „Esploratore” az egész olasz hajóhadat fellármázta s Persano rendeletére 20 különféle hadihajó nyomban ki is vonult a kikötőből. Az osztrák hajóhad reggel 7 órakor Ancona elé érve, maga előtt látta a kikötőre támaszkodó egész ellenséges hajóhadat, amelynek egyes hajóit kényelmesen meg is számlálta. Tegetthoffnak az a feltevése, hogy itt az ellenséges hajóhadnak csak egy részét fogja találni, nem bizonyult valónak, az egész hajóhadat pedig saját kikötőjében megtámadni oly kockázatosnak látszott, hogy az osztrák hajóhad parancsnoka jobbnak látta Polába visszatérni, mely visszavonulás teljesen rendben, anélkül, hogy az ellenség bármily módon megzavarta volna, ment végbe. 27.-én este az osztrák hajóhad ismét Polánál állott s nap-nap mellett várta az olasz támadás bekövetkezését, de hiába várta. Persano a maga tétlenségét az olasz kormány előtt a hajóhad tökéletlen állapotával mentegette.

A königgrätzi csata után az olasz kormány ismét sürgetve követelte Persanotól a tengeri hadműveletek megkezdését, mire végre az olasz hajóhad, néhány Anconában maradt hajó kivételével, július 8.-án tengerre szállt, 9.-én a Quarnero felé tartott, 10.-én a dalmát partok mentén cirkált, a következő 3 napon a nyilt tengeren hajóhad-gyakorlatokat tartott s azután július 13.-án szénfelvétel végett ismét Anconába tért vissza. E huzavonás tétlenséget az olasz király annyira megsokalta, hogy a tengerész minisztert Anconába küldte és Persanotól rögtöni elmozdítás terhe alatt az ellenségeskedések megkezdését követelte. Az erre július 15.-én Anconában megtartott haditanácson az a vélemény alakult ki, hogy mivel politikai okokból rögtöni cselekvésre van szükség, a támadás sem Polára, sem Velencére nem intézhető, hanem oly pontot kell kiszemelni, ahol rövid idő alatt biztos eredményt lehet kivívni s e célra legmegfelelőbbnek Lissa szigete mutatkozott. Persano beleegyezett a Lissa elleni hadműveletbe, ha 4–5000 főnyi partra szálló csapatot kap. A miniszter mindent megigért és mivel közben La Marmorától is újabb sürgető parancs érkezett, Persano 16-ikára elhatározta a Lissa elleni tengeri hadművelet megindítását.

Ezalatt Tegetthoff minden megtett hajóhadának kiegészítése, hajóanyagának és csapatjai gyakorlati kiképzésének tökéletesítésére, de a váratlanul hosszú nyugalom és várakozás miatt már-már aggódni kezdett, hogy tengeri hadműveletekre már egyáltalában nem kerül sor. Végre július 17.-én, majd a következő napon, egyik távirat a másikat érte a lissai szigetparancsnokságtól, hogy az ellenséges hajóhad a sziget közelébe érkezett. Ámde Tegetthoff oly valószínűtlennek tartotta az olasz hajóhad Lissa elleni támadását, hogy az olasz hajók ottani megjelenését csak tüntetésnek vette, melynek célja csak az lehetett, hogy az osztrák hajóhadat biztos polai kikötőjéből a nyilt tengerre csalja, hogy téves irányba és a főtámadás tájékától, Velencétől messzire csábítsa. A riasztó sürgönyök azonban továbbra is azt jelentik, hogy az egész ellenséges hajóhad Lissa előtt áll; Cornisa-t 12 hajó máris megtámadta, a többi hajók pedig Lissa ellen vonulva, már szintén támadásra készülnek. Ezek a hírek ugyan már megingatták Tegetthoff előbbi véleményét, de mivel Maroicic altábornagytól, a déli hadsereg akkori parancsnokától este 11 órakor Tegetthoff kérdésére az a válasz érkezett, hogy „a hajóhad meg nem osztandó és minden támadás Istriára és Triestre meggátlandó”, Tegetthoff újra állva maradt helyén, abban a meggyőződésben, hogy onnan nyert feladatát, Istria és Triest védelmét, a legbiztosabban oldhatja meg. Azonban július 19.-én újabb táviratok érkeztek, amelyek kétségtelenné tették, hogy Lissát az egész ellenséges hajóraj ostromolja. Tegetthoff tehát elhatározta, hogy egész hajóhadával nekimegy az ellenséges hajóhadnak, azt megtámadja és fölmenti Lissát a körülzáró ostrom alól. Ezt az elhatározását nyomban bejelentette a hadügyminiszternek, akitől azt a választ kapta, hogy cselekedjék saját belátása szerint. Még aznap déli 12 órakor az összes hajók a nyilt tengeren voltak és 1 óra 30 perckor a flotta már útban volt Lissa felé.

Az olasz hajóhad július 18.-án tényleg megjelent 22 hajóval a sziget előtt s míg egyrészt a Cornisa és S. Giorgo (Lissa) kikötőket megtámadta, másrészt a Porto Manego öbölben csapatok partraszállását kísérelte meg. Ez a kísérlet azonban nem sikerült s az olasz hajók este visszavonultak. Július 19.-én a kísérletek megújultak, de ezúttal is döntő eredmény nélkül. A sziget védői derekasan kitartottak. Lissa ugyan védelmi eszközeiben megrongálva, de meg nem törve, továbbra is ellenállott. A veszteség emberekben aránylag csekély volt; meghalt 24, megsebesült 70 ember, ezek között 2 tiszt. Az olasz hajóhad vesztesége a két napon 16 halottat és 114 sebesültet tett ki.

Július 20-ikára Persano az ostrom folytatását határozta el, de e napon a reggel ködös volt, ami a hajóhad működését késleltette. Végre 8 óra tájban hozzá lehetett fogni a partraszállás előkészületeihez, amikor a dalmát partvidék felől teljes gőzerővel közeledő „Esploratore” híradó gőzös már messziről azt a jelzést adja: „Gyanus hajók a láthatáron!” Erre Persano az ostrom folytatását beszüntetve, a sziget különböző pontjaival szemben álló hajóit sietve összegyüjti és páncélos hajóival a felismert ellenséges had ellen indul.

D. e. 9 óra tájban a köd oszladozni kezdett és amikor 10 órakor a láthatár kitisztult, a két flotta szemben állott egymással. Tegetthoff hajóhada 27 hajóból állott, mely 3 hajóosztályba tagozódott; az első 7 páncélos, a második 7 nehéz, a harmadik 10 könnyebb-fa-hadihajóból állott, mely utóbbiak közül 3 hajó mint utóvéd sorakozott. Az osztályok mindegyike előre irányzott hegyes szögben sorakozva követte egymást. Tegetthoff a „Ferdinánd Max” tengernagyi hajón tartózkodott.[2]

Miután a partraszállás műveletének keresztülvitelével megbízott csoport a kellő időben a gyülekező helyen meg nem jelenhetett, Persano csak a 10 páncélos hajóval ment az osztrákok elé; maga az „Affondatore” hajóra szállt, mely a három egymást követő s egyenként 3–3 páncélos hajóból álló hajóhad-osztálytól jobbra oldalt haladt. Eközben a tengernagy azt a hibát követte el, hogy amikor ő maga és tengernagyi törzse a „Rè d'Italia” páncélosról az ő kedvenc hajójára, a félelmetes „Affondatore” döfő páncélosra szállt át, a nagy sietségben a tengernagyi lobogót a „Rè d'Italián” felejtette. Mivel pedig Persano az átköltözésről alparancsnokait nem értesítette, az „Affondatore” födélzetén pedig csak altengernagy lobogó volt, a többi hajóparancsnokok az altengernagyi lobogóval ellátott „Affondatore” árbócáról adott jeleket vagy észre nem vették, vagy ha észrevették, figyelmen kívül hagyták. Emellett az átszállással járó időveszteség folytán a „Rè d'Italia” és az utána következő hajók annyira elmaradtak az előretörő Vacca-osztálytól, hogy a továbbiak folyamán az olasz hajóhad tulajdonképpen egymást nagy távközökkel követő három külön csoportot alkotott. Ez a véletlen laza csoportosulás annyiban előnyére vált az olasz hajóhadnak, hogy a teljes erővel nekitörő osztrák hajóhad az első rohamnál a támadó ék élével éppen e nagy hézagba jutott, mi ha meg nem történik, valószínűleg már az első rohamnál több olasz hajót halálos döfés ért volna és a csata talán már ekkor el is lett volna döntve. Így azonban az olasz hajók az első lökést kikerülték. Mihelyt azonban az osztrákok a füst, gőz- és lőporfüst oszladozása közben a helyzetet áttekintették, megismételték támadásukat. D. e. 10 óra 43 perckor történt ez a második összeütközés. Az osztrák első hajóosztály az olasz első és második közé hatolván, ezeket szétválasztotta, míg az osztrák második osztály az olasz hajóhad végét támadta meg. Az első sikert ez a második osztrák osztály aratta, amidőn annak „Kaiser” hajója a „Rè di Portugallo” olasz hajó oldalát betörte. De e küzdelem közben a „Kaiser” árbóca leesett és a hajón tűz ütött ki, minek folytán az a harcvonalból távozni kényszerült.

Ezalatt a „Ferdinand Max” osztrák tengernagyi hajó két kísérletet is tett a második olasz hajóosztály élén levő „Rè d'Italia” ellen s a harmadik kísérlet végre sikerült, amikor az említett hajó déli 12 óra 30 perckor oly hatalmas döfést és léket kapott, hogy néhány percen belül elmerült. Az osztrák hajó sarkantyúja 6¹/₂ lábnyira fúródott be az ellenség testébe és csak a gép teljes erővel való hátraműködésének volt köszönhető, hogy a „Ferdinand Max” maga-magát a halálosan megsebzett ellenséges hajó oldalbordái közül kiszabadíthatta.

Ezek után az olasz hajóhad, miután az említett két hajón kívül, amelyek egyike megsérült, másika elmerült, a „Palestro” páncélos is erősen megrongálódott, sőt később robbanás következtében a levegőbe repült, föladta a küzdelmet és a Lissa és Busi szigetek közti csatornába vonult vissza s ezzel a tengeri csatának vége szakadt. Az olasz hajóhad 20.-án estig még Lissa körül cirkált, de éjjel 10 óra 30 perckor elhagyta Lissa környékét és Ancona felé indult, ahova 21.-én reggel érkezett meg.

Az osztrák hajóhad csak 21.-én este 8 óra 30 perckor, amikorára a „Kaiser” hajó is kijavíthatta sérüléseit, indult el a lissai kikötőből Pola felé s 22.-én este teljes létszámmal ismét a fassanai révbe futott be.

[1] Szécsi id. m. 234–269. és Archiv für Seewesen, Die Ereignisse auf dem Gardasee, der italienische Angriff auf die Insel Lissa und die Seeschlacht bei Lissa cimű füzet nyomán.

[2] Lásd a XXII/22. számú mellékletet.