Rónai Horváth Jenő, Az újabbkori hadviselés történelme című műve 521. oldalán az 1866. évi osztrák-olasz háborúról összeállított „összegzés”-ében a következőket írja: „Az 1866. évi olasz háború bebizonyította, hogy az osztrák hadsereg, ha jól vezettetik, még számra jelentékeny nagyobb ellenséggel szemben is győzelmes tud lenni. – Bár a hadjárat úgyszólván 48 óra alatt folyt le (?), mégis egyike az újabb kor legtanulságosabb eseményeinek. – Úgy az északi, mint a déli hadsereg parancsnoka azonos utasítást kapott, t. i. védő magatartásra utaltatott, s mégis mily óriási különbség volt a felfogásban. – Az északi fővezérlet az utasítást szó szerint vette, s már kezdettől fogva csak egy védő állást keresett, melyben passzív védelem kifejtésével megelégedett, míg a déli fővezérlet a legjobb védelmet abban látta, ha a benyomuló ellenséget kedvező körülmények közt megtámadhatja. – Mindkét fővezér két ellenséges nagy csoport között áll, de míg az északi bevárja azoknak a harctéren való egyesülését, a déli egész erővel veti magát a közelebbi, tehát veszélyesebb részre s meglepő támadással diadalt arat. – Kiválóan tanulságos a mód, amely szerint Albrecht főherceg a csata sikerét előkészíti. Hogy a csatában minél nagyobb erővel, minél teljesebb létszámmal vehessen részt, nagyot kockáztat; az ellenség 90.000 főnyi Po-hadserege ellenében egy huszárezredet hagy egy vadászzászlóaljjal; s a szerencse kedvez a vállalkozónak; e csekély erő föltartóztatja az ellent egyidőre, habozást kelt benne, míg a drága idő elmúlik; ha ezután még tovább haladna is, a döntéstől már elkésnék. Époly nagyszerű a művelet, mellyel a sereget előbb Veronánál összpontosítja, majd a csata előnapján s reggelén oldalába támadhat, másrészt számára a harcászatilag kedvező terep birtokát biztosítja.”

Ennek a megállapításnak és bírálatnak úgyszólván minden sorát, betűjét aláírom, amennyiben az első döntő összeütközést, a custozai csatát hadászatilag előkészítő Albrecht főhercegre vonatkozik s ennek már a 417. oldalon kifejezést is adtam, ellenben magának a custozai csatának a vezetését kevésbbé sikerültnek és szerencsésnek véleményeztem.

Most, a Custoza utáni események fejtegetésére és méltatására áttérve, sajnos a magam részéről a főhercegnek immár hadászati elhatározásairól és rendelkezéseiről is kevésbbé kedvező eredményre jutok, ellentétben a sok osztrák szerző és hivatalos összeállítás álláspontjával, de még a Szécsiével is, akinek nézeteit némi rövidítéssel az alábbiakban közlöm, ezáltal alkalmat adván az olvasónak, hogy az általánosan elterjedt eddigi és az általam megpendítendő új álláspont között tetszés szerint választhasson.

„A győzelmes osztrák sereg – írja Szécsi id. m. 166. oldalán – a custozai csata küzdelme után maga sem volt oly állapotban, hogy a rögtöni üldözésre és a győzelem kizsákmányolására gondolhatott volna. Ebben nemcsak a csapatok fizikai kimerültsége, nemcsak a friss csapat teljes hiánya gátolta a fővezért, hanem fontos hadászati és harcászati megfontolások is. Mindenekelőtt a csata estéjén az osztrák főhadiszálláson a győzelem terjedelmét és mértékét nem lehetett teljesen áttekinteni. Az Albrecht főherceg által Ő Felségéhez intézett távirat is igazolja, hogy a fővezér a győzelem döntő voltáról maga sem táplált túlságosan vérmes reményeket. Legalább e távirat sokkal szerényebb hangon szól, mint aminőre a győzelmes hadvezér jogosítva volt, ha az olasz hadsereg erkölcsi megrendülését teljes nagyságában ismerte volna. Így azonban tudta, hogy az olasz haderőnek tetemes része a csata napján a csatatér közelében volt ugyan, a csatában azonban részt nem vett. Tudta, hogy magáról a csatatérről az olasz jobbszárny zöme (III. hadtest) csaknem harc nélkül vonult vissza. Mind e seregrészeket az osztrák fővezérnek teljesen épeknek, harcra készeknek kellett föltételeznie; és ismerve az olasz sereg támadó szándékát, teljesen indokolt volt az osztrák főparancsnok azon várakozása, hogy a csata holnap megújul, hogy az olasz hadsereg ép részei a következő napon a támadást újra fölveszik. – E föltevés nem valósult meg, de jellemző, hogy az osztrák fővezér az ellenségről mindíg a lehető legjobbat és leghelyesebbet tételezte fel és ez ellen tett ellenrendszabályokat. Ez eljárásban a kivívott győzelemnek szintén nem csekély forrása keresendő. – Mivel a csata megújulására az osztrák sereg harcászatilag alig kívánhatott magának jobb állásokat, mint a custozai szélső dombvidék magaslatait, melyeket a csata hatalmába adott; mivel hadászati szempontok azt követelték, hogy a helyzet tisztulásáig a sereg Veronától, mint az egész hadművelet főalapjától messzire el ne távozzék: a csapatok fizikai állapota, a harcászati és hadászati helyzet egyaránt azt követelte, hogy a sereg egyelőre a csatával kivívott állásokban maradjon. És a győző sereg az éjt a csatatéren töltötte és még 25.-én is csak némi helyváltoztatások történtek ... Sokkal nehezebb elhatározás előtt állott az osztrák főparancsnok, midőn június 25.-én a várt olasz támadás megújulása be nem következett és arról volt szó, hogy mit tegyen? És pedig nemcsak 26.-án és a közvetlen rá következő napokon, hanem egyáltalában: mi legyen a déli hadseregnek új hadműveleti terve és célja? – Válságos kérdés; – nemcsak a déli hadseregre, hanem esetleg az egész birodalomra. – Ha a déli hadsereg oly független lett volna, mely maga dönt a hadjárat végcélja fölött, mely tisztán katonai szempontok által vezéreltetheti magát; ha a custozai győzelem az egész olasz hadsereget sújtotta volna: utána a vert hadseregnek; nem tágítani sarkából; üldözni az utolsó lehelletig; nem engedni neki időt, hogy megrendült sorait újra rendbe szedje; elözönleni az ellenséges államterületet; rémületet terjeszteni országszerte; a vert hadsereget harccal, menettel és zaklatással a felbomlás legszélsőbb fokára juttatni és – a békét diktálni. – Óh, a katonaszív sebesebben dobog, ha ily hadművelet csak képzelme előtt feltűnik. Csakhogy az osztrák győzelmes hadsereg nem vala ily szerencsés helyzetben. A győzelmes hadvezér jól tudta, hogy a háború sorsa nem olasz földön fog eldőlni, tudta, hogy ellenséges területet maradandóan hódítani még a legnagyobb győzelem árán sem lehet; tudta, hogy egy kíméletlen üldöző hadművelettel a Mincion túl az osztrák hadsereg nem nyerhet semmit, de sokat, tán mindent veszíthet; mindent, még a custozai győzelem dicsőségét is kockára teheti.[1] Még komolyabb volt a hadászati megfontolás. Custozánál csak a Mincio-sereg, az olasz hadseregnek csak egy része veretett meg. A másik része, a Po-sereg, a Cialdini-féle hadtest, mely maga fölért az egész osztrák hadsereggel, érintetlen maradt az alsó Po mentén és talán ma vagy holnap átkelve a védelmezetlen Pon és Etschen, elözönli egész Velencét, hátába tör az osztrák hadseregnek, mely így visszavonulási útjától elvágva, könnyen két tűz közé szorul.[2] E fenyegető veszély annyira előtérbe lépett, hogy a főherceg egyelőre lemondott az üldözés csábító előnyeiről és azt határozta, hogy győzelmes hadseregével immár a Cialdini hadteste ellen az alsó Etsch felé fordul. Valóban a belső vonal legtermészetesebb és legügyesebb felhasználása. Egy osztrák hadsereg két olasz sereg közt áll. Először egész erejével a főseregre veti magát és összezúzza, mialatt a másik seregrészt megfigyelteti; azután a megvert fősereget figyeltetvén, egységes seregével az ellenség másik csoportja ellen fordul, hogy ezt is hasonló sorsra juttassa. – Azon föltevésből kiindulva, hogy a Cialdini-hadtest még mindíg az alsó Po mentén áll, illetőleg időközben átkelési hadműveletével van elfoglalva, Albrecht főherceg 25.-én, miután meggyőződött, hogy a Mincio-hadsereg teljes visszavonulásban van és ezen hadsereg részéről a harc megújítását rövid időn belül várni nem lehet, csakugyan oly intézkedéseket dolgoztatott ki, melyek az egész hadsereget a custozai győzelmi térről az Etsch balpartjára helyezzék át. E szerint a hadsereg a mozdulatot 26.-án megkezdve, már 28.-án Trecenta mellett a Canale Bianco mellett harcra készen állott volna, míg a Mincio-vonal megfigyelésére egy különítmény az Etsch és Mincio közt maradt volna. Ez intézkedések már a kiadáshoz közel állottak, midőn június 25.-én d. u. és folytatólag a következő éjjelen gróf Szapáry ismert jelentése érkezett be Cialdini elvonulásáról ... Ez nagyon fontos hír volt és könnyen beláthatólag nagy gondtól szabadította meg az osztrák főhadiszállást. – Azon tervnek, hogy a hadsereg győzelme színhelyéről az első Etschhez irányíttassék, csak addig van értelme, míg a le nem győzött Po-sereg ott van. Ha azonban ez, amint minden hír és jel megerősítette, onnan elvonul, akkor új helyzet előtt állunk, mert az ellenségről a legjobbat föltételezve, azt kell hinni, hogy a Cialdini-hadsereg – ha egyszer a Po-hadműveletről lemondott – bizonyára a vert Mincio-hadsereggel akar egyesülni. Ez ellen az osztrák hadsereg a következő alternatíva előtt állott: Vagy elébe menni az új ellenségnek és vele megütközni még mielőtt az egyesülés létrejő,[3] vagy nem akadályozni az egyesülési mozdulatokat, hanem az ellenség támadását egy hadászatilag védelmi állásban bevárni. Az elsőben rejlik a támadó szellem merészsége, tán vakmerősége, az utóbbiban az óvatos és biztosító számítás. Ha t. i. az osztrák hadsereg Cialdininak elébe vonul, amihez a még osztrák kézben levő borgofortei hídfő nyilt kaput nyújtott, a déli hadsereg eltávozik legbiztosabb alapjától, Veronától, önként elhagyja legbiztosabb harcterületét, a várnégyszöget, és kiteszi magát egy bizonytalan harc válságos kimenetelének, melynek kedvezőtlen fordulata esetén, hátában a Po folyam akadályával, a legnagyobb válság vár reá. Albrecht főherceg átlátta, hogy az ő hadseregével mindent egy kockára tenni nem szabad; annyival inkább, mivel Cialdini hadseregéről egyelőre csak annyit lehetett tudni, hogy a Po mögé visszavonult, de hová? arról 25.-én még biztos hireket szerezni nem lehetett. Ily körülmények között célszerűbbnek mutatkozott egyelőre nagyban az elfoglalt állásokat megtartani és itt az újabb harc elfogadására készülni. Ha t. i. Cialdini az alsó Po-tól valóban a Mincio felé vonul, akkor tulajdonképpen az osztrák hadsereg ugyanazon helyzet előtt áll, mint a custozai csata előtt; sőt annyival kedvezőbb előtt, hogy most hátát nem fenyegeti senki, hanem a támadás csak a Mincio felől várható. Ha tehát most Cialdini akár maga, akár a Mincio-sereg részeivel egyesülve, a Mincio felől ugyanazon hadműveletre indul, mellyel a király Custozanál kudarcot vallott, az osztrák fővezérre még több ok lehetett, hogy ő is ugyanazon eljárást ismételje Cialdini ellen, mely az olasz király ellen egyszer már oly fényesen sikerült. Az osztrák hadsereg számára sehol kedvezőbb harcterep nem lehetett, mint a custozai dombvidék. Ha ezen oly fényes győzelmet lehetett kivívni, mikor még e dombvidék csak felerészben volt osztrák hatalomban, míg a másik felét véres harc árán az ellenségtől kellett elhódítani, mennyivel alaposabban lehet a győzelmet remélni most, mikor ez az egész dombvidék korlátlanul az osztrák csapatok hatalmában van, mikor a fontosabb állásokat, útvonalakat s egyéb pontokat még műszaki előkészületekkel is meg lehet erősíteni. – E megfontolások 25.-én arra indították az osztrák főparancsnokságot, hogy miután a tervezett arcváltás az Etsch felé tárgytalanná vált, a hadsereg még 26.-án is a győzelmi csatatéren táborozzék. 25.-én este a főherceg személyesen bejárta a csatateret, meglátogatta a pihenő hősöket és mindenütt az igazi lelkesedés kitörésével fogadták. Gondoskodott is a csapatok bőséges élelmezéséről, azonfelül a megrongált ruházat, hadianyag, lőszer stb. pótló kiegészítéséről és helyreállításáról ... Az osztrák főhadiszállás, dacára a fényes győzelemnek, a hadjáratra nézve nem ringatta magát hiú reményekben. Jól tudta, hogy az olasz hadsereg ép részei is, melyek a custozai csatában részt nem vettek, még mindíg kétszer akkora erőt képviselnek, mint az osztrák egész déli hadsereg, melynek tehát újabb válságos mérkőzésre kell készülnie. Azonkívül az olasz hadsereg a Custozánál szenvedett veszteségeit könnyen helyrepótolhatja és rövid idő mulva épp oly erővel léphet fel, mint a hadjárat kezdetén. Ellenben az osztrák hadsereg, mely Custozánál épp annyival gyengült, mint az olasz, számottevő pótló erősítésekre nem számíthatott. Ily körülmények között a főherceg első gondja volt, hogy hős seregét önmagában erősítse a jobb elhelyezés, szervezés, pihenés és a keletkezett hiányok alkalmas pótlása által, mi célból a sereget laktáborokba helyezte el ... A várakozás és készülődés e napjaiban az érintkezés a győző és legyőzött sereg között észrevétlenül elveszett. Az olasz sereg napról-napra várta a győzőnek üldöző előnyomulását, eleinte mennél nagyobb távolsággal akarta önmagát a győzőtől elválasztani és az újabb harcot kerülte. Csak midőn az üldözésnek semmi jelét nem látta, állott meg egy készültségi állásban az Oglio mögött ...”

Csakhogy, sajnos, az osztrák főhadiszállás szintén várt, várt és midőn még 30.-án sem mutatkoztak a várt olasz támadás jelei, Albrecht főherceg végre szükségesnek látja a lovasság egy részének előretolását földerítés céljából és íme néhány lovas század még aznap teljesen tisztázza a helyzetet. Nevezetesen megállapítja, hogy az ellenség a Chiese és Oglio között áll. Ennek legközelebbi következménye az a hirtelen megfogamzott elhatározás lesz, hogy a főherceg seregét a Mincio jobbpartjára, tehát ellenséges területre vezeti át, de a kiadott intézkedések és utasítások szerint nem az ellenség megtámadása céljából, hanem – ismét Szécsi megállapításait idézve – a következő célzattal: „A kiadott utasítások minden kétséget eloszlatnak arra nézve, hogy mi volt a főrugó, midőn a hadsereg, miután 6 napig a véres csatatért új csatára előkészítette, elég számbavehető hadműveleti cél nélkül az előkészített csatatért elhagyta és ellenséges földre lépett. Látjuk az utasításból, mit nem akart a főherceg. – Nem volt ez a vert seregnek üldözése. Késő is lett volna; nem is volt hozzá elég erő; nem is lehetett messze távozni. – Nem volt ez egy jobb állás, egy előnyösebb csatatér fölkeresése. A főherceg maga mondja, hogy a várható új csatát megint csak a vérrel szentelt custozai téren akarja vívni. – Nem volt ez hódítás, nem foglalás. A főherceg jól tudta, hogy a politikai helyzet ez esetet még a legnagyobb győzelem árán sem engedi meg. Ily fölvetésnek még látszatát is kerülni kívánta. – Hát akkor mi volt? – Mindenekelőtt tüntetés volt. Az ellenség figyelmét ide kellett vonni a lombard területre; az ellenséget föl kellett zavarni nyugalmából. A főherceg nem akarta engedni, hogy az ellenfél teljes nyugodtsággal, zavartalanul és kényelmesen szőjje terveit és készítse elő újabb csapásait, melyeket az osztrák seregre mérni akart ... Végül nem lehetetlen, hogy a szóban forgó rendszabálynak még egy titkos célja és oka volt, melyet legjobban katonai érzékkel lehet méltányolni. Az osztrák hadsereg 24.-én Custozánál győzött, de 25. és 26.-án a csatatéren maradt. Az ellenség visszavonult, de a győző nem nyomult utána. 27.-én az osztrák sereg hátrábbi állásokban szállt laktáborba; a csapatok azt hihették: visszavonulnak. A csapatok azt kérdezhették: – hát csakugyan győztünk? – Hát akkor miért megyünk vissza? miért nem utána a vert ellenségnek? – Ha az osztrák hadsereg át nem lépi a határt, talán az olaszok még kétségbevonták volna győzelmüket; talán az utókor el se hitte volna diadalunkat. – Tény az, hogy az osztrák hadsereg tartózkodó magatartása Custoza után a be nem avatottak előtt, kik sem a politikai, sem a katonai egész helyzetet át nem tekinthették, nem felelt meg azon fényes diadalnak, melyet 24.-én Custozánál kivívott. A Mincio átlépése által talán urbi et orbi, ellenségnek és barátnak talán kétségtelenül be lehetett bizonyítani, hogy csakugyan győztünk; hogy ha nem árasztjuk el az ellenséges földet tűzzel-vassal, ez nem azért történik, mert nem tehetjük, hanem mert nem akarjuk. A mi hős katonáinknak pedig nem kis erkölcsi elégtétel volt, hogy legalább két napig ellenséges földön táboroztak. Lehetett volna tovább is, de nem akarták. A mi hadseregünk nemsokára visszatért, de nem kényszerítve, hanem saját elhatározásából; nem visszaszorítva, mint az olaszok Custozától, hanem önként, politikai és katonai megfontolások alapján és oly befolyások hatása alatt, melyek kívül állottak a déli hadsereg és kívül az olasz hadsereg körletén.”

Nem tehetek róla, de én úgy vagyok vele és úgy érzem, hogy csak kétes dolog szorulhat ily hosszadalmas magyarázatra és magyarázgatásokra. Ugyanezt teszik az összes osztrák források majdnem kivétel nélkül. Nekem kissé eltérő a felfogásom a dologról. – Szó sincs róla, Albrecht főherceg a custozai győzelmes csata után nehéz, vagy legalább is nem könnyű helyzetben volt. Miután a Mincio hadsereg fölött Custozanál, legalább a maga érzése szerint, nem döntő győzelmet aratott, a hadsereg pedig még egészen érintetlen volt, a szemben álló hadseregek erőviszonya még mindíg az olaszokra nézve volt kedvezőbb, ellenben morális tekintetben a június 24-iki győzelemmel oly túlsúlyra tett szert, mely érték tekintetében sokszorosan túlszárnyalta az olaszok számbeli túlerejében rejlő és már eddig is problematikusnak mutatkozott előnyt. Ha tehát a főherceg a custozai csatát megelőzően oly szépen, céltudatosan, vakmerően és a szó legteljesebb értelmében remekül operál, most, a custozai fényesen megnyert csata után, még inkább jogosítottnak érezhette magát a hadműveleteknek ugyanilyen értelmében, vasakarattal való folytatására. Ehelyett azonban sajnos, igen nagyfokú bizonytalanságot, erőtlenséget és kapkodást, az elhatározások, szándékok és tervek folytonos változását tapasztaljuk az osztrák legfőbb hadvezetőség munkálkodásában. Már az nagy hiba volt, hogy a felbomlottan visszavonuló Mincio-hadsereggel egyáltalában nem törődött. Elhisszük, hogy a csata napján este a főherceg gyalogsága és lovassága teljesen ki volt merülve, úgyhogy a közvetlen üldözésre gondolni sem lehetett, de a következő ötnapi teljes tétlenséget megindokolni semmivel se lehet. De legnagyobb rosszallásunkat a földerítő tevékenység teljes abbagyása hívja ki. Tudván azt, hogy a Pulz- és Bujanovics-dandárok e téren az első döntő összecsapást megelőzően mily remekül működtek, a most bekövetkezett, szinte bűnszámba menő fiaskót tisztán csak a legfelsőbb vezetés hibájául róhatjuk fel. Legbiztosabb jele ennek az, hogy amikor június 30.-án Pulz végre megkapja a parancsot a földerítő tevékenység újból való felvételére, páratlanul ügyes lovasságunknak a helyzetet még ugyanaznap estig teljesen tisztáznia sikerült. Erre nyomban meg is születik az ellenséges területre való benyomulás gondolata, de ennek is, mint az előtte való két elhatározásnak, csak tiszavirágnyi rövid élete van, mert a sereg ismét régi szálláskörletébe tér vissza, amelyet a hadseregparancsnokság indokolása szerint két nappal előtt fertőzött volta és ragályos légköre miatt kellett elhagyni. – Hogy a königgrätzi vereségről szóló hír vétele után a déli hadsereg főparancsnoksága messzebbmenő hadműveletekre többé nem gondolhatott, azt senki sem vonhatja kétségbe.

A mondottakat figyelembe véve, azt hiszem, mindenki beláthatja, hogy óriási különbség van Albrecht főhercegnek, illetve a déli hadseregparancsnokságnak Custoza előtti és Custoza utáni vezetési tevékenysége között. Mindezt azonban nem a háború első felében tanusított magatartásáért és tevékenységéért a legszebb elismerés pálmáját megérdemlő Albrecht főherceg nimbuszának és hadvezéri hírének kicsinyítése, hanem tisztán csak a benne rejlő tanulság és okulás kedvéért tartottuk kötelességünknek megbeszélés tárgyává tenni.

Mint az egész hadjárat folyamán, íme a háború végén is magyar csapatok, még pedig most magyar parancsnok vezetése alatt, voltak azok, akik aranybetűkkel írták be nevüket a háborús eseményeket örökké nyilvántartó, gyakran ugyan elég hamar elfakuló, de soha teljesen veszendőbe nem menő Hadtörténelem lapjaira.

Az olasz vezetés Custoza után is nagyban véve ugyanaz maradt, mint Custoza előtt és Custoza alatt volt. Ennek az volt a következménye, hogy a csapatok is csak 14 nappal az első nagy döntő összeütközés után kezdték magukat némileg összeszedni. Vasakarattal rendelkező és szándékát könyörtelen következetességgel végrehajtó hadvezér ily ellenféllel szemben sokat, úgyszólván mindent elérhetett volna.

[1] Lásd az ehhez hasonló helyzetet 1796–97-ben – és az erős akaratú Bonaparte az akkori még nehezebb viszonyok között még a lehetetlennek látszót is lehetővé tette.

[2] Ez a veszedelem már a háború kezdetétől, még pedig eleinte még nagyobb mértékben fennállott, mint most, a custozai csata után és Albrecht főherceg – dicséretére legyen mondva – aggodalom és félelem nélkül alkotta meg remek hadműveleti tervét.

[3] És ez az, amit Albrecht főherceg bátran megkockáztathatott volna, sőt a felette kedvező előzmények után határozottan meg is kellett volna kockáztatnia.