Az a nyilt politikai feszültség, amely 1859 óta Ausztria és az általa el nem ismert olasz királyság között fennállott,[1] szükségessé tette, hogy a velencei tartományban és az olasz királysággal határos területeken állandóan nagyobb és hadműveletekre készebb állapotban levő haderő tartassék, mint a monarchia bármely más részében. Az Olaszországban székelő csapatok főparancsnoka Benedek táborszernagy volt. Amikor azonban márciusban a Poroszországgal és Olaszországgal egyidejűleg vívandó kettős háború veszélye ütötte fel a fejét és az északi hadiszíntér fontosabbnak látszott a délinél, az április közepén kiadott új hadrend szerint az utóbbi hadiszíntéren álló három hadtest közül az egyiket, a laibachi III-ikat, az északi hadsereghez csatolták s így most már délen csak két hadtest, az V. és VII. maradt. Ezek és a többi olaszországi erők mozgósítását április 21.-én rendelték el s ezzel egyidejűleg Benedek táborszernagyot az északi hadsereg parancsnokává nevezték ki, míg helyette a déli hadsereg parancsnokságát május 9.-én Albrecht főherceg tábornagy vette át, aki Veronában ütötte fel főhadiszállását. Ekkor az új főparancsnok rendelkezésére a következő seregtestek állottak: az 5 dandárból álló V. hadtest Veronában; a 4 dandárt számláló VII. hadtest Paduában; 1–1 helyi dandár Veronában és Velencében; 1–1 tiroli dandár Inssbruckban és Trientben; 1–1 isztriai dandár Triestben és Polában; 1–1 dalmát dandár Zárában és Buduában.

Az újonnan alakítandó déli hadsereg rendelkezései egységeinek szaporítása céljából nagyban véve az V. és VII. hadtest csapataiból még egy új hadtest, a IX-iket szervezték. A valóságban azonban ez a három hadtest nem volt egyéb, mint az eddigi két (V. és VII.) hadtest, amelyek együttvéve szintén 9 dandárból állottak, éppúgy, mint az újonnan 3–3 dandárból szervezett három hadtest, amelyek együttvéve megint csak 9 dandárból állottak.

Azonkívül az eredetileg fennállott III., V. és VII. hadtestekből a lovasság legnagyobb részét elvonták és abból, valamint a 3. és 11. huszárezredből, továbbá a 12. ulánus ezredből egy tartalék-lovasdandárt alakítottak. Egyidejűleg a két tiroli dandárt egy tiroli hadosztállyá egyesítették, az osztrák tengerpart védelmére pedig az olasz haditengerészet partraszálló vállalatai ellen az isztriai és dalmát csapatokból egy tengerparti hadosztályt szerveztek. A két helyi dandárt a várak és erődített helyek védőrsége gyanánt alkalmazták. Ezek nagyrészéből és az újonnan felállított 36. és 37. vadászzászlóaljból a hadseregparancsnokság még egy rendelkezési csoportot, a tartalék-gyaloghadosztályt teremtette meg magának. Végül a nagyobb városok és a megbízhatatlan lakosság fékentartására, valamint az egymástól távol működő seregtestek közötti összeköttetés fenntartására egy külön mozgó portyázó dandárt állítottak fel.

Ezek bizonyára mind igen célszerűen alkalmazott kisegítő eszközök voltak, de hogy úgy az északi, mint a déli hadsereget jóval nagyobb állományra hozni és a kellő gyorsasággal kiegészíteni, mozgósítani és a háború színterére hozni nem lehetett, az főkép annak volt tulajdonítható, hogy Ausztriában ekkor még sem az általános védkötelezettséget nem hozták be, a csoportok békeelhelyezése pedig nem a területi rendszer szerint történt. Azonkívül a szolgálati idő általában 8 évvel a tényleges állományban és 2 évvel a tartalékban volt megállapítva, de a valóságban a tényleges szolgálat ritkán terjedt tovább 3 évnél.

Nem így az olaszoknál. Itt az új királyság megalakítása után nyomban kiterjesztette a piemonti védelmi szervezetet az egész új királyságra és egyúttal porosz minta szerint az általános védkötelezettséget is megszavaztatta a törvényhozás által. E szerint a szolgálati kötelezettség a 21. életévvel kezdődött és 11 évig tartott olymódon, hogy a katonák 6 évig ténylegesen, 5 évig pedig a tartalékban szolgáltak. Ámde a megtartott sorozások oly kedvező eredményt mutattak fel, hogy a hadsereg keretei képtelenek voltak a besorozott újoncok nagy tömegét kiképezni, másrészt az állam pénzügyi ereje is gyenge volt ahhoz, hogy ily nagy csapattömegeket békében 6 éven át szakadatlanul fegyveres szolgálatban tartson. Ezért a védköteles újoncokat két csoportba osztották. Az 1. csoportba sorozták azokat, akik a hadsereg fennálló kereteinek hadilábra emeléséhez szám szerint szükségesek voltak és akiknek eltartása az állam pénzügyi erejét túl nem multa; ezek valóban 6 évig szolgáltak ténylegesen s azután még 5 évig a tartalékban. A 2. csoportba kerültek mindazok a besorozottak, akik az 1. csoport kielégítése után fennmaradtak; ezeket évenként csak 40 napi katonai kiképzés alá vonták s ezek szolgálati kötelezettsége csak 5 évig tartott. Azonban a hadképes anyag oly bőséges volt, hogy ennek a 2. csoportbeli legénységnek négy évfolyamát már a törvényes 40 napra sem hívták be, hanem teljesen kiképzetlenül hagyták. Ezek szerint olasz forrás szerint[2] az olasz hadrakelt sereg számára rendelkezésre állott: Az 1. csoportból: a tényleges szolgálatban álló 6 évfolyam 160.000 ember; a tartalékos kötelezettségben álló 5 évfolyam 103.000 ember. Összesen: 263.000 ember, csupa jól kiképzett, nagyobbára hadi tapasztalatokkal bíró csapatok. – A 2. csoportból: 2 kiképzett tanfolyam, melyek rögtön a hadsereghez beoszthatók voltak 37.000 ember és 4 kiképzetlen évfolyam, amelyek száma 100.000-re volt tehető. – Ezek szerint a kiképzettek összege 300.000, a kiképzetleneké 100.000 emberre rúgott.

[1] „E feszült helyzet eredményezte – írja Szécsi id. m. 6. oldalán – hogy a Mincio és Po határfolyók által elválasztva, két állam állt egymással szemben, külsőleg békében, de belsőleg (mint) halálos ellenségek. Ausztria a sebzett fél, Velencében folyvást erős hadsereget tartott, hogy a forradalmi új királyság minden merényletét visszautasíthassa: Olaszország az új hódításra törekvő fiatal királyság, lesve az alkalmat, mikor ellenfelét, melyet egymaga megtámadni nem mert, más szövetségessel együtt megtámadhatja. – A két állam a szokásos nemzetközi diplomáciai érintkezést fönn nem tartotta. Ausztria az új Olaszországot el nem ismerte; sem Ausztria az olasz udvarnál Turinban (később Firenze-ben, hová az olasz királyság székhelyét áttette), – sem Olaszország Bécsben diplomáciai képviseletet nem tartott. A két állam között a béke közepén folytonos hadi állapot, igazi fegyveres béke állott fenn. Mindazonáltal Ausztria passive, csak védekezőleg, – Olaszország ellenben folyton active, folyton kihívólag és támadólagosan viselkedett.”

[2] Chiala, Cenni storici de la guerra 1866.