Napoleon szerencsecsillagának letűnte után Ausztriának északon is, délen is, egy-egy veszélyes ellenfele támadt. Északon Poroszország, a nagy német gondolat vezérállama, délen az egységre törekvő olasz nemzet volt az, mely állandóan fente a fogát a szomszédos osztrák császárság hatalmi túltengésének letörésére. De amíg Poroszország csak az 1864. évi dán háború befejezése után keletkezett félreértések és bonyodalmak után lépett fel nyíltan még imént volt szövetségese ellen a porondra, az elégedetlen olasz nép nevében Károly Albert szárd király már 1848/49-ben tette az első kísérletet, hogy az olasz nemzeti kérdés élére állva, az olasz nemzeti egységet fegyveres erővel megvalósítsa. Ezt a kísérletet azonban Radetzky tábornagy mesteri hadvezetésével egy-kettőre letiporta.

Az olaszok belátván, hogy hatalmas ellenségükkel egyedül megbirkózni nem tudnak, 1859-ben francia segítséggel igyekeztek céljukat elérni és bár ebben a háborúban a francia-szárd sereg lett a győztes, az olaszok nagyratörő álma, hogy az egész olasz félsziget egységes olasz állammá alakuljon át, még mindíg nem ment teljesedésbe; a solferinoi csata után ugyanis a győzelmes III. Napoleon francia császár Villafrancaban a szárd király teljes mellőzésével Ferenc József császárral tanácskozásra összeülvén, ott arra a megállapodásra jutottak, hogy Ausztria lemond Lombardiáról a francia császár javára, amelyet ez átenged Viktor Emánuel szárd királynak, de megtartja Velencét. A megállapodás egyik lényeges pontja pedig úgy szólt, hogy az olasz félsziget állami szervezete ugyanolyan marad, amilyen az az éppen lezajlott háború előtt volt, ami azt jelentette, hogy az említett villafrancai egyezmény folytán, mely az ugyanazon évi zürichi békében nemzetközi szerződéssé vált, mindazok a középolaszországi fejedelmek, akik a háború előtt és alatt országaikból elmenekültek és akiket alattvalóik trónvesztetteknek nyilvánítottak, bántatlanul visszatérhetnek előbbi tartományaikba s újból átvehetik azok kormányzását. A zürichi békekötés határozványai az olasz népet és a szárd államférfiakat nemcsak hogy ki nem elégítették, hanem a legnagyobb mértékben elkeserítették. Az olasz nép a zürichi béke határozatai ellen hangosan tiltakozott, majd a piemonti kormányzók pártfogása alatt sereget gyüjtött, hogy az elűzött uralkodók visszahelyezése ellen fegyveresen is ellenszegülhessen. Ezek után tartományonként nép- és országgyűléseket tartottak, amelyeken nagy lelkesedéssel a szárd királyságba való bekebelezést határozták el. Ily előzmények után gyült egybe 1861-ben Torinoban az első „olasz országgyűlés”, amelyen az újonnan bekebelezett tartományok képviselői is jelen voltak és törvény útján formaszerűen is megalapították az „olasz királyság”-ot, Viktor Emánuel eddigi szárd királyt pedig első olasz királynak kiáltották ki.

A fiatal királyság elég gyorsan szervezkedett, de az olasz hazafiak által óhajtott olasz nemzeti egység még mindíg nem volt meg, mert még két terület volt az olasz félszigeten, mely nem tartozott az olasz királysághoz és amelynek lakossága nem hódolt az olasz királynak; e két tartomány a III. Napoleon francia császár protektorátusa alatt álló és francia csapatok által megszállva tartott Róma és az osztrák császárság birtokában levő velencei tartomány volt. Az olasz forradalmárok ugyan hangosan követelték, hogy az új olasz király az „örök várost” szükség esetén – mint az új olasz királyságnak természetes központját és fővárosát – fegyveres erőszakkal is kerítse hatalmába, de a francia császár iránti hála és a politikai veszély egyaránt arra indította az olasz kormányt, hogy a „római kérdést” egyelőre ne feszegesse, ellenben annál nagyobb eréllyel látott hozzá a velencei kérdés megoldásához. Miután ezt egyedül most sem tudta volna elintézni, Poroszország fegyverbarátságot kereste, ami végeredményben, amint azt már a 275. oldalon bővebben kifejtettük, a két állam közös akcióját eredményezte Ausztria ellen.

Itt kell még megemlítenünk, hogy a két szövetkezett állam eme akciójuknál, mint tudjuk, Magyarország támogatására is számítottak. Erről Szécsi Mór, Az osztrák-olasz háború 1866-ban c. munkája 12–13. oldalán a következőket írja: „Az Ausztria ellen szövetkező (olasz és porosz) hatalmak tervezgetésére még említést érdemel, hogy a fejlődő háborúban hazánknak, Magyarországnak is szerepet akartak juttatni. Mivel t. i. akkor Magyarországon az alkotmány még helyreállítva nem volt, Ausztria ellenei a magyar nemzet politikai elégületlenségére is számítottak. Nemcsak annyiban, hogy Ausztria haderejének tetemes részét Magyarország fékentartására a hadszíntértől távol és lekötve lesz kénytelen tartani, hanem a szövetkező hatalmak azon tervvel foglalkoztak, hogy a külháborúval egyidejűleg Magyarországon Ausztria ellen fegyveres fölkelést rendeznek. E terv a magyar emigráció néhány tagja által megindíttatván, tervbe vették, hogy Garibaldi egy önkéntes csapattal Dalmáciában partra száll, innen úgy mint 1860-ban Sziciliában tette, az egész olasz nyelvű tengerpartot és Magyarországot fölkelésre, az osztrák hadseregben szolgáló magyar ezredeket elpártolásra szólítja és Ausztriának, mely különben is kétfelől lesz megtámadva, a monarchia belsejében is megbénítja működő erejét. Usedom flórenci porosz követ még június 12.-én Bismarck nevében azt izente La Marmorának, hogy a porosz kormány kész volna „a magyar ügy” számára szükséges pénznek felét megtéríteni, ha az olasz kormány a másik felét elvállalná. Kellene pedig rögtön egy millió frank és a vállalat további folyamában még két millió frank. Mivel azonban Bismarck e pénzösszeget elég gyorsan rendeltetési helyére nem juttathatja, arra kéri Bismarck La Marmorát, hogy az olasz kormány előlegezze a pénzszükséglet porosz felét.”

La Marmora azonban ebbe nem volt hajlandó belemenni és mivel a magyar nemzet túlnyomó többsége tántoríthatatlanul hű maradt esküjéhez és királyához, végeredményben az egész dologból semmi se lett.