Miután a csata leirása folyamán sokszor volt alkalmunk az egyes művekben foglalt méltatásokat leközölnünk, most már csak néhány fontos, érdekes és tanulságos jelenségre kell a figyelmet felhívnunk.

Az osztrákok részén a földerítő tevékenység most is, tehát a háború kitörésétől annak utolsó felvonásáig, a lehető legrosszabb lábon állott. Dicséretre méltó és szinte meglepően eredményes kivételt e tekintetben csak az Appel őrnagy által remekül végrehajtott háromnapi portyázás képez. Világosabban, pontosabban az ellenség helyzetét és hozzávetőleges erejét megállapítani, mint ahogyan azt ez a valóban derék és mesterségét kiválóan értő lovas tiszt tette, képzelni is alig lehet. Csak abban rejlett a baj, hogy az osztrák legfőbb hadiszálláson nem voltak képesek az Appel kitünő jelentésében foglaltakat kellőképen értékelni és felhasználni. Appel őrnagy jelentése szerint az eddig is, bár lassan, de folyton előnyomuló ellenség már június 22.-én főerejével a Chiese keleti partján állott, sőt annak balszárnya a Garda tó mentén már Roverbelláig volt előretolva. Onnan a távolság a Mincioig, mely mögött az osztrák sereg állott, mindössze 15–20 km-t tett ki, vagyis feltéve, hogy az ellenség június 23.-án nem is erőltetett, hanem csak normális menettel folytatta volna előnyomulását, oszlopainak éle már e napon a Mincioig érhetett volna. Ennek ellenére az osztrák hadseregfőparancsnokság június 23-ikára nem ütközetmenetek, hanem rendes menetek végrehajtását rendeli el, hogy 24.-én az előnyomulást folytatva, e napon, sőt esetleg csak 25.-én a teljesen indokolatlanul még mindig a Chiese mentén, még pedig a folyó által ketté választva képzelt ellenséget megtámadja. Hogy mi alapon és miért gondolta, hogy a szövetségesek június 23.-án, sőt 24.-én, esetleg 25.-én is még midíg a Chiese mentén maradnak, erre egyedül Hess altábornagy és segítőtársai tudnának feleletet adni. De hogy ez a feltételezés minden alapot nélkülözött, sőt a józan ésszel is teljesen ellenkezett, ahhoz nem férhet kétség. Sőt inkább azzal kellett volna számolni, hogy esetleg már 23.-án komoly összeütközésre kerülhet a dolog és már erre a napra, ennek a lehetőségnek a tekintetbe vétele mellett kellett volna az intézkedést megtenni.

Azonban jellemző, hogy Napoleon császár, habár ő is igen jól volt informálva ellenfelének helyzetéről, amennyiben a szövetségesek részén állandóan jóval jobban funckionált a földerítő szolgálat, mint az osztrákoknál, azért június 23.-ára, sőt még 24-ikére is úgy rendelte az előnyomulást, mintha e napokon az ellenséggel való összeütközés szintén ki volna zárva. Tette pedig ezt azért, mert nem akart hitelt adni a földerítő szolgálat szervei által szolgáltatott és a viszonyoknak teljesen megfelelő helyzetképnek, mivel nem tudta feltételezni és nem akarta elhinni, hogy az osztrákok szinte hihetetlen, a Mincion át ide-oda billegő tojástáncot vigyenek véghez. Így került aztán június 24.-én mindkét fél legnagyobb meglepetésére döntő csatára a dolog, holott itt is, ott is a legrosszabb esetben csak 25.-én számítottak komoly összeütközésre. Ennek és a későre szabott indulási időnek az osztrákok részén az lett a következménye, hogy tulajdonképpen őket június 24.-én a szónak legszorosabb értelmében éjjeli szállásaikban lepték meg. Fokozta még a bajt, hogy míg a hátrább fekvő csapatok, a két hadseregparancsnokság és a hadseregfőparancsnokság erről a meglepő megtámadtatásról tudomást szereztek, órák teltek el, jeléül annak, hogy a jelentések továbbítása és egyáltalában a jelentőszolgálat terén szintén furcsa állapotok állottak fenn az osztrákok részén.[1]

Az előadottakból elég világosan kitűnik, hogy a földerítő és jelentő szolgálat oly fontos tényezők, hogy azok elhanyagolása, illetve helytelen kezelése nemcsak egyes ütközetek és csaták, hanem egész hadjáratok, háborúk elvesztését is képes maga után vonni.

A magasabb és alsóbb vezetés, valamint a harcászati elvek alkalmazása tekintetében lényeges különbség mutatkozik a két fél között. Az osztrákok részén mindenekelőtt feltűnik a kötelékek szétszakításának óriási mérve. A hadtestek nem egységes egész gyanánt, hanem nem is egyidejűleg, hanem egymás után harcba dobott dandárokkal veszik fel a küzdelmet és az egyes dandárokon belül nem az ezredek, hanem egyes zászlóaljak szerepelnek harcegységek gyanánt, melyek a pillanatnyi szükséghez képest teljesen önállóan dobatnak a harctér különböző pontjain harcba, mely eljárás a harcászati kötelékek rettenetes szétszakításához és a csapatok nagymérvű összekeveredéséhez vezetett, ami aztán a rendszeres vezetést úgy kicsinyben, mint nagyban lehetetlenné tette. Az ezred- és hadosztálykötelék mindjárt a harcbalépés pillanatában megszűnik, a dandár- és hadtest-kötelék látszólag megmarad ugyan, de ez a csapatok nagy összekeveredése folytán úgy az 1., mint a 2. hadsereg körletén belül csakhamar szintén elveszti jelentőségét.

A szövetségesek részén másképpen áll a dolog; itt a szárdoknál a hadosztályok s azokon belül a dandárok, a franciáknál a hadtestek s azokon belül a hadosztályok és dandárok elejétől végig együtt maradnak.

A legfelsőbb vezetés az osztrákok részén egy kézben, a hadseregfőparancsnokság kezében van, de ez magának általános tartalékot vissza nem tartván, már kezdettől fogva lényeges befolyást a csata menetére nem gyakorolhatott. A két hadseregparancsnok közül egyik sem állott a helyzet magaslatán; tetterős elhatározást és annak erélyes kivitelét egyiknél sem tapasztalunk; mindeketten inkább csak a csatavonal foltozgatásában és passzív ellenállás végrehajtásában merülnek ki. Ez alól kivételt még Benedek önálló csoportja sem igen mutat fel; a dandárok itt is izoláltan és egymás után lépnek harcba. De azért Benedek vezetési képesség tekintetében többi hadseregparancsnok-társait még mindig erősen fölülmúlja. Különösen szép és helyes volt tőle, hogy a császártól kapott visszavonulási parancs dacára utoljára még egy nagyot üt ellenfelén, miáltal úgy a maga, mint az V. hadtest visszavonulásának síma, üldözésmentes lefolyását biztosította.[2] A Reichlin-dandár kirendelése a Pozzolengotól délnyugatra fekvő magaslatokra legfőképpen az V. hadtest érdekében történt.[3]

A három csoportparancsnok közül leggyengébbnek és bátran mondhatni, teljesen tehetségtelennek gróf Wimpffen táborszernagy bizonyult, aki már a délelőtti órákban oknélkül fejét vesztve, ismert sötéten látó jelentésével szinte legfőbb előidézője volt a csakhamar bekövetkezett csatavesztésnek.[4]

A szövetségesek részén a magasabb vezetés e napon elég jól működött. Napoleon császár, mint tudjuk, június 24-ikére még szintén nem számított komolyabb összeütközésre, de amikor a harc mindíg nagyobb arányokat kezdett ölteni, hamar beletörődött a változhatatlanba és elfogadta az osztrákok helytállása folytán a sors által felkínált döntő összecsapás megkockáztatását. Napoleon eddigi hadműveleti terve és szándéka, mint tudjuk, abban csúcsosodott ki, hogy ellenfelét erős balszárnnyal oldalba és hátba fogja. E terv értelmében dirigálta és alkalmazta a szárdokat állandóan balra-előretolt viszonylatban. A június 24-ikére elrendelt menet-echiquier mellett a váratlanul lángra lobbant csatát ily mederbe terelni már nem lehetett, miután a szövetséges hadsereg tartalákául szolgáló gárda-hadtest nem a balszárnyat, hanem a középet követte és nagyobb erők masszírozása inkább a jobb-, mint a balszárnyon vált volna lehetségessé, ahol a IV., III. és esetleg a gárdahadtestet lehetett volna hatalmas támadó tömeggé egyesíteni. Csakhogy ehhez a gárda-hadtestnek elég hosszú utat kellett volna megtennie és semmi esetre sem volt biztos, hogy az osztrákok nem fogják-e közben másutt, a középen vagy az északi szárnyon a döntést keresni, illetőleg kierőszakolni. Ezért Napoleon a gárda-hadtestnek a legrövidebb irányban Solferino felé való bevetése révén kénytelen-kelletlen átkaroló támadás helyett áttörési műveletre határozta el magát, amelynek sikerét Mac Mahon tábornok a II. hadtestnek Solferino felé saját önálló kezdeményezésből történt oldalozó bekanyarítása által a lehető leghatásosabban elősegítette. Ezzel a tettével Mac Mahon méltán érdemessé tette magát arra, hogy a nap döntő sikere egyik legfőbb tényezőjének tekintse magát. Egyébként e napon a többi francia hadtest-parancsnokok is derekasan megállták a helyüket. Hogy Canrobert tábornagy hadteste nagyobb részét egy csak képzelt ellenséges csoportra való tekintettel utolsó pillanatig tétlenségre kárhoztatva visszatartotta, annak főkép a Napoleon császáról vett téves információ volt az oka. Egyébként a franciák részén a hadtesteket, hadosztályokat és dandárokat, sőt még a csapattesteket is mindenütt kézben tartva látjuk. A harcászati kötelékek nagymérvű összekeveredése sehol sem tapasztalható. Úgy a magasabb, mint az alsóbbrendű harcvezetés a franciák részén sokkal nyugodtabb és céltudatosabb, mint az osztrákoknál.

A szárd hadosztályparancsnokok és azok csapatjai már kevésbbé dicséretre méltó módon állták meg helyüket. Ők rendelkezésre álló túlerejükkel a Benedek-csoportot igen könnyen szorult, esetleg válságos helyzetbe hozhatták volna, ami nemcsak hogy nem következett be, hanem ellenkezőleg, ők jutottak minduntalan kisebb-nagyobbfokú szorult helyzetbe.[5]

A fegyvernemek közül mindkét részen a gyalogság vitte a főszerepet a harcban. A jobb, hatásosabb, messzebbhordó fegyver az osztrákok kezében volt, de viszont ezeknél az a hátrány mutatkozott, hogy gyalogságuk aránylag gyorsan ellőtte tölténykészletét s miután a tölténypótlás kellőképpen nem funckionált, a harcban lévő csapatokat gyakran újakkal fel kellett váltani, ami rendszerint igen hátrányosnak bizonyult.[6]

Az osztrák lovas seregtestek egyáltalában nem feleltek meg rendeltetésüknek. A Zedtwitz-lovashadosztály magatartása egyenesen felháborító és szégyenletes volt, de a Mensdorff-lovashadosztály sem állott a helyzet magaslatán.[7]

Tüzérségi anyag tekintetében a franciák voltak előnyben s azonkívül ők jobban is értettek e fegyvernem alkalmazásához. A Campo di Medole nyugati szélén és a le Groletol északra alkalmazott tüzérségi tömeg a leghathatósabban támogatta elég nehéz helyzetben lévő testvérfegyvernemének, a francia gyalogságnak harcát. Ezzel szemben az osztrák tüzérség mind hatás, mind alkalmazás tekintetében messze mögötte maradt ellenfelének. Az ok nélkül túlhátul marad tüzértartalék még csak lövéshez sem jutott.[8]

Épúgy, mint Magentanál, a szövetségesek Solferinonál is csak nagy üggyel-bajjal voltak képesek győzelmet aratni s a csata végén csapatjaik állítólag annyira ki voltak merülve, hogy a hátráló ellenség üldözésére még csak nem is gondolhattak. Ezt az állításukat meggyőző érvül legalább is teljes mértékben el nem fogadhatjuk, mert igaz ugyan, hogy a csata végén a végső erőlködésben a Partouneaux-lovashadosztály is tevékeny részt vett, de ennek dacára úgy ezt, mint a többi lovas testeket fel kellett volna használni a nagynehezen kivívott győzelem minél tökéletesebb kiaknázására.[9]

[1] Kunz id. m. 162: „Schon um 2¹/₂ Uhr früh wurden die Vorposten des IX. Armeekorps in Medole angegriffen. Sie wehrten sich 4 Stunden lang mit verzweifelter Tapferkeit gegen eine ungeheure Uebermacht. 2 gazne Brigaden lagerten nur 3 Kilometer weit von dem Schauplatze dieses blutigen Kampfes, allein nicht ein Mann wurde den Vertheidigern von Medole zur Verstärkung geschichkt. Niemand dachte daran, die ganz dicht bei Medola lagernde 1. Armee zu benachrichtigen ... Bei der 2. Armee erfuhr man schon am Nachmittage des 23. Juni die Anwesenheit grosser, feindlicher Heeresmassen in unmittelbarer Nähe. Das 5. Armeekorps sendete eine diesbezügliche Meldung an das Oberkommando der 2. Armee ab, damit hatte indessen die Sache ihr Bewenden, das kaiserliche Hauptquartier erfuhr nichts davon. Um das Meldewesen muss es im österreichischen Heere recht traurig bestellt gewesen sein.”

[2] Kunz id. m. 172: „FML. Benedek führte seine Truppen allmählich zurück, unternahm zur Deckung des Rückzuges noch einen sehr kräftigen Vorstoss, und überrante dabei die Piemontesen derartig, dass er den weiteren Abzug ohne alle Belästigung ausführen konnte. Hiemit gab er ein nahezu mustergültiges Beispiel eines retour offensif.”

[3] Erre nézve Bartels id. m. 192. oldalán ezeket olvassuk: „Fraglich ist die Zweckmässigkeit, Reichlin nach Contrada di Bosco zurückzusenden , um den Rückzug des V. Korps zu decken; im Gegentheil, das Korps war aufzufordern, bei Pozzolengo Stellung zu nehmen und sich nicht wegzudrücken, während andere Korps noch im Gefechte waren ... Der soldatische Benedek schickt, mitten im schweren Kampfe begriffen, den General Reichlin mit 2 Bataillonen zurück, um den Rückzug des 5. Korps, das er hart bedrängt wähnt, zu decken: der ritterliche Stadion hingegen geht, unbekümmert um das Schicksal des VIII. Korps, nach Monzambano zurück, und demoralisiert überdies die Generale Reichlin und Waterfliet des VIII. Korps. Wenn sich das ganze V. Korps mit uns nicht getraut, die Stellung von Pozzolengo zu behaupten, wie können wir allein dies wagen? mochten sie meinen.”

[4] Kunz id. m. 167: „Um 2 Uhr ging jene unglückliche Meldung des Grafen Wimpffen zu dem Kaiser ab, nach welcheer schon damals der Rückzug der 1. Armee angeblich angetreten werden musste. Wir wissen, dass trotz dieser Meldung Graf Wimpffen gar nicht daran dachte, den Rückzug wirklich zu beginnen, sondern noch zwei Stunden lang weiter focht, um dann noch einmal sogar eine recht thatkräftige Offensive zu versuchen. Welche Beweggründe ein solches Handeln veralnassen konnten ist uns gänzlich unverständlich ... Die Führung des Oberkommandos der 1. Armee hat sich hier ein trauriges Denkmal gesetzt.”

[5] A porosz vezérkari mű 172–174. oldalán a két fél harctevékenységéről a következőket írja: „Fassen wir die Ereignisse dieses blutigen Tages kurz zusammen, so sehen wird, dass auf dem österreichischen rechten Flügel FML. Benedek mit 18.000 Mann gegen anch und nach 27.000 Piemontesen kämpft und im Vortheil bleibt. Im Centrum widersteht bei Solferino FML. Stadion mit 3 Brigaden, also circa 13.500 Mann, während des ganzen Vormittag allen Angriffen des 20.500 Mann starken 1. Korps. Er verschafft dadurch dem linken österreichischen Flügel eine lange und kostbare Zeit, um mit überlegenen Kräften die Offensive zu führen. Der Sieg selbst konnte nur in der Ebene verfochten werden, aber die Behauptung von Solferino war die nothwendige Bedingung. Zur aktiven Unterstützung dieses wichtigen Punktes steht das 1. Korps am nächsten zur Hand. Dasselbe wird aber nur zu defensiver Flügel-Verlängerung und zu der bedenklichen Massregel einer Ablösung im Gefecht verwendet. Kaum ist letztere theilweise erfolgt, so geht die Stellung gegen die nunmehr durch das Eintreffen der Garden verdoppelte Stärke des Gegners verloren. Der officiele Schlachtbericht selbst räumt ein, dass hierbei nicht mit der hinreichenden Nachhaltigkeit verfahren wurde. – Noch hatte Graf Schlick das VII. Korps zur Verfügung. Dasselbe ist jedoch im entscheidenden Augenblick in voller Stärke nicht versammelt. Brigaden werden bei S. Cassiano zurückgehalten, und es ist nich das erstemal in diesem Feldzuge, dass wir auf österreichischer Seite einen Heerestheil, der das Mittel zum Siege werden konnte, nur zur Vorbeugung einer Niederlage verwendet sehen. Immer aber hat der Widerstand von Solferino bis 2 Uhr Nachmittags gedauert; eine lange Frist, welche von dem III., IX. und XI. Korps nebst der Kavallerie für die Hauptentscheidigung in der Ebene genutzt werden konnte. Schritt dieser linke Flügel ebenso glücklich wie der rechte vor, so war die Schalcht gewonnen. Auch wenn es nur gelang, das weit vorgeschobene Nielsche Korps zurück zu drängen, mit dem man es zunächst allein zu thun hatte, da Marschall Mac Mahon sich nach der Fortnahme von Casa Morino nur zuwartend verhielt, und Marschall Canrobert beobachtend bei Castel Goffredo weilte, so würde die Schlacht eine ganz andere Wendung genommen haben, denn Marschall Mac Mahon war dann jedenfalls verhindert, zur Unterstützung des Hauptangriffes abzumarschiren. – Wie kam es nun, dass bei grosser numerischer Ueberlegenheit dennoch die Oesterreicher in der Ebene nicht durchdrangen? Hier galt es in der That nur allein den General Niel zu bewältigen. Derselbe verfügte an Infanterie, der in diesem Terrain vorzugsweise entscheidenden Waffe, bis 10 Uhr nur über 21.000 Mann. Seine Stärke wuchs durch das Anlagen der Brigade Janin des III. Korps etwa um 11 Uhr auf 26.000 Mann, der zweiten Brigade der Division Renault um 1 Uhr auf 29.000 Mann, und erst durch das Eintreffen der Brigade Bataille um 2 Uhr auf 32.000 Mann. Wir vermögen die Stärke der Abtheilungen nicht genau anzugeben, welche wiederholt gegen ihn von österreichischer Seite herangeführt worden sinc, aber die gegenüberstehende 1. Armee zählte an Infanterie 60.000 ... Dass die braven österreichischen Bataillone es auch hier nicht an Standhaftigkeit fehlen liessen, dass namentlich die Offiziere in hingebender Aufopferung ihnen vorangingen, ergeben die Gefechtserzählungen und die Verlustlisten. Wenn dennoch die doppelte Ueberlengeheit nicht zum Siege führte, so kann der Grund hauptsächlich nur in der geschickteren Führung auf französischer Seite gefunden werden. General Niel hatte den Anmarsch, die Wegnahme von Medole und den Aufmarsch aus einer fast 1 Meile langen Kolonne früher beendet, als die zwischen Guidizzolo und Cerlungo konzentrirten Massen sich gegen ihn versammelten. Man liess ihm die ntöhige Zeit, umm am Rande der freien Ebene eine entwickelte Shlachtstellung zu nehmen und sie durch mächtige Betterien zu verstärken. Die erst dann zum frontalen Angriff vorrückenden österreichischen Kolonnen mussten enorme Verluste durch Artillerie- und Infanteriefeuer erleiden. Diese Angriffe erfolgten nach und nach in Brigaden, oft selbst bataillonsweise, stets also mit einer Truppenmacht, die der wachsenden französischen nie wirklich überlegen gewesen ist.”

[6] Porosz vezérkari mű, 175: „Die Oesterreicher führten ein besseres, weittragenderes Gewehr als ihre Gegner. Auf nähere Distanzen gelangte jedoch das minder gute französische Gewehr zur empfindlichsten Geltung. Dasselbe hat bei grösserem Kaliber, also verhältnismässig schwächerer Pulverladung, eine geringere Anfangs-Geschwindigkeit, daher stark gekrümmte Flugbahn, und somit auf weite Entfernung sehr verminderte Treffwahrscheinlichkeit. Der Tagesbefehl des Kaisers Napoleon zu Anfang des Feldzuges sagte den Soldaten: „Die neuen Waffen sind nur gefährlich, wenn Ihr ihnen fern bleibt”. Damit empfahl er sehr richtig das Draufgehen bis auf Abstände, wo jene Nachthteile sich ausgleichen. Nicht das österreischische Gewehr war nur in der Ferne, sondern das französische war nur in der Nähe wirksamm.”

[7] Bartels id. m. 194: „Viel mehr als die Division Zedwitz hat auch jene Mensdorff nicht geleistet, obschon die Schwenkung Mac Mahons vor ihrer Front gewissermassen die Aufforderung enthielt, sie durch einen nachdrücklichen Angriff längs des Nordrandes der Haide (Campo di Medole) zu stören.” – Kunz id. m. 171: „Die Kavalleriedivision Mensdorff hielt zwar die feindliche weit überlegene Kavallerie im Schach, jedoch richtete sie selbst nichts Ordentliches aus.”

[8] Porosz vezérkari mű, 174: „Etwa 80 französche eschütze bestrichen um Mittag das Campo di Medole; auf dem linken Flügel der Division Vinoy standen sehr früh 42 Feuerschlünde in einer Batterie. Hingegen fuhr die österreichische Artillerie nur vereinzelt auf; die etwa 100 Geschütze starke allgemeine Reserve hat keinen Schuss gethan, und von den überhaupt disponiblen Batterien sind nur 45 zur Verwendung gelangt.” – Kunz id. m. 165: „Die 112 Geschütze der grossen österreichischen Armeegeschützreserve harrten müssig jenseits des Mincios ihrer Verwendung.” Majd a 177. oldalon: „Eine Batterie von 90 Geschützen vermag etwas zu leisten und dieser guten ARtillerie-Verwendung haben die Franzosen den Erfolg ihrer Kämpfe zwischen Medole und Guidizzolo zu danken. Auch bei Solferino sehehnwir die Franzosen bestrebt, ihre Artillerie soweit das Gelände es gestattete, kräftig auszunützen. Es tritt denn auch in der Schlacht fom 24. Juni zum ersten Male die grosse Ueberlegenheit des gezogenen Geschützes über das glatte Geschütz unzweifelhaft hervor.”

[9] Kunz id. m. 168: „Die Franzosen waren augenscheinlich herzlich froh, dass der Kampf glüclkich zu Ende geführt war und liessen die Oesterreicher in Frieden abziehen.”