Az osztrák középhad jobbszárnyán a déli órában a Koller- és Gaál-dandárok, mint tudjuk,[1] Madonna della Scopertanál igen szép sikert vívtak ki az 1. piemonti hadosztály csapatjai fölött; sőt e két dandár a visszavonuló ellenséget Fenile vecchio tájékáig üldözte és itt szívós ellenállásra rendezkedett be az esetleg megújúló szárd támadás esetére.

Solferino környékén ebben az időben kevésbbé kedvezően állottak a viszonyok. Itt ép most volt folyamatban az V. hadtest csapatjainak felváltása az I. hadtest által. Elsőnek a Bils-dandárt, azután a Puchner és Festetics-dandárt kellett felváltani, miután mind a három dandár az órákig tartó harcban egész tölténykészletét ellőtte. Rosszabb időpontban ez a felváltás nem is történhetett volna meg. Napoleon császár ugyanis a Le Groletól keletre fekvő Monte Fanileről a harchelyzetet átpillantva, tudatára ébredt annak, hogy lent a síkságon a III. és IV. hadtest igen nehéz helyzetben van, a szárdok felől pedig, akiket Benedek tudvalevőleg a Garda tó felé szalasztott, éppenséggel nem a legjobb hírek jutottak a császárhoz. Ily körülmények között az egyedüli utat a győzelemhez a solferinoi irány mutatta; ha itt sikerül az osztrákok harcvonalát áttörni, akkor azoknak két szárnya is önmagától visszavonulni kényszerül. Déltájban ily értelemben megérlelődött elhatározása folytán a Solferino ellen megindítandó támadásra az I. hadtestet és a gárda hadtestnek épen Le Grolehoz ért Camou-hadosztályát jelölte ki. Nagy mértékben elősegítette ennek a tervnek a szerencsés kivitelét, hogy Mac Mahon tábornagy, a Ca Morinonál felvonult II. hadtest parancsnoka, látván, hogy vele szemben nagyban véve csakis osztrák lovasság, a Mensdorff-lovas hadosztály áll, ugyancsak déltájban arra az elhatározásra jutott, hogy hadtestével félbalfelé arcváltást hajtván végre, a S. Cassiano és Solferino között fekvő terület felé döntő támadást hajt végre. – Ennek az erőteljes, a 2. hadsereg arcvonala és két szárnya, illetve oldala ellen végrehajtott központias támadásnak az osztrákok nem sokáig tudtak ellenállni. Az I. hadtest dandárai hamarosan feladták az egyenetlen küzdelmet és az V. hadtestnek még alig gyülekezett és rendezkedett dandárai hiába vetették magukat, újból előretörve, nagy önfeláldozással közbe, a solferinoi magaslatok és maga Solferino is délután 3 óra tájban a franciák kezére került. Ilyenformán most már a francia II. hadtest által megtámadott, a Solferinotól délre és délnyugatra fekvő magaslaton állásban levő Hoditz- és Reznicek-dandárok sem tudták magukat a túlerővel szemben sokáig tartani, s így azok is megkezdték a hátrálást. Legutolsónak a 2. hadsereg jobbszárnyán küzdő Koller- és Gaál-dandárok hagyták oda dicsőségesen védelmezett harcterületüket, amire csak az általános harchelyzet rosszabbodása késztette őket.

I. Ferenc József császár kevéssel 3 óra után hírt vevén Solferino elestéről és az I. és V. hadtest megkezdett visszavonulásáról, meghagyta a 2. hadseregparancsnokságnak, miszerint az V. hadtest harcolva és csak lépésről lépésre vonuljon vissza, Pozzolengo felé, míg a hadseregparancsnokságnak a hadsereg többi, még harcképes részeit a cavrianoi magaslatokon gyülekeztetve, azokkal ott újból állást kellett foglalnia és a harcot a legvégsőkig tovább folytatnia. A hadseregfőparancsnokságnak ez a rendelkezése ama reményen alapult, hogy az 1. hadseregnek még is sikerülni fog a vele szemben álló ellenséget visszavetni, miáltal a 2. hadseregnek újbóli előretörése lehetővé válik majd. Ámde nemsokára beérkezett gróf Wimpffen táborszernagy fentebb közölt lesújtó jelentése. Miután ilyenformán most már minden reményt fel kellett adni, hogy a csata menetében még kedvező fordulatot lehessen előidézni, a hadseregfőparancsnokság immár a 2. hadsereget is a Mincio mögé rendelte. A kiadott intézkedés szerint a Mensdorff-lovas hadosztálynak Pozzolora, az I. hadtestnek Valeggiora, a VII-iknek Voltara, az V-iknek Monzambanora, a VIII-iknak pedig Peschierara kellett visszavonulnia.

[1] Lásd a 248. oldalon.