Gróf Wimpffen táborszernagy, az 1. hadsereg parancsnoka a hadseregparancsnokságnak is bejelentett elhatározása értelmében a déltájban Guidizzolora beérkezett XI. hadtesttel következőleg intézkedett: A Baltin-dandárt a III. hadtest jobbszárnyának, a Greschke-dandárt ugyanazon hadtest közepének, a Dobrzensky-, és Host-dandárokat a IX. hadtest támogatására rendelte előre, míg a Klapka-dandárt általános tartalékul Guidizzolo mögött tartotta vissza.

De nemsokára a déli harangszó elhangzása után a szemben álló francia harcvonal is új erősbítést kapott. Canrobert tábornagy ugyanis látván, hogy a Marcaria irányából jelzett ellenség egyáltalában nem mutatkozik, nagynehezen mégis rászánta magát, hogy a már előbb átengedett Renault-hadosztályon kívül az időközben Medolehoz ért Trochu hadosztály Bataille-dandárát a IV. hadtest parancsnokának, Niel tábornoknak rendelkezésére bocsátja, a többi erőket ellenben továbbra is a hadsereg veszélyeztettnek hitt jobb oldalának biztosítására tartotta vissza. Ilyenformán újabb friss csapatok beérkezése reményében képes volt utolsó tartalékainak latbavetése által már nagyon is megviselt harcvonalát legalább némikép felfrissíteni és megerősíteni.

A szemben álló félparancsnokok eme rendelkezései folytán csakhamar igen makacs, elkeseredett harcok keletkeztek, amelyek folyamán a franciáknak sikerül ugyan Rebeccot elfoglalniok, de Baite és Casanuova tájékán még tovább is eldöntetlenül folyt a veszteségteljes kemény küzdelem. Ennek folyamán az osztrákok részén a kötelékek annyira összekeveredtek, hogy rendszeres harcvezetésről csakhamar többé szó sem lehetett.[1]

Miután a XI. hadtest még rendelkezésre álló utolsó tartalékát is bevetette és ez által sem volt képes az 1. hadsereg harcának kedvezőbb színezetet adni és mivel továbbá a Zedtwitz-lovas hadosztály harc nélkül önkényüleg odébbállott, a közeledni remélt II. hadtestbeli Jellacic-hadosztálytól jelentést egyáltalában nem kapott, gróf Wimpffen táborszernagy, kedvező fordulat előidézhetése iránti bizalmát teljesen elvesztve, délután 2 órakor az 1. hadsereggel a Mincio mögé való visszavonulást határozta el, miről a hadseregfőparancsnokságnak, illetve a császárnak nyomban a következő jelentést terjesztette elő: „Kétszer igyekeztem offenzívába átmenni s ehhez utolsó tartalékaimat felhasználtam, de most már nem vagyok képes tovább kitartani s kénytelen vagyok a visszavonulást a XI. hadtest fedezete alatt megkezdeni. A IX. hadtestet Goitora, a III-ikat Cerlungon át Ferrira s a XI-iket szintén Goiton át Roverbellara irányítom. Sajnálom, hogy Felségednek jobb eredményről nem tehetek jelentést. A Zedtwitz-lovas hadosztály egészen kicsúszott kezemből, amennyiben már reggel óta visszavonulásban van Goito felé, anélkül, hogy arról jelentést tett volna. A II. hadtesttől szintén nem kaptam jelentést. Felkerestetem és amennyiben lehetséges, ismét Mantuara irányítom. Guidizzolo, június 24. d. u. 2 órakor Wimpffen táborszernagy.”[2]

Egyelőre azonban, bár a hadseregparancsnokság a visszavonulást elrendelő intézkedését már kiadta, a harc a hadseregparancsnok utasítására tovább folytatódott. Erre a szándék- és elhatározás-változtatásra az szolgáltatott okot, hogy gróf Wimpffen táborszernagy időközben tudomást szerzett, hogy a VII. hadtest Gablenz-dandára a hadtest-tartaléktüzérséggel közeledőfélben van a csatatér felé. Elhatározása és szándéka megváltoztatásáról azonban a táborszernagy a hadseregfőparancsnokságnak jelentés nem küldött.

D. u. háromnegyed 4 óra felé gróf Wimpffen táborszernagy a 2. hadseregparancsnokságtól azt az értesítést vette, hogy a 2. hadsereg, ha már a cavrianoi állást többé nem tarthatja, a voltai állásba vonul vissza és ha már ez sem lesz tartható, vett parancs szerint Valeggion át a Mincio mögé vonul vissza. Egyben azt is kérte a 2. hadsereg parancsnoksága, hogy az 1. hadsereg visszavonulását a 2. hadseregével összhangzásban hajtsa végre.[3]

Ez értesítés és az általa a hadseregfőparancsnokságnak bejelentett visszavonulási szándék ellenére gróf Wimpffen táborszernagy most egész erejével az egész vonalon egy újabb támadólagos előretörésre határozta el magát, mire nézve nyomban ki is adta intézkedését.

Véletlenül ugyanebben az időben Niel tábornok is a maga hadtestével, a rendelkezésre bocsátott III. hadtestbeli csapatokkal és a Partouneaux-lovas hadosztállyal szintén döntő támadásra indult Guidizzolo felé, hogy ennek birtokba ejtése által az osztrákokat voltai visszavonulási vonaluktól elvágja.

Az osztrákok balszárnyukon eleinte némi előnyöket értek el, amennyiben a franciákat Rebecco–C. Baite vonaláig visszanyomniok sikerült, hanem aztán csakhamar a franciák kerekedtek felül és elkeseredett, kemény harcok árán fokozatosan az egész arcvonal mentén tért kezdtek nyerni. Az osztrákok szívós ellenállást kifejtve és gyakori parciális ellentámadásokat végrehajtva, csak lépésről lépésre húzódtak vissza Guidizzolo felé, ahol újból állást foglalva, az ellenség további előnyomulásának végkép határt szabtak. Ugyanekkor, délután 5 óra tájban, egy hatalmas égiháború utána következő nagy esővel, mely előbb rengeteg port, majd vizet csapkodott az osztrákok arcába, véget vetett minden további küzdelemnek. Az osztrák 1. hadsereg ezek után bántatlanul megkezdhette visszavonulását, anélkül, hogy a franciák üldözték volna.

[1] Hadiiskolai tansegédlet, 88: „Österreichischerseits hatte FZM. Graf Wimpffen das noch intacte XI. Corps zur gelichmässigen Verstärkung der ganzen Gefechtslinie verwendet. Dadurch war nirgends ein Ueberschuss an Kraft erzielt, jeder Erfolg war durch eine derartige Anordnung aus der Hand gegeben. Es war ein wirres Durcheinander in der Gefechtslinie; die Brigaden verschiedener Corps, ja selbst Bataillone verschiedener Brigaden durcheinander gewürfelt, machten eine einheitliche Leitung des Gefechtes zur Unmöglichkeit. So wogte der Kampf der 1. Armee bis 2 Uhr nachmittags, ohne einen durchgreifenden Vortheil zu erringen, aber auch ohne dass der Gegner weiter Raum gewann. Diese Armee welche den entscheidenden Stoss zu führen, die 2. Armee zu degagieren hatte, war wie festgewurzelt.” – Kunz id. m. 123: „Alle Brigaden ja sogar die einzelnen Bataillone waren bunt durcheinander gewürfelt. Die Leitung des Gefechtes wurde dadurch ungeheuer erschwert. Nur mit grösster Anstregung gelang es durch fortgesetze, kleine Angriffsstösse den Kampf stehend zu erhalten. Aber jeder abgewiesene Angriff vermehrte nur die Unordnung. Die ganze Kraft des XI. Armeekorps war völlig versplittert und verzehrte sich ohne jede Wirkung im Grossen. Nördlich der Strasse war der Kampf nichts weiter als ein Artillerieduell, gei dem jedoch die Oesterreicher sehr schlecht wegkamen.”

[2] Osztrák vezérkari mű, III, 297–298. – Gróf Wimpffen táborszernagy e cselekedetét a bécsi hadiiskolai tansegédlet, 89. old. következőleg ítéli meg: „Es is nicht zu begreifen, wie Graf Wimpffen diesen unzeitigen und verhängnisvollen Entschluss fassen konnte, da seine Armee weder geschlagen, noch in dem Masse bedrängt war, um, wenn sie schon nicht vorwärts konnte, so dich wenigstens dort wo sie stand, weiter auszuharren, eine Verhalten, das, so lange Solferino und Cavriana nicht verloren waren, ohne Gefehr für die 1. Armee bleiben musste.” Kunz pedig id. m. 128. old. ezeket írja: „Es war nicht entfernt ein Grund vorhanden, an den Rückzug zu denken. Wenn Graf Wimpffen wirklich daran verzweifelte, seinen Auftrag, gegen Castiglione vorzurücken, noch erfüllen zu können, so durfte er auf keinen Fall an den Kaiser eine so entmuthigende Meldung absenden, wie er es um 2 Uhr Nachmittags thatsäclich gethan hat. Wir glauben, dass der Grund für den Verlust der Shclact von Solferino wesentlich darin gesucht werden muss, dass FZM. Wimpffen so früh eine so verzweifelt kligende Meldung an den Kaiser schickte.” – Ezzel szemben a porosz vezérkari mű a 159. oldalon a következő nézetének ad kifejezést: „Die veränderte Richtung auf Castiglione, statt auf Carpenedolo, welche so (mit dem efehl von 11 Uhr vorm. der 1. Armee gegeben wurde), entsprach vollkommen den Verhältnissen, nur muss man eingesthen, dass das Vorgehen zu beiden Seiten der Chaussee über das Campo di Medole jetzt sehr shcwierig war. Es kann der Offensive keine schlimmere Aufgabe gestellt werden, als das Ueberschreiten einer freien, offenen Ebene, wo der Gegner einmal mit allen Waffen, und namentlich wie hier mit einer gewaltigen Artillerie, sich jenseit derselben eingerichtet had. Graf Wimpffen hatte sich mit allen seinen Streitkräften engagirt, und zwar in der Richtung, welche die Disposition von gestern und der Befehl von heute früh 10 Uhr vorschrieben. Man muss einräumen, dass es ihm jetzt unmöglich war den um 12 Uhr ertheilten ohne Weiteres auszuführen. Man hätte zuvor das hitzige Gefecht südlich der Chaussee abbrechen die Truppen nach rechts konzentrieren, ja zugleich beim Vorgehen über die Ebene die linke Flanke gegen den General Niel sichern müssen, für welchen Zweck leider die Reserve-Cavallerie und die Division Jellachich nicht verfügbar waren. Sonach blieb in der That nichts übrig, als erst den General Niel zu erdrücken und dann sich rechts zu wenden.”

[3] Osztrák vezérkari mű, III. 320.