Miután a június 4-iki csatában Magentanál az osztrákok jobboldalát nyomták be s az ott harcoló osztrák három (I., II. és VII.) hadtest csapatjai szenvedtek legtöbbet, sőt nagyrészt teljesen széjjel is mállottak, a hadseregnek Milanora való visszavezetése Lombardia fővárosának megvédése céljából teljesen kizártnak volt tekinthető. Ezért határozta el magát gróf Gyulay táborszernagy, hogy a milano–brescia–veronai hadászatilag kiválóan fontos iránynak teljesen védtelenül hagyása mellett seregével a visszavonulást inkább délkeleti irányban hajtja végre. Ezáltal azonban az ellenség az említett jóval rövidebb hadászati vonal birtokába jutott, ahonnan őt, feltéve, hogy előnyomulását gyorsan és erélyesen hajtja végre, elszorítani, illetve ezen a vonalon őt megelőzni már nem igen volt lehetséges. Ellenben tudjuk, hogy Napoleon császár tulajdonképpen csak a magentai csatára következő harmadik napon kezdte meg valójában offenzívájának folytatását s ez lehetővé tette volna, hogy Gyulay táborszernagy seregét az Adda mögött már ismét valamivel északabbra, Treviglio tájékán összpontosítsa s ezáltal a fentemlített kiválóan fontos hadászati vonalat és irányt közvetlenül elzárja ellenfele elől, amitől azonban az osztrák fővezér, sajnos eltekintett.

A veronai hadseregfőparancsnokság átmenetileg nemcsak ily, inkább védekező formában akart újból az említett fontos hadászati vonal birtokába jutni, hanem az ellenség jobboldala ellen irányuló és minden esetre jóval hatásosabb támadólagos fellépés által, de amikor a hadseregparancsnokság erre vonatkozó tervét és intézkedéseit Hess táborszernagynak, I. Ferenc József császár vezérkari főnökének, előterejsztette, ez a hadsereget újból a délkeletibb, Mantua felé vezető irányba terelte, ezáltal a tovább történendőkért teljesen magára vonván a felelősséget. Nem mondhatnók, hogy Hessnek ez az eljárása jó és szerencsés lett volna.

Hogy Napoleon császár nemcsak a magentai csatát követő közvetlen, hanem a későbbi, messzemenő hadászati üldözés tekintetében sem tett semmiféle intézkedést, ez legjobban bizonyítja, hogy a magentai csata csak az osztrákok félig-meddig önkéntes visszavonulása által lett a szövetségesekre nézve kifejezetten döntő jelentőségű győzelemmé.