A balszárnyon Pavián, a középen Valenzán át szándékolt, de hamarosan elejtett támadás után az osztrák hadvezetőség immár az utolsó lehetőséghez, a jobbszárny Vercellin át végrehajtandó offenzíva gondolatához folyamodott, mely, ha következetesen és a kellő eréllyel végrehajtatik, egyrészt Turin elfoglalása, másrészt az ellenséges felállítás baloldalának és hátának nagyfokú fenyegetése révén még mindig eredményre vezethetett volna, amit a szárd hadvezetőségnek már csupán a támadással való fenyegetés folytán támadt izgatottsága minden kétséget kizáróan bizonyít. De a Vercellin át Turin felé irányuló ellenséges támadási kísérlet úgylátszik nemcsak Victor Emánuelt, hanem Canrobert tábornagyot is annyira kellemetlenül érintette, hogy mindeketten lemondtak arról az eszméről, hogy a fenti irányban támadólag előnyomuló osztrákokat oldalba fogják, ahogyan azt eredetileg ebben az esetben szándékolták.[1] Könnyen elképzelhetjük tehát, mily nagy és nehéz kő esett le a szárd király és a francia tábornagy szivéről, amikor megtudták, hogy az ellenség íme itt is csak tüntetett a támadással. És nevezetes, hogy az osztrák hadvezetőség megint csak megbízhatatlan kémhírek nyomán ejtette el immár harmadízben a megindított offenzíva gondolatát.

Miután ezek szerint most már minden támadási lehetőség, vagy legalább is minden támadási irány – jobbról, balról és a középen át – ki volt merítve, Gyulay az offenzíva gondolatát egyelőre végkép feladva, a Sesia–Po mögé vonta vissza csapatjait abban a reményben, hogy bármley irányban, bármely oldalról támadná is meg az ellenség, ő annak sikerrel fog ellenállhatni,[2] s ezzel a kezdeményezéssel kapcsolatos összes előnyöket az ellenségnek engedte át. A kölcsönös erőviszonyok ezt a támadásból a viszta védelembe való visszaesést legalább részben annyiban indokolttá tették, amennyiben a 135.000 főnyi osztrák sereggel most már a szövetségesek mintegy 180.000 embert állíthattak szembe.[3] s így az utóbbiak elég hosszú ideig tartó krízise most már végkép megszűntnek volt tekinthető.[4]

Az osztrák hadvezetőség eddigi működése valóban a legszánalomraméltóbb képet mutatja. Ily előzmények után úgyszólván már az egész hadjárat teljesen elkontárkodottnak és elrontottnak volt tekinthető, amennyiben a szövetséges seregek felvonulásának befejezése után a kezdeményezés és diktálás nagy előnye az osztrákok kezéből végkép a szövetségesek kezébe siklott át.

[1] Lásd a 141. oldalon.

[2] Az ellenség támadása tekintetében a hadseregparancsnokság háromféle eshetőség bekövetkezésével számolt, illetve csupán három eshetőséget tartott lehetségesnek s azok mindegyikére terjedelmes intézkedéseket tett (Osztrák vezérkari mű, I, 272–279.) Május 19-iki intézkedésében erre nézve a következőket mondja: „De Armeecorps sind dermassen gestellt, um nach allen Seiten in der kürzesten Zeit in Bewegung gesetzt zu werden. – Vom Feinde können dreierlei Arten von Angriffen ausgeführt weredn: 1. Der Unwahrscheinlichste von der Sesia-Linie her mit der Hauptmacht, da letztere bei Alessandria und längs der Sesia hinauf operiren müsste. 2. Von Cambio und Valenza her, und endlich. 3. Scheinangriffe von der Seisia-Linie und von Cambio aus, ferner gegen Piacenza, während die Hauptmacht gegen Stradellea vordringt,um bei S. Cipriano oder Spessa einen Po-Übergang zu machen, also eine einfache strategische Umgehung unserer Aufstellung ...” Most azután következnek a szükségesnek vélt utasítások.

[3] Bartels, Der Krieg im Jahre 1859 című műve 45. oldala szerint a kölcsönös erőviszonyok a következők voltak:

Osztrákok	131.000 gyalogos,	5.800 lovas,	44 löveg
Szárdok	55.600 gyalogos,	4.000 lovas,	90 löveg
Franciák	108.000 gyalogos,	9.000 lovas,	312 löveg
A szöv. együttvéve	163.600 gyalogos,	13.000 lovas,	402 löveg

vagyis az osztrákok 136.800 emberével szemben 176.600 szövetséges.

[4] Az erőviszonyoknak ezt a kedvezőtlen eltolódását hozta fel Gyulay a hadtestparancsnoknak május 12.-én kiadott intézkedésében eddigi és további magatartásának igazolásául, mondván: „Die Stärkeverhältnisse des Gegners zwingen mich, für einige Zeit eine defensive Haltung anzunehmen. Zu schwach, um die durch das grosse, permanent verschanzte Lager von Alessandria und durch das kleine von Casale in der linken Flanke gestützte Centralstellung des Gegners zu forciren, was nur zu unnöthigen Verlusten und doch zu keiner Entscheidung führen würde, aber bei dem günstigen moralischen Elemente meiner braven Armee stark genug den Kampf mit dem in's offene Feld tretenden Gegner aufzunehmen, habe ich meine Armee derart aufgestelt, um diese Aufgabe nach allen Richtungen hin mit wahrscheinlischst günstigen Erfolge lősen zu können.” (Osztrák vezérkari munka, I, 230.)