Az a lassúság és bizonytalanság, amellyel a 2. hadseregparancsnokság a Ticino határfolyó átlépését és a további előnyomulást elrendelte, amellett tanúskodik, hogy mindezt Gyulay táborszernagy most már kénytelenségből, de kelletlenül hajtotta végre. És ennek a kénytelenségnek és kelletlenségnek legelső áldozata a hadsereg vezérkari főnökének, báró Kuhn ezredesnek hadi illetve hadműveleti terve lett. Nevezetes, hogy ezt az alapjában véve igen jó tervet tulajdonképpen egy a hadsereg körletén kívül fekvő, messzevidékről, Bolognából vett túlzott hír buktatta meg. És ugyanez ismétlődik meg a különben már halva született valenzai támadási terv elejtésénél is. Legbiztosabb jele ez annak, hogy igazi jó és a valóságnak megfelelő híreket csak is maguk a sereg-, illetve csapattestek szerezhetnek célszerűen elrendelt és végrehajtott földerítési tevékenység révén. Másod- harmadkézből, leginkább pedig kémektől és egyéb megbízhatatlan egyénektől nyert hírekre és tudósításokra hadműveleti és harcászati elhatározásokat helyesen felépíteni nem lehet. Jellemző, hogy a hadseregparancsnokság második elhatározásának, a valenzai áttörés tervének sírját maguk a bécsi körök ásták meg túlzott és riasztó híreik által, melyek a különben sem valami nagyon vállalkozó-szellemű Gyulayt nyomban még gondolkodóbbá, határozatlanabbá és tétovázóbbá és végül, mint alább látni fogjuk, valóban csúnyán kapkodóvá tették. – Mindez természetesen az ellenségnek a legnagyobb mértékben javára szolgált.

Victor Emánuel eleinte joggal legjobban attól tartott, hogy az osztrákok a nem valami erősen megerődített Alessandrianál álló jobbszárnyát fogják megtámadni és szinte fellélegzet, amikor megtudta, hogy az osztrák sereg nem kel át Pavia tájékán a Po folyón, hanem annak balpartján nyomul Valenza–Casale felé előre, bár még ezt a műveletet is magára illetve seregére nézve is elég veszélyesnek tartotta. De az osztrákok tétovázó magatartása és hídrobbantási előkészületei csakhamar megnyugtatták a kedélyeket; most már biztosra volt vehető, hogy komoly támadás ebből az irányból sem várható. Ámde a VIII. hadtest cornalei átkelése folytán az Alessandria elleni támadás réme támadt fel, ami nemcsak a szárdokat, hanem a Genua felől közeledő franciákat is annyira kellemetlenül érintette, hogy a másjus 4.-én az I. és II. hadtest éleivel Seravalle–Gaviig jutott Baraguey d'Hilliers a további előnyomulást beszüntetvén, messzemenő intézkedéseket tett a La Bocchetta szoros megerődítésére és védelmére való berendezésre s így, ha a Tortonára rendelt osztrák dandár május 5.-én előnyomulásást folytatta volna, még Noviban nem bukkant volna ellenségre. Ámde a tortonai vasuti híd elrombolása megint csak arra volt jó, hogy a francia déli csoport és a szárdok hirtelenül támadt izgatottságát épp oly gyorsan le is csillapítsa, mert alig férhetett hozzá kétség, hogy komoly támadás ebből az irányból ezúttal sem várható.[1] Pedig ez volt az utolsó kedvező alkalom, hogy az összes osztrák erők latbavetése mellett, mintegy 110.000 osztrák mindössze 75.000 szárddal és franciával mérje össze fegyverét. Május 4.-én ugyanis a szárdok részéről az 1. hadosztály hadseregfőhadiszállással S. Salvatoreban, a 2. hadosztály Alessandriában, a 3. Valenza–Bastignanánál, a 4. és 5. Casale–Frassinettonál, Garibaldi szabadcsapata Casalenál, a Sambuy-lovashadosztály pedig a Dora Baltea mentén állott. A franciák részén Baraguey d'Hilliers az I. és II. hadtestet Serravalle–Gavinál visszatartotta, a gárda-hadtest Genuanál, a III. hadtest egyrésze Alessandrianál, másik része Turinnál állott, s végül a IV. hadtest útban volt Susaból Turin felé.

Baraguey d'Hilliersnek indokolatlanul túlnagy óvatossága egyébként a legjobb bizonyíték amellett, hogy most még bátran és a legjobb sikerre való kilátással lehetett volna a szárdokra rácsapni. Nincs is kizárva, sőt a cornalei átkelés és a II. hadtestnek közelebb vonása az ottani hídhoz határozottan arra enged következtetni, hogy Gyulay táborszernagy, talán báró Kuhn ezredes rábeszélésére átmenetileg visszatért az eredeti hadműveleti tervhez,a Po jobbpartjára Alessandria irányában végrehajtandó támadás gondolatához, de ez is ép oly rövidéletűnek bizonyult, mint a hadseregparancsnokság többi szárnypróbálgatásai, amelyek már megszületésük pillanatában magukban hordták közeli haláluk csiráját.

[1] Bartels írja Der Krieg im Jahre 1859, 33. oldalán: „Die Zerstőrung der Brücken bei Voghera, Tortona, Valenza sollte Flanke und Rücken des gegen Turin demonstrierenden Heeres decken.”