1859 elején Ausztria valóban tekintélyes haderő felett rendelkezett, melynek ütközetlétszáma majdnem 550.000 embert tett ki. Ebből a tekintélyes haderőből Olaszországban, ahol a háború kitörésére biztosan lehetett számítani, mindössze 112.000 főnyi haderő állott, mely abban az esetben, ha a Rajna mentén mint főhadműveleti színtéren is kitört volna a háború, számottevő erősbítésre nem is számíthatott volna, mivel az 1. és 3. hadsereget együttvéve, mintegy 270.000 ütközetlétszámával az utóbb említett főhadiszíntérre szánták, az egyébként a leggyengébb 4. hadsereget pedig Oroszország bizonytalan magatartására való tekintettel, minden eshetőségre feltétlenül a monarchia keleti részében vissza kellett hagyni. Amikor aztán a háború kitörésekor bizonyossá vált, hogy az olaszországi lesz a fő- és egyúttal az egyedüli hadiszíntér a bécsi központi osztrák hadvezetőség elhatározta ugyan az olaszországi 2. hadsereg tetemes megerősítését, de ezt nem gyorsan és egyszerre, hanem csak apránként hajtotta végre, ami Gyulay táborszernagy elhatározásaira és működésére annál inkább bénítólag hatott, mert az utóbbi tudta, hogy tulajdonképpeni ellenfele, a szárd sereg, a franciák részéről nem csak hathatós, hanem döntő erősségü támogatásban fog részesülni. És ez teljesen megis felelt a valóságnak, amennyiben a Piemontba küldött francia haderő majdnem kétszer akkora volt, mint Victor Emánuel serege, amely viszont majdnem csak fél akkora erejű volt, mint a közvetlenül vele szemben álló osztrák 2. hadsereg.

Miután a vasuton, gyalog és tengeren megteendő hosszú út és a Mont Cénis, Mont Genèvre és a Apennineken át vezető hágók okozta terepnehézségek miatt a szárd sereg hathatós francia támogatására 14 napnál, vagyis május 10.-e előtt nem igen számíthatott, érthető egyrészt az az aggodalom, amellyel Victor Emánuel izolált előretolt állásaiban az Appeninek és az Alpok felé tekintve, türelmetlenül leste és várta az első francia csapatok megérkezését, mely aggodalmat Napoleon császár tőle telhetőleg azáltal igyekezett kissebbíteni és rövidebb időre csökkenteni, hogy csapatjait nagyfokú hebehurgyasággal, békelétszámon s azok egy részét erőszakos siettetéssel tolta át a francia-piemonti határon, majd onnan az előllevő szárd állás felé előre, ami, ha sok tekintetben veszélyesnek, de azért végeredményben mégis üdvös dolognak bizonyult, mert nem férhet hozzá kétség, hogy nem kis mértékben ez a boszorkányosnak látszó gyorsaság bénította meg fokozatosan mindíg jobban és jobban az osztrák fővezérnek, illetve vezérkari főnökének eleinte a leggyorsabb ütemű offenzíva eszméjére alapított hadműveleti tervét, mely azonban sajnos, rövidéletű szalmaláng módjára csakhamar végkép kiadta lelkét, hogy aztán nemsokára az ellenkező végletbe, a tisztán defenzív magatartásba csapjon át. Pedig az osztrák fővezérséget hatalmába kerített nagyfokú pesszimizmusra és az eredetileg kieszelt igen helyes támadó gondolat megmásítására alapos ok nem igen állott fenn. A fentebb említett mintegy 14 napi időköz teljesen elegendő volt ahhoz, hogy a szárd hadsereg számottevő francia segítség beérkezte előtt döntőleg megveressék, vagy a döntő összeütközés elől való kitérés esetén vagy az Appenninek, vagy az Alpok szorosaiba visszavettessék, amelyekből azután a francia déli illetve nyugati seregcsoport kibontakozása már nem lett volna könnyen és simán végrehajtható.[1]

Különösen könnyű dolga lett volna Gyulaynak addig, amíg a szárdok az április 26. és május 2-ika közötti időben a Victor Emánuel által kiszelt terv szerinti csoportosításban állottak.[2] Ekkor mintegy 12.000 ember Gavi–Serravale–Novinál a genuai francia csoportnak az Appenninekből való kibontakozásának biztosítására a Scrivia hegyszorosait tartotta megszállva, 32.000 ember az alessandria–casalei tulajdonképpeni állásban állott s végül 20.000 ember a Dora Baltea mentén és Turinnál állott a szárd főváros védelmére, megjegyezvén, hogy ez az utóbb említett csoport mintegy 25 km-rel, tehát egy napi menettel távolabb állott a szárd sereg első vonalától, mint a Pavianál összpontosított osztrák 2. hadsereg, a franciák déli csoportjánál pedig április 26.-án még csak az élszállítmány kezdte meg partraszállását Genuában, a vasuti szállítás alatt álló nyugati csoport III. hadtestének éle viszont e napon éppen a francia vasut végpontját, St. Jean de Morionne-t érte el és csak 4 nap mulva juthatott el Turinba. Ha tehát előbbemlített napon, vagyis április 26.-án, vagy legkésőbb 27.-én az osztrák sereg átlépi a határt és határozott döntő támadási tendenciával nekimegy a szárd állásnak, így az osztrákok döntő győzelme még csak kérdéses sem lett volna, mert gyors előnyomulás esetén Gyulay április 29.-én mintegy 100.000 emberével legfeljebb 50.000, egyelőre még szövetséges által nem támogatható szárdra bukkant volna. Ámde ezt a gyönyörű kilátást nyujtó esélyt a bécsi körök hiusították meg, amikor az amúgy is kilátástalan tárgyalások kedvéért a már elrendelt offanzíva megkezdését további két napra kitolták, holott most valóban minden elmulasztott óra a leghátrányosabban befolyásolta az osztrákok szempontjából a háború további menetét, sőt esetleg végső kimenetelét is.[3] Viszont másrészt a 2. hadseregparancsnokság április 25-iki jelentéséből az is kitűnik, hogy e napon Kuhn ezredes és Gyulay táborszernagy már lemondottak a komoly támadás szándékáról s így most már a szárdok és franciák egyesülése biztosítottnak volt tekinthető, bár annak meghiusítását az osztrákok még az ápirlis 29.-én megkezdett támadással is, ha az a kellő eréllyel és célszerű irányban hajtatott volna végre, a szárdok izolált megtámadása és megveretése által majdnem minden bizonnyal elérhették volna.

A szövetségesek fent említett kritikus helyzete tulajdonképpen csak május első napjaiban szűnt meg, amikor már kellő számú francia csapatok érkeztek be és állottak rendelkezésre a szárdok támogatására.

[1] Porosz vezérkari munka (Der italienische Feldzug des Jahres 1859) 120: „Die Franzosen rückten in 2 Kolonnen aus entgegengesetzter Richtung an beide Flügel heran, doch waren bis zum 6. Mai nur verhältnissmässig geringe Theile ihrer Streitkräfte daselbst eingetroffen. Ein kräftiger Stoss auf die Mitte konnte noch damals verderblich werden. Erst am 10. Mai war der Aufmarsch des frankosardinischen Heeres als einigermassen beendet anzusehen, obwohl ein Angriff noch keineswegs willkommen gewesen wäre.”

[2] Lásd a XXII/10. számú mellékletet.

[3] Porosz vezérkari munka 21: „Da traf der hemmende Befehlv von Wien ein. Wie ein unglückliches Omen für den ganzen Feldzug, verzögerte eine Kontre-Ordre den Beginn desselben und schwächte dei Energie des ersten Entschlusses ab.”