Az osztrák II. hadtest, illetve D'Aspre tábornagy részéről feltétlenül súlyos mulasztás történt, hogy a vett parancs dacára a március 23-ikára hajló éj folyamán az ellenséges helyzet tisztázását semmivel sem vitte előbbre. Az okoskodó, Albrecht főherceg helyes jelentését semmibe se vevő és mindent jobban tudni akaró D'Aspre ezzel a következetes és teljesen indokolatlan makacsságával majd hogy az egész hadsereget válságos, sőt esetleg katasztrófális helyzetbe nem sodorta.[1] De ha már az éjjeli felderítés eredménye kétséget hagyott fenn az ellenséges helyzet és erőviszonyok tisztázása tekintetében, március 23.-án reggeltől kedzve ennek a mulasztásnak a pótlása elengedhetetlen követelménnyé vált. Azonban sajnos, a földerítésre, amelyet elmulasztani soha semmi körülmények közt sem szabad, a hadseregparancsnokság ezúttal sem tette meg a kellő intézkedéseket. Így történt aztán, hogy a hadseregparancsnokság az ellenségre történt bukkanás pillanatában még mindíg nemcsak teljes bizonytalanságban, hanem határozottan téves felfogásban volt a közvetlen közelségben szemben álló ellenség ereje felől, aminek az volt a mindenesetre furcsa legelső következménye, hogy a hevesvérű hadtestparancsnok rendelkezése folytán mindössze egy dandár megy neki az előnyös állásban levő egész piemonti hadseregnek, hogy az óriási túlerő elől nemsokára véres fejjel térjen vissza a támadás kiinduló helyzetébe. Nevezetes, hogy Albrecht főherceg, mintha sejtette volna, hogy a hadseregparancsnok szinte lehetetlent követel hadosztálya éldandárától, maga áll az egyik, rangjához és állásához képest szinte parányinak mondható ütközetcsoport élére, hogy személyes jelenléte és biztató, lelkesítő szavai által a lehetetlennek látszó feladat sikeres feladat végrehajtását megkönnyítse. A Kielmannsegge-csoportnak a baloldal biztosítására történt kirendelése is felette célszerű és üdvös rendelkezése volt a magasabb vezetés terén már most kimagasló főherceg-hadosztályparancsnoknak.

A harc bevezetése idején délelőtt 11 óra körül, és annak délután fél 3 óráig terjedő első szakaszában az osztrák II. hadtest mintegy 12.300 fegyveressel, 1000 lovassal és 42 löveggel állott a legalábbis 47.000 fegyveres, 4000 lovas, és 110 löveg,[2] tehát több mint négyszeres túlerő felett rendelkező piemonti hadsereggel szemben. De az olaszok túlereje még akkor is majdnem két és félszeres, tehát még mindíg igen jelentékeny, ha azok részén csak az osztrák II. hadtesttel közvetlenül szemben álló 3 hadosztály állományát vesszük tekintetbe, mely 28.500 fegyverest, 2000 lovast és 48 löveget tett ki. Még aránytalanabb az erőkülönbözet a Kielmannsegge-csoport és a vele szemben álló olasz középhad között; itt legalább 6000 olasz fegyveres és 10 löveg állott 1000 osztrák fegyveressel és 2 löveggel szemben.

E nagy erőkülönbség ellenére az osztrákok elejétől végig támadólagos, illetve Kielmannsegge-ék az erejük gyengeségét ügyesen leplező, legalább színleges támadólagos magatartást tanusítanak, mely csak az olasz ellentámadások idejére válik kétségbeesetten szívós védelmivé, hogy friss erők harcbadobásakor nyomban ismét újabb elszánt előretörést vonjon maga után. Ezzel szemben az olaszok ugyan nem szorítkoznak a tiszta védelemre, hanem gyakori ellentámadásokkal igyekeznek a túlközel és túlmerészen nyakukra jött osztrákokat visszadobni, de mihelyt ez sikerült, megint csak a védelmi állapotba és magatartásba zökkennek vissza. Csakis így vált lehetővé, hogy az aránytalanul gyönge osztrák II. hadtest teljes 4 órán át meg tudta állani helyét amikor végre a III. hadtest élcsapatai segítőleg közbeléphettek.

Ha az olaszok ez idő alatt e parciális ellenlöketek helyett egy általános ellentámadás végrehajtását határozták volna el, akkor D'Aspre hadtestét minden bizonnyal teljesen elsöpörhették volna Novara tájékáról.[3] És nincs kizárva, hogy ezzel az egész hadjárat sorsa az olaszok javára dőlt volna el. De úgy mint eddig, most is leginkább az olasz legfelsőbb hadvezetés nagyfokú passzivitása, határozatlansága és ügyefogyottsága idézte elő a kudarcok egész sorozatát, a novarai csatavesztést s annak végső következményeként az egész háború elvesztésének gyászos bekövetkezését.[4] Nem tudjuk, hogy ezért az elkövetett nagy hibáért egyedül Chranowski főtábornokot tehetjük-e felelőssé, avagy, hogy Károly Albert is ludas volt, és ha igen, mennyiben a dologban, de az az egy bizonyos, hogy a lengyel tábornok a király jelenléte által meglehetősen feszélyezve érezhette magát elhatározásainak és terveinek megállapításánál és az azok végrehajtására vonatkozó intézkedéseinek kiadásánál. Hogy pedig Károly Albert nagyfokú határozatlansága folytán nagy dolgok és eszmék megtervezésére és következetes végrehajtására sohasem volt képes, arról már 1848. évi működése is határozott és elvitázhatatlan tanuságot tett.

A III. hadtest beérkezése után délután 3 óra felé az újonnan beérkezett 9000 lőfegyverrel és 42 löveggel az osztrákok harcoló állománya a harcban tevékeny részt nem vett lovasságtól eltekintve, még mindig csak 31.000 főre és 84 lövegre szaporodott fel, ami még mindíg jelentékeny kisebbséget jelentett az olaszok 45.000 fegyveresével és 110 lövegével szemben. Sőt ez a kedvezőtlen arányszám még este 6 óra tájban sem szűnt meg teljesen, amikor már az I. tartalék-hadtest 3300 lőfegyverének és 36 lövegének, illetve a IV. hadtest 5600 lőfegyverének és 22 lövegének támogató beavatkozása is küszöbön állott. Ez erőkkel együtt az osztrákok harcoló állománya még mindíg csak 39.900 lőfegyverest és 142 löveget tett ki.

Nem mondhatnók, hogy az erőknek a döntő összeütközéshez ily parciális és meglehetősen elkésett módon való egyesítése az osztrák főhadvezetésnek valami túlságosan nagy dicsőségére válnék; legjobban érezhette ezt maga Radetzky, de e nagy hiba elkövetésének nem annyira ő, mint D'Aspre táborszernagy volt az oka, akinek hamis alapon nyugvó jelentése okozta, hogy a tábornagy egy Vercelli és nem Novara tájékán vívandó döntő csatához indította el március 23.-án seregtesteit. És hogy ez a teljesen elhibázott diszponálás legalább némileg még elég jókor helyrehozható volt, az elsősorban a III. és IV. s részben az I. hadtest parancsnokainak önálló és öntevékeny előremunkálásának és a harchelyzetnek minden tekintetben megfelelő, helyes, értelmes és előrelátó tevékenykedésének volt köszönhető. Mindazonáltal a krízis még így is elég hosszú ideig tartott és tulajdonképpen csak akkor volt befejezettnek tekinthető, amikor délután 5 óra tájban már a tartalék- és a IV. hadtest is a csata színhelyére érve, nemcsak anyagi, hanem főleg erkölcsi tekintetben gyakoroltak döntő befolyást a csatának osztrák győzelemmel végződő végső kimenetelére. Ha Károly Albert és Chrzanowski eddig nem tudtak döntő eredményt kivívni, ezután már csak arról lehetett szó, hogy a piemonti hadsereg a teljes megveretéstől és megsemmisüléstől megóvassék. És hogy ez utóbbit sikerült is elérni, az nem annyira az olaszok, mint inkább az osztrákok magatartásán múlott. Hogy a II. és III. hadtest a hosszantartó kemény harcban már erősen kimerült, ahhoz nem férhet kétség s így azoktól a támadás erélyes folytatását már nem igen lehetett várni; ellenben a tartalék-hadtest, legkivált pedig a IV. hadtest friss csapatjai valóban képesek és hivatva is lettek volna arra, hogy a novarai csatát nemcsak döntő, hanem megsemmisítő vereséggé változtassák át az olaszokra nézve. 5 órától este 8-ig még sokat, nagyon sokat lehetett volna kivívni és elérni a már ugyis teljesen megingott és nemsokára rendetlen visszavonulásban visszaözönlő ellenséggel szemben. Ezeknek a friss erőknek, legfőképpen pedig a lovasságnak lett volna aztán a feladata az éj folyamán folytatandó hathatós üldözés által a március 23-iki küzdelem igazi érett és felette értékes gyümölcsét learatni. A harc befejezése után megeredt eső és az azalatt beállott koromsötétség szintén nem teszi indokolttá a támadólagos előrenyomulás és az üldözés teljes elmaradását. És ha mást nem Novara városát kellett volna még az est, illetve éj folyamán elfoglalni. Ha ezt a hadseregparancsnokság elrendelni elmulasztotta, az alparancsnokoknak, a még intakt csapatok felett rendelkező tartalék- és IV. hadtestparancsnokoknak kellett volna ezt, Benedek ezredes mortarai remek viselkedését utánozva, saját elhatározásukból öntevékenyen megtenni.

Azonban még sokkal rosszabbul állott a dolog öntevékenység és tettvágy tekintetében az olaszok részén. Solaroli tábornok az egész harc folyama alatt teljesen tétlenül állott dandárával B. S. Agabionál. A 2. hadosztály az elrendelt oldaltámadást Albrecht főherceg csoportja ellen oly félénken és ímmel-ámmal hajtja végre, hogy egyetlen osztrák zászlóalj is elegendő ahhoz, hogy az egész Bès-hadosztálynak az előnyomulását és harcba szállását teljesen megakassza. Épígy elejétől végig becsapatni engedte magát a remekül viselkedő Kielmannsegge-csoport által az Aosta-dandár parancsnoka is, pedig ez valóban minden nagyobb nehézség nélkül áttörhette volna az ellenség torrione–quartarai felette gyenge vonalát, hogy aztán vehemens erővel törjön előre az osztrák II. és III. hadtest baloldalába és hátába. Épígy meglehetősen lanyhán viselkedett a Regina- és a gárda-dandár is az ugyancsak tétovázó osztrák IV. hadtestbeli csapatokkal szemben, ami viszont lehetővé tette nekik a Cavo d'Assi-vonalnak hosszú időn át való megtartását ami másrészt nagy előnyt jelentett a jobb oldalában erősen fenyegetett egész olasz hadseregre nézve.

A harcnak, a szinte emberfeletti küzdelemnek csattanósabb, szebb és lélekemelőbb befejezését alig képzelhetjük el, mint ahogyan azt az egyébként oly büszke Albrecht főherceg spontán és a szíveket magával ragadó cselekedete által Benedek ezredesre és magyar ezredére nézve annyira megtisztelő és kitüntető módon az összes csapatok szemeláttára tette. Az elismerésnek és kitüntetésnek ily különleges és egyszersmind legfelsőbb fokban való megnyilatkozása a magyar ezred minden tagjának szívét büszke önérzettel és megelégedéssel tölthette el. Ennél szebb szívhez szólóbb elismerést valóban képzelni is alig lehet és mi magyarok valamennyien csakugyan büszkék lehetünk, hoy ilyesvalami egy császári herceg részéről épp abban az időben történt meg, amikor a császári ház Magyarországon elkeseredett harcot folytatott a magyar hadsereg, a felkelt magyar csapatok, sőt úgyszólván az egész magyar nemzet ellen.

[1] Kunz id. m. 137: „Den Österreichern konnte die Hartnäckigkeit, mit welcher Feldzugmeister D'Aspre an den falschen Kundschafterberichten festhielt, obgleich er von seinen Vorposten ganz richtige Meldungen erhalten hatte, ausserordentlich teuer zu stehen kommen.”

[2] Kunz (id. m. 126.) számítása szerint az olasz seregtestek ütközetállománya:

1. hadosztály	6.000	lőfegyver	650	lovas	10	löveg
2. "	9.000	"	600	"	16	"
3. "	8.500	"	700	"	16	"
4. "	11.000	"	700	"	16	"
Tartalék-hadosztály	7.500	"	1200	"	32	"
Solaroli-dandár	4.000	"	150	"	8	"
Tüzér-tartalék	1.000	"	–	"	12	"
Összesen:	47.000	lővegyver	4000	lovas	110	löveg.

[3] Kunz id. m. 135: „Bei einer auch nur einigermassen geschickten Führung auf Seite der Piemontesen, konnte eine Katastrophe der österreichischen Armee nicht erspart beliben.”

[4] Kunz id. m. 136: „Wir sehen mithin, dass noch am 23. März das Schicksal den Piemontesen reichliche Gelegenheit bot, einen glänzenden Sieg zu erfechten. Wenn trotzdem die Schlacht von Novara eine geradezu furchtbare Niederlage für die Piemontesen wurde, so war nicht das Schicksal daran schuld, welches im Gegentheil den Piemontesen sich sehr günstig gezeigt hatte, sondern vielmehr die vortreffliche Tapkerfeit un Tüchtigkeit der Österreicher Einerseits und der Mangel an geschickter Führung der Piemontesen andererseits.”