A 2. piemonti hadosztály elhelyezkedése Vigevano tájékán általában véve helyesnek mondható. Földerítő és biztosító csapatoknak a kellő távolságra és kellő erőben való előretolása folytán a hadosztályt meglepetés nem igen érhette. A hadseregparancsnokság intézkedése szerint a hadosztálynak ugyan Vigevanotól délre kellett volna állást foglalnia,[1] de Bès altábornagy jobbnak látta dandárait a mintegy 5000 lépésnyivel délebbre fekvő Sforzescaig illetve Cattabregaig előretolni, ami annyiból mondható valamivel hátrányosabbnak, mivel a 2-ikat hátul követő 3. és 4. hadosztálynak esetleg szükségessé váló támogatása körülbelül egy órával hátrább tolódott. Harc szempontjából egyébként a terepviszonyok Vigevanonál és Sforzesca–Cattabreganál körülbelül egyformák voltak.

Különös, hogy Schanz alezredes, akit hadtestparancsnoka földerítés céljából küldött előre, miután előzetesen nem állapította meg a Sforzescanál álló ellenség erejét, e helységnél csakhamar darázsfészekbe került s a La Rocca-dandár felismervén ellenfele gyenge erejét, nem állhatta meg, hogy azt erélyes üldözés által jó messzire hátra ne vesse. Csakhogy ezáltal egyrészt a 2. hadosztály két dandárcsoportja, mint nemkülönben a 2. és az őt követő két hadosztály között a távolság még nagyobb lett, ami az egységes vezetést nagy mértékben megnehezítette s azonkívül a dandár ezen elszigetelt előretörésével alkalmat adott az ellenségnek, hogy őt viszonylagos túlerővel megtámadván, eredeti állásába visszavesse. Az I. osztrák hadtest elővéddandárának Gambolo felé történt elvonulása folytán Schanz alezredes csak véletlenül, Wohlgemuth altábornagynak kétségkívül dicséretreméltó előretörekvése révén részesülhetett még idejekorán kellő támogatásban. De ez a támogatás csak alig volt elég ahhoz, hogy a La Rocca-dandár visszavettessék. Olasz részről a hadakozásnak ezt a kellemetlen bevezetését mindenesetre el lehetett és el is kellett volna kerülni, ha a 3. és 4. hadosztály elindulás előtt nem vesztegetett volna el túlsok időt. Ebben az esetben az olasz hadvezetőségnek már déltájban együtt lehetett volna mind a három hadosztálya Vigevanonál, és ezzel a több mint 30.000 lőfegyvert, 600 lovast és 60 löveget kitevő imponáló erővel bátran neki mehetett volna a mindössze 13.500 lőfegyvert, 600 lovast és 42 löveget számláló I. osztrák hadtestnek, hogy azt megverje, tönkretegye. Így ment füstbe az alprancsnokok és az alárendelt seregtestek helytelen viselkedése folytán Chrzanowski tábornoknak eredetileg oly szépen és helyesen kigondolt terve.

Még nagyobb volt a baj és szerencsétlenség, amely e napon az olaszokat Mortaranál érte. Itt az 1. és a tartalékhadosztálynak 32 zászlóaljból, 16 lovasszázadból és 48 lövegből álló és legalább 26.000 embert számláló tekintélyes, de rosszúl alkalmazott tömegével szemben a legjobb esetben az egész II. osztrák hadtest vehette fel a küzdelmet a maga 17 zászlóaljával, 8 lovasszázadával és 40 lövegével, mely csapatok összege legfeljebb 17.000 embert tett ki. Ámde tulajdonképpen a fenti olasz erőkkel csak Albrecht főherceg hadosztálya került harcba, mely pedig mindössze 10 zászlóaljból, 4 lovasszázadból és 12 lövegből állott és embereinek száma még a 10.000-en is alul volt. Sőt még tovább is mehetünk, kijelentvén, hogy annak az egész nagy olasz tömegnek a legyőzetését és pánikszerű megfutamodását legfőkép Benedek ezredesnek páratlen erélye és vakmerősége, valamint háromnegyedrészben magyarokból álló valóban csupán maroknyi, 1500 embernél aligha több, de annál lelkesebb csapata idézte elő.[2] Ilyenek hallatára és olvasására minden katonának, de elsősorban minden magyar katonának egytized másodpercre, meg kell hogy álljon a szíve dobbanása, hogy aztán újra annál jobban, annál örömteljesebben kalapáljon, büszkén véve tudomást a párját ritkító igazi magyar virtusnak egy újabb fényes megnyilatkozásáról. Sőt még hozzá kell tenni és nem szabad elfelejteni, hogy ezt a hőstettet ezek a magyar csapatok, a Gyulay-ezred derék katonái, oly időben követték el, amidőn otthon, saját hazájukban a császár katonái tűzzel-vassal igyekeztek a magyarságot végleg leigázni.

Persze ennek a remek hőstettnek a véghezvitelét az ellenfélnél uralkodó nagyfokú kapkodás és célszerűtlen intézkedések egész sora nagyon is elősegítette. Már mindjárt a két hadosztálynak rettenetesen széjjelhúzott mortarai felállításával a hadsereg vezérkari főnöke, La Marmora tábornok nem valami nagy jelét adta szakszerű tudásának és helyes katonai érzékének. A legnagyobb baj az volt, hogy a két hadosztály csakis a kellemetlen szorosszámba menő Mortaran át segíthette egymást, miután az elég nagy akadályt képező Arbogna-n át kellő számú átkelők elkészítését elmulasztották. Az sem volt helyes, hogy ő állott két zászlóalj élére, hogy azokat a Regina-dandárnak segítségül vigye; az ilyesmi semmi szín alatt sem tartozott a hadsereg vezérkari főnök tisztéhez és kötelességéhez; akármelyik praktikus törzstiszt sokkal jobban el tudta volna végezni ezt a feladatot. No meg La Marmoranak az az elhatározása, hogy a S. Albinonál visszavert csapatokat az ellenség által már megszállva tudott Mortarán át vezette vissza, miáltal ez a csapat a minden veszélyt úgyis nagyító sötétségben két tűz közé került, határozottan szerencsétlennek mondható. Mindezeket a baklövéseket szemelőtt tartva, szinte igazságtalannak kell a sorsnak ama rendelkezését minősítenünk, hogy éppen ő, aki az elfogatás nagy szerencsétlenségének előidézője volt, ép bőrrel menekült meg a mortarai nagy kaoszból.

Mindenesetre feltűnő és az olasz vezetésre és a csapatok ellenálló képességére és harckészségére igen gyenge fényt vet, hogy mindkét hadosztály és azok dandárai, tulajdonképpen anélkül, hogy bárhol is valóban komoly harc keletkezett volna, oly gyorsan hagyták oda a küzdőteret és bár az ellenség nemcsak hogy nem üldözte, de még csak nem is követte őket, fejnélküli eszeveszett futással rohantak el különböző irányokban a harc színhelyéről, ami elsősorban az egységes vezetés hiányának volt betudható. La Marmora, aki hivatva lett volna a két hadosztály működése között az összhangot fentartani, csapattiszti babérokra áhítozván, egy közös, a két hadosztály parancsnoksága fölé helyezett magasabb parancsnokság hiányát nem pótolhatta.

Az Albrecht főherceg-hadosztálynak támadáshoz való csoportosítása kizárólag a lökőtaktika jegyében történt, még pedig valószínűleg azért, miután már is sötétedni kezdett. Feltűnő, hogy ennek a csoportosításnak a felvétele oly hosszú időt, egy teljes órát vett igénybe. Vállalkozószellemű ellenséggel szemben ez könnyen megbosszulhatta volna magát. Igaz, hogy az olasz művelési mód szerint sok vizes ároktól, palánktól, sövénytől keresztül-kasul átszeldelt terep a csatárlánccal kapcsolatos rendes harctagozás alkalmazását nagyon megnehezítette, de különben is, főleg az osztrákoknál, a harctevékenység súlypontja akkoriban még mindig a szurony és nem a lőfegyver alkalmazásán nyugodott.

[1] Lásd a 111. oldalon.

[2] Kunz írja id. m. 123. oldalán: „Das Verhalten Benedeks war ausserordentlich kühn und diese Kühnheit fand hier den ihr gebührenden Lohn. Er hatte weit mehr Aussicht, in Mortara selbst in Gefangenschaft zu gerathen, als 2000 Gefangene in der Stadt zu machen ... Das Gefecht von Mortara ist ein Beweis dafür, dass man auch in der Nacht entscheidenden Erfolge erringen kann. Dazu gehören aber einige Vorbedingungen und zwar: 1 eine kühne und vewegene Führung. 2. eine Truppe von tadelloser Tapferkeit und Disziplin; 3. ein rücksichtloser Drang zum Angriff; 4. Glück und zwar viel Glück. – Alle diese Vorbedingungen waren bei den Österreichern (illetve a jelen esetben a magyaroknál) vorhanden, daher der Erfolg.”