A Simbschen-dandárt ért katasztrófa méltán a lehető legkellemetlenebbül érintette Radetzkyt, aki ezáltal az áttöréssel kapcsolatosan olyan remekül kigondolt és nyugati irányban már oly szépen folyamatban volt offenzíváját, amelynek július 25-ikén leendő folytatására már kiadta volt a parancsokat, egy csapásra halomradöntve látta. Nagy baj volt, hogy miután a lovasság a felderités terén eredményt egyáltalában nem tudott felmutatni, a tábornagy az ellenség helyzetéről és erőelosztásáról meglehetősen gyengén volt tájékozva. Ő még most is azt hitte, hogy az olasz sereg zöme máris a Mincio nyugati partján van s ezért a keleti partnak az ellenségtől való megtisztítására eleinte nem tartotta szükségesnek egész erejének ebben az irányban való felhasználását. Ez elsősorban abban nyert kifejezést, hogy a Mincio-átjáróknál még mindig tetemes erőket hagyott vissza, másrészt abban, hogy a balparton elrendelt támadásnál az erők jelentékeny részét, az I. tartalék-hadtest zömét és az egész III. hadtestet, több csoportban egymás mögött tartalék viszonyban állította fel. – Mindezekből az látszik, hogy eleinte Radetzky ezt a július 25-iki támadást csak ideiglenes és aránylag könnyen elvégezhető műveletnek tekintette, amelynek lehetőleg gyors befejezte után seregét ismét gyorsan a nyugati irányba vélte átterelhetni. Csak amikor dél felé a harc színhelyén megjelenve, személyesen győződött meg a harc szívósságáról, intézkedett további erőknek harcbadobása iránt.

Az a gyorsaság, amellyel Radetzky a július 25-ikére már elrendelt hadművelet megváltoztatását elhatározta, továbbá az a precizitás, amellyel az új hadműveleteket parancsformába öntötte határozottan nemcsak elismerésre, hanem egyenesen bámulatra méltó.[1] Ebből a dicséretből egy jó nagy rész mindenesetre a hadsereg vezérkari főnökét Hess altábornagyot illeti meg. Mesterien egyszerű, világos és megkapó a gyorsan létrejött elhatározásnak parancsformába való átültetése is. Mintha csak egy zászlóalj századairól, nem pedig egy jó nagy hadseregnek mindenféle intézetekkel és vonatokkal erősen megterhelt seregtesteiről volna szó, a tábornagy intézkedésében hadtestei, hadosztályai és dandárai számára a 80-as évek gyakorlati szabályzataiból ismert azonban hadsereg-intézkedésben szinte különösen hangzó arc- és szárnyváltoztatást ír elő. De ez csak úgy volt lehetséges, hogy a kiválóan praktikus, fegyelmet és rendet fenntartani tudó ősz hadvezér alárendeltjeit és csapatjait már a háborút megelőző békeidőszakban Európaszerte hiressé vált, valóban harc- és táborszerű gyakorlatai álal, hozzászoktatta ahhoz, hogy tényleg oly könnyedén és gyorsan mozogjanak, mintha nem is seregtestek, hanem csak századok, zászlóaljak volnának. És ez egyszer egyik hadtest parancsnoka, D'Aspre altábornagy, rá is duplázott hadseregparancsnokára ama kiválóan helyes és következményeiben szinte beláthatatlan intézkedése által, hogy a maga hadtestének dandárait, amelyeknek az ellenségig sokkal hosszabb útjuk volt, mint a többi hadtestek dandárainak, nem mint parancsolva volt, másnap reggel, hanem a parancs vétele után azonnal, még az éj folyamán elindította s ezáltal úgy meglepte ellenfelét, mintha nem is gyalogmenetben közelítette volna meg, hanem egyenesen az égből pottyant volna alá csapatjaival. Valóban óriási és szinte drasztikus a különbség, mely ebben az egész háborúban a felsőbb vezetés tekintetében egyrészt az osztrák könnyedség és precizitás, másrészt az olasz nehézkesség és nagyfokú határozatlanság minduntalan erősen megnyilatkozó formájában elejétől végig fennállott.

Ha egyrészt D'Aspre öntevékeny cselekvésével elébe nem vág a dolgoknak és másrészt az olasz seregtestek hadseregparancsnokságuk intézkedése szerint már a kora reggeli órákban kezdik meg az elrendelt támadáshoz az előnyomulást, akkor valahol féluton találkozó harcra került volna a dolog, míg így az olaszok, balszárnyuk sikertelen próbálgatásaitól eltekintve, már kezdettől fogva elfoglalt állásaikban védőkké, az osztrákok ellenben a csatatér egész hosszában támadókká váltak, ami utóbbiak számára mindenesetre erkölcsi fölényt biztosított.

Érdekes, hogy az osztrákok a támadást egy nagy balrakanyarodás, az olaszok ellenben jobbra kanyarodás formájában akarták végrehajtani. A főtámadással megbízott balszárnyat Radetzky aránylag elég erősre, 3 dandár erejűre szabta, míg az olaszok a főtámadást végrehajtani hivatott jobbszárnyon továbbra is csak egy dandárt hagytak meg, ami szerencsés rendelkezésnek éppenséggel nem mondható. Burkoltan ugyanis Bava altábornagy a döntés előidézését nem is annyira a Genuai herceg jobbszárnycsoportjának, mint inkább az általa személyesen vezetett s a Mincióra támaszkodó balszárnycsoportnak szánta, mely abban az esetben, ha Sonnaz is intézkedésszerűen idejekorán közbelép, itt, az említett folyó mentén egy oly hatalmas erőcsoport alakult volna, mely bátran számíthatott volna arra, hogy az ellenséget északi irányban könnyedén áttörheti. Csakhogy ennek legalább közepes magasabb vezetési képesség volt az alapfeltétele, de az olaszok részén az egész hadjárat folyamán még ennek a nyomát sem találjuk meg. Egységes, összefüggő, egymást kölcsönösen támogató harctevékenység helyett az olaszok részén ezúttal is dandárokkénti elszigetelt harcászati tevékenységet látunk, mely eredményre az alparancsnokok és csapatok legjobb igyekezete, sőt helyenként hősies és önfeláldozó kitartása dacára sem vezethetett. Nem mondhatnók, hogy az osztrákok részén teljesen összefüggő, egymást kölcsönösen támogató csoportokból álló csataképet látnánk, itt is nagyban véve többé-kevésbbé különálló 3 harccsoport munkásságát észlelhetjük, de azért az összhang azok között nagyban véve mégis felismerhető.

Hogy osztrák részről szemmelláthatóan a bal-, olasz részről ellenben a jobbszárnynak szánták a döntő szerepet, ez minden bizonnyal Verona fontosságára való tekintettel történt. Az olaszok ettől a kiválóan fontos és az osztrák sereg bázisát képező vártól akarták ellenfelüket elszorítani, míg Radetzkynek mindent el kellett követnie, hogy az ellenfélnek ezt a szándékát meghiusítsa. Nem mondhatnók, hogy a két szemben álló fél e kiválóan fontos cél érdekében minden erejét harcba vetette volna. Radetzky azért nem, mert még mindig a Mincio-n át nyugati irányban végrehajtandó offenzíva felytatására gondolt, Károly Albert pedig azért, mert a hadserege bázisául szolgáló Villafrancát túlságosan féltette. Ez volt az oka, hogy az elkeseredett, szinte emberfelettien kemény harcban küzködő Genuai herceget támogatás nélül hagyta.[2]

Károly Albert és Bavanak Villafranca miatti aggodalmát és egyáltalában az olasz hadseregnek a délután folyamán mindíg kritikusabbá váló helyzetét szem előtt tartva, könnyen elképzelhetjük, mi lett volna a következménye, ha Culoz tábornok apró-cseprő tüntetések és áltámadások helyett egykézben tartott erejével egyenesen Villafrancára rohant volna rá; és másrészt, hogyha Schaaffgotsche tábornok a Radetzkytől erre nézve kapott határozott parancs értelmében ugyanezt teszi.[3] De a magasabbrangú lovas vezetők ebben a hadjáratban egyik fél részén sem állottak a helyzet magaslatán s így a lovasság elejétől végig meglehetősen gyenge szerepet játszott. Ellenben a gyalogság és tüzréség annál derekasabban viselkedett itt is, amott is.

Különös és nyomatékos megrovást érdemel Sonnaz altábornagy magatartása. Ennek az embernek a magasabb vezetésről úgyszólván fogalma sem volt; július 24. és 25-iki kapkodása, indokolatlan visszavonulása és nagyfokú tétlensége valóban megbotránkoztató. Ha a július 25-ikére szóló parancs akár tévedésből, akár más okból elkésve érkezett is hozzá, neki elengedhetetlen kötelessége lett volna saját kezdeményezéséből is a sorsdöntő harcban közreműködni, micélból, ha már az ellenség által erősen megszállt Borghettonnál a Minción való átkelést kierőszakolni nem találta tanácsosnak, semmi sem gátolta abban, hogy a folyó keleti partján folyton erősbödő csatazajt hallva, igen tekintélyes és számottevő haderejével Pozzolonál, vagy akárhol másutt a Minción át ne keljen. Ehelyett Voltánál tétlenül megmaradni, valóban megbocsáthatatlan bűnszámba ment. Ezt a szerencsétlen embert már régen könyörtelenül el kellett volna távolítani hadteste éléről.

[1] Kunz írja id. m. 96. oldalán: „Wir gluaben, die Handlungseise Radetzky's in den Tagen vom 23. bis 25. Juli mit den besten Leistungen Napoleons I. in Vergleich stellen zu dürfen.”

[2] Strenegg írja Schlachtenatlasának, Die Schlacht von Custozza című füzetének 8. oldalán: „Bei den Piemontesen war eine günstige Wendung des Kampfes nurmöglich durch allseitiges Einsetzen frischer Kräfte. Solche standen in Villafranca in geringer Anzahl zur Verfügung; doch konnte man sich nicht entschliessen, selbe heranzuziehen, denn der Besitz von Villafranca, als natürlicher Vereinigugnspunkt der von Sommacampagna bis Valeggio im Kampfe stehenden Truppen, war im Falle eines Rückzuges zu wichtig, um diesen Ort, der überdies den ganzen Train, die Verwundeten und Kranken und die Kiregsgefangenen barg, von Truppen zu entblössen. Die bei Goito und bei Roverbella stehenden Truppen waren zu weit entfernt, um noch rechtzeitig eingreifen zu können; zudem hatte der aus dieser Gegend herübergedrungene Gefechtslärm be General Bava die Besorgnis wachgerufen, dass von Mantua her eine Gefahr drohe.”

[3] Kunz id. m. 96: „Die Führung der Kavallerie-Brigade Schaaffgotsche ist keineswegs glänzend gewesen; ihr winkten grosse Erfolge und sie that gar nichts.”