Radetzky tudta, érezte, hogy hadserege a július 23-iki harcokkal döntő eredményt még nem volt képes elérni, annál kevésbbé, miután egyelőre még az olasz seregnek Sonnaz vezette része sem volt megvertnek tekinthető, a többi olasz csapatok pedig már teljesen veretlenek voltak. Nagy hiba volt, hogy a tábornagy az utóbbi ellenséges csapatok hollétéről és erejéről Wyss ezredesnek nagyfokú mulasztása folytán kellően tájékozva nem volt. Miután az osztrák sereg 23.-án este még teljes egészében a Mincio keleti partján állott, nem volt valószínű, sőt majdnem kizártnak volt tekinthető, hogy Károly Albert, Sonnazot a július 23.-án kudarcot vallott seregrészével sorsára hagyva, csakis a többi csapatokkal merészeljen ellene a Mincio keleti partján döntő hadműveleteket kezdeményezni, hanem helyes észjárás mellett tényleg arra kellett gondolni, hogy a szárd hadvezetőségnek legelső dolga az lesz, hogy a Mincio által két különálló részre osztott olasz sereget mindenekelőtt újból egyesítse. Ez az egyesítés az említett folyónak vagy keleti vagy nyugati partján történhetett meg. A keleti parton való egyesítésre való törekvés Sonnaz eddigi magatartására való tekintettel nem volt valószínű; de mivel teljesen kizártnak mégsem volt tekinthető, ezért Radetzky nagyon helyesen cselekedett, hogy a Sommacampagna és Valeggio között elterülő dombvidéket minden eshetőségre egyelőre még megszállva hagyta. De hogy ezt szinte felesleges, vagy legalább is túlságos óvatossági rendszabálynak tekintette, legjobban mutatja az a körülmény, hogy 24-ike folyamán az említett hegyvidék délkeleti peremének megszállásával megbizott I. hadtestnek két dandárát már szintén a Mincio jobbpartjára rendelte át. E minden esetre korai és elhamarkodott rendelkezés okát megint csak Wyss ezredes szinte érthetetlen és majdnem bűnszámba menő mulasztásának tudhatjuk be. Mindenesetre megfoghatatlan és úgy Wyss ezredes, mint az olaszok földerítő és biztosító szolgálatának igen nagy lanyhaságára enged következtetni, hogy a 4 osztrák dsidás század Villafranca mellett egészen közel elsétálhatott anélkül, hogy akár azok a város környékén tanyázó olaszokat, akár ezek az ellenséges különítéményt észrevették volna.

Ahhoz alig férhet kétség, hogy ha Radetzky a Villafrancánál tanyázó nagy ellenséges erőcsoportról a kellő időben tudomást szerez, úgy a Mincio-átjárók kézbentartása és biztosítása mellett elsősorban annak megtámadását és tönkretevését tűzte volna ki legközelebbi céljául. Ennek a tájékozatlanságnak tudható be az is, hogy a Sommacampagna és a Tione közti mintegy 9000 lépés hosszú terepszakasz megszállását a még csak oda útban lévő Simbschen-dandárnak jelölte ki feladatul, holott az eredeti elgondolás szerint a kérdéses dombvidék megszállásának oroszlánrésze az e célra kijelölt I. hadtestet illette volna.

Károly Albert ama elhatározását, hogy július 24.-én az osztrákokat megtámadja, feltétlenül jónak és helyesnek kell elismerni. Azonban ennek az elhatározásnak a premisszái és biztosra vett alapfeltétele, hogy t.i. Bonnaz és Visconti a Mincio-vonalat tartani fogják, nagyon is ingó talajon állottak. Sőt Károly Albert elhatározása akkor lett volna csak igazán szép és jó, ha a Sonnaz-hadtestnek 24-ikére nem tisztán védőleges szerepet szán, hanem ellenkezőleg az látszott sokkal célszerűbbnek és észszerűbbnek, hogy ezt a hadtestet Valeggion át magához vonva, egész erejével törjön támadólag az ellenség baloldalába, mely esetben Radetzky július 24.-én alighanem meglehetősen kényes helyzetbe került volna.

Az osztrák fővezér különben ezúttal is igen magasröptű hadvezéri képességet árult el, amidőn, bár még kissé korán, de mégis már arra gondolt, hogy a biztosan Milano felé visszavonulni igyekvő ellenség útját elvágja. Íme ebből az is kitűnik, hogy milyen óriási volt a különbség a két szembenálló fővezér mentalitása között. Az is jellebző, hogy míg osztrák részen minden terv, minden elhatározás Radetzkynek, mint fővezérnek agyában születik meg, aki aztán e terveknek és elhatározásoknak a legcélszerűbb módon való végrehajtásáról is gondoskodik, addig az ellentáborban a szárd király csak névleg szerepel mint a hadsereg legfőbb parancsnoka; az igazi intézője itt a dolgoknak Bava altábornagy. Most is az ő tanácsát kérték ki, hogyan is kellene a szándékolt támadást végrehajtani. Csakhogy Bava ezúttal nem volt kéznél. Ez a különben igen tevékeny tábornok Sonnaz visszavonulásáról hírt véve, nyomban Goitoba, majd onnan Borghettoba sietett, ahol az ottani olasz parancsnoknak parancsot adott, hogy az általa elrombolt valeggioi hidat újból állítsa helyre és tőle telhetőleg Valeggiot is tartsa, amit azonban ez, mint tudjuk, nem tett meg. Borghettoból az altábornagy Villafrancába sietett, ahova július 24.-én reggel 7 óra 30 perckor érkezett meg.[1] Természetesen ez is volt egyik legfőbb oka, hogy az elhatározott támadásnak elvben nagyon is helyes eszméje, a csak délután 2 órára kitűzött elindulás révén, meglehetősen elkésve öltött testet. Érdekes, hogy Bava mostani hadműveleti koncepciója ép fordított képét mutatja annak, amit a május 6-iki santaluciai csatánál alkalmazott; ott széles alapból kiindulva központiasan, úgyszólván egy pont felé nyomultatta előre a seregtesteket,[2] most ellenben azok, amint azt a XXII/6. számú melléklet mutatja, egy közös pontból, Villafrancából legyezőszerűen mennek széjjel a megtámadandó terület felé. De ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az utóbbi csoportképzés nem felelt meg a kitűzött célnak. Csak a késői elindulás ellen emelhetünk joggal kifogást. Ha Károly Albert már a délelőtt folyamán indítja el csapatjait, úgy azok a sommacampagna–custozzai dombvidéket még úgyszólván üresen és megszállatlanul találták volna és igen könnyen kérdésessé tehették volna a Simbschen-dandár vagy más a domboldalakon levő csapatok visszavetése után az előnyomulást a fensíkon mindjárt tovább lehetett volna folytatni, ami nagyon is az olaszok helyzetének előnyére vált volna.

A Simbschen-dandár katasztrófája valóban nagyon sajnálatos. Ehhez maga Radetzky is sokban járult hozzá a felette széles kiterjedésű védőszakasz kiutalása által. De ha a tábornagy tudta volna, hogy a közeli Villafrancában oly nagy tömegű ellenség áll, akkor bizonyára ő is máskép intézkedik. Végeredményben tehát ennek a katasztrófának az ódiuma is Wyss ezredes felületességére és gondatlanságára száll.

Thurn altábornagynak már másodnapi késedelmeskedése méltán megütközést vált ki. Érdekes, hogy Radetzky ezt a késedelmeskedést másnak nem igazán tulajdoníthatta, mint hogy a III. hadtesttel szemben még mindig elég tekintélyes számú ellenséges osztagok állhatnak; ezért hagyta meg D'Aspre altábornagynak, hogy Pastrengo és Cola felé segítő csapatokat küldjön a III. hadtest elé. Sőt azonkívül a veronai várparancsnokot, báró Haynau altábornagyot is utasította, hogy Thurn erősbítésére a Perin-dandárt helyezze készenlétbe. Nevezetes és különös színben tűnik fel tehát, hogy Radetzky tulajdonképpen az ellenség itteni, Garda tó menti helyzetével sem volt tisztában, mert még mindíg azt hitte, hogy ott esetleg számottevő olasz erők tartózkodnak, holott tudjuk, hogy Sonnaz már jóval előbb legutolsó emberét is magához vonta. Ezek szerint az osztrákok felderítési tevékenysége ezen az északi szárnyon is sok kívánni valót hagyott hátra. – Ellenben a Radetzky-huszároknak a valeggioi epizódszerű csetepatéban való ügyes viselkedése és derék helytállása elismerésre és dicséretre méltó.

[1] Rüstow id. m. 260.

[2] Lásd a XXII/3. számú mellékletet.