A július 22-iki esti, illetve 23. reggeli kölcsönös helyzet igen érdekes képet mutat. Károly Albert döntő összeütközést az ellenséggel nem keresvén és nem is szándékolván, hadseregét 50 kmnyi területen széjjelhúzva helyezte el. Az egyedüli komolyabb tevékenység, amellyel csapatjai utóbbi időben foglalkoztak, Mantua körülzárása volt, de ezt sem a maga jószántából és önakaratából, hanem a mazzinisták presszionálása folytán rendelte el. Erre a műveletre használta fel Bava altábornagy vezetése alatt hadseregének túlnyomó részét, 48¹/₂ zászlóaljat, 24 lovas századot és 68 löveget, 33.780 lőfegyverrel és 2220 lovassal, vagyis összesen 36.000 embert. Ezzel a csapattal szemben az osztrákok részén a IV. hadtest és Mantua védőrsége állott, együttvéve 20 zászlóaljjal, 9 lovas századdal és 38 löveggel, vagyis 14.800 lőfegyverrel és 900 lovassal, azaz összesen 15.700 emberrel. – Az Etsch mentén két csoportban, Veronánál és Rivolitól északra álló osztrákokkal szemben a szárd királynak szintén két csoportja állott, még pedig a veronaival szemben, a sommacampagna–sona–san giustinai állásban 10³/₄ zászlóalj, 10 lovas század és 22 löveg, 8000 lőfegyverrel és 1000 lovassal, vagyis összesen 9000 emberrel. Ezzel a csoporttal szemben állott Radetzkynek főereje Veronánál, még pedig 50¹/₃ zászlóaljjal, 36 lovas századdal és 166 löveggel, vagyis 30.600 lőfegyverrel és 3400 lovassal, azaz 34.000 emberrel, tehát majdnem négyszeres túlerővel. Az olaszok Garda tó menti csoportja 6¹/₄ zászlóaljból és 8 lövegből, vagyis összesen 5000 emberből állott; az utóbb említett két olasz csoport fölötti parancsnoksággal Sonnaz altábornagy volt megbízva. A Garda tó menti csoporttal szemben a 6²/₃ zászlóaljat, 3 lovas századot és 18 löveget, vagyis 5500 lőfegyvert és 300 lovast, tehát összesen 5800 embert számláló osztrák III. hadtest állott.

Az olaszok mantuai és sommacampagna–sona–san-giustinai csoportja között Villafranca–Mozzecane-nál állott még egy különálló, 9¹/₂ zászlóaljat, 6 lovas századot és 16 löveget, vagyis 7000 lőfegyvert és 600 lovast, tehát összesen 7600 embert számláló csoport. Ezzel szemben közvetlenül nem állottak osztrák csapatok s így ez a szükséghez képest akár jobbra, Mantua felé, akár balra, Sommacampagna felé nyújthatott segítséget. Végül volt az olaszoknak még egy 12 zászlóaljat és 16 löveget számláló, 8000 főnyi csoportjuk, a Visconti-hadosztály, amelynek tisztán csak védőleges, vagy jobban mondva biztonsági rendeltetése volt, a hadsereg hátában a Mincio-átkelők megszállvatartását kapván feladatul.

Az ekként szemünk elé táruló kölcsönös csoportosításban különösen érdekes és szembetűnő, hogy Károly Albert a legerősebb és legveszélyesebb veronai ellenséges csoporttal szemben egy aránylag felette gyenge csoportot, Sonnaz déli csoportját hagyta meg, mely a majdnem négyszeres túlerővel szemben előreláthatólag még addig sem tarthatta magát, igaz, hogy erődített állásban, amíg Villafranca felől kellő támogatást nyerhetett. Az is feltünő, hogy Károly Albert főhadiszállását Mantuához és nem Veronához közel ütötte fel. Mantua körülzárásának intézését ugyanis bátran Bava altábornagyra bízhatta volna, akiben amúgy is igen nagyfokú bizalma összpontosult. Különben, hogy Károly Albert Mantuának reá kényszerített körülzárását csak úgy immel-ámmal kezelte, az abból is kitűnik, hogy július 23-ikára Bavanak nem a komoly támadást, hanem csak a várhoz való közelebbvonulást hagyta meg. Ellenben Károly Albertnek ama rendelkezésével, hogy az ágyúszó hallatára a Mantua körülzárásával a Mincio balpartján megbízott összes csapatokat rögtön a fenyegető veszély helye felé rendelte előre, mindenesetre egyetérthetünk. Ebből is eléggé világosan kitűnik, hogy az olasz főhadvezetőség Mantua ostromát nem tekintette elsőrendűen fontos kérdésnek és feladatnak, mert különben nem szüntette volna meg mindjárt a legelső ágyúszóra az említett várnak Mincio balparti ostromát, bár még nem tudhatta, csak sejthette, hogy Veona irányából hatalmas förgeteg indult meg Sonnaz balszárnya ellen.

Az eddig mondottakból világosan és kétségbevonhatalanul kitűnik, hogy sokkal jobb lett volna, ha az olasz fővezérlet csapatjainak nagyobb tömegét hagyta volna meg Veronával szemben és maga a fővezérlet is Marmirolónál jóval északabbra, legalább is Villafrancában helyezkedett volna el. Ha itt már július 23.-án reggel jelentékenyebb olasz erő állott volna, úgy Radetzkynek egyenesen nyugat felé irányuló támadását a leghathatósabban oldalba lehetett volna fogni, bár az is valószínű, sőt majdnem biztos, hogy Radetzky a villafrancai ellenséges csoport nagyságáról és jelentéséről tudomást szerezve, támadó intézkedését erre való tekintettel megfelelően módosított alakban adta volna ki.

Radetzky támadó intézkedése minden mesterkéltségtől ment, világos, egyszerű. Hogy utóbbi tekintetben nekem mi a véleményem, azt alább bővebben kifejtem majd. Az intézkedésnek és parancstechikának ilyen előnyös formában való megnyilatkozása az akkori időben még ritkaságszámba ment. Hiszen tudjuk, hogy az olaszoknál e tekintetben miképpen festett a dolog. Az osztrák oszlop- és egyéb alprancsnokok, mint nemkülönben a csapatok is, derekasan megfeleltek a rájuk bízott feladatoknak; egyedül Wyss ezredes nem cselekedett helyesen, hogy Calariánál megállapodott és nem igyekezett a villafrancai függöny mögé is betekintést nyerni. Wyssnek legalább is igyekeznie kellett volna a Custozát és vidékét megszálló Clam-dandárral egyenlő magasságra jutni. Igaz, hogy az olasz mélyvidéki művelési mód rengeteg összevissza kötözött fasoraival, szőlőlugasaival, kerítéseivel, vizesárkaival stb. a lovasság tevékenységét igen nagy mértékben megnehezítette, de miután a jelen esetben a Wyss-csoportnak a nap folyamán ellenséggel egyáltalában nem akadt dolga, méltán sokkal térnyerőbb tevékenységet, vagy legalább is földerítés lelekiismeretes teljestését lehetett volna tőle elvárni. De úgy látszik, hogy sem a Villafranca mellett nem messze elvonuló Clam-dandárnak, sem a Wyss-lovascsoportnak, s így végeredményben magának Radetzkynek is, még csak fogalma sem volt arról, hogy Villafranca tájékán mi történik és hogy ott mily erejű ellenség fészkelte be magát.[1]

A sommacampagna–san giustinai állásban lévő olasz csapatok dicséretreméltó elszántsággal és kitartással küzdöttek a többszörös túlerő ellen. Legbiztosabb jele ennek egyrészt, hogy az említett állások birtokáért a sokszor váltakozó és ide-oda huulámzó harc teljes három óra hosszat tartott, míg végre a császáriaknak a sokkal gyengébb, de mindenesetre erődített állásban lévő ellenséget legyűrniök sikerült, és másodszor, hogy ez az eredmény csak jelentős veszteségek árán volt elérhető.

Az osztrák III. hadtestnek e napi művelete, ellentétben a július 22-iki elszánt magatartásával, nemhogy elismerésre, hanem inkább gáncsra tarthat számot. Gróf Thurn altábornagynak az élelmezési nehézségekre való hivatkozása inkább ürügy mint joggal elfogadható ok színében tűnik fel. Pedig ellenfele megtette neki azt a szivességet, hogy további ellenállás és harc nélkül átengedte neki a vitatott rivolii és az attól délre elterülő harcteret.

Sonnaz altábornagy szélső balszárnyának önkéntes visszavonásával, lehet, hogy tudatosan, lehet hogy csak véletlenül, alaposan keresztülhúzta Radetzkynek az ellenség áttörésére irányuló szándékát. Ebből a szándékolt áttörésből ilyenformán semmi sem lett. Sikerült áttörés után a győző fél rendszerint jobbra vagy balra, vagy esetleg mindkét oldal felé való bekanyarodás által az állásában még helytálló ellenséget fesodorítani igyekszik. Ez a jelen esetben nem történt meg, mert az olaszok úgyszólván az egész vonalon egyszerre kezdték meg a visszavonulást, miután az ellenség az egész állás hosszában egyformán nyomta, szorította őket. Radetzky támadása ugyanis csak sztratégiai tekintetben volt áttörési műveletnek mondható, amely taktikai tekintetben a majdnem sablonosnak mondható, egyenlő erejű oszlopalakítás révén egyszerű arctámadássá változott át. Bizonyára sokkal jobb és hatásosabb lett volna, ha Radetzky akár az ellenségnek Sommacampagnánál álló jobb, akár annak úgylátszik Sonánál sejtett, de a valóságban S. Giustinánál álló balszárnya ellen erejének jelentékeny részét átkarolólag, illetve oldalozólag hozta volna működésbe, mely esetben a győzelem sokkal nagyobb arányúvá, sokkal átütőbbé vált volna és nem következett volna be az a kevésbbé kedvező helyzet, hogy a július 23-iki mérkőzés után az ellenfelek megint csak arcban állottak egymással szemben, sőt a császáriak baloldalában, Villafrancanál máris egy hatalmas ellenséges csoport van megalakulóban. Radetzky csapatainak Verona mellől Castelnovo–Oliosi vonaláig július 23.-án elég kemény harcokkal kapcsolatosan mintegy 20 kmnyi távolságot kellett megtenniök. A közbeeső harcra való tekintettel ez midnen esetre elég szép teljesítménynek mondható. És mégis meg kell kockáztatnunk a kérdést, hogy tekintettel arra, miszerint az olaszok már d. e. 10 óra körül hagyták el Sommacampagnától Sonáig terjedő állásaikat és tovább hátul komolyabb ellenállásra már egyáltalában nem gondoltak, nem-e lett volna lehetséges Sonnazot a Cavalcaselleig való, mindössze 3–4 km-t kitevő előnyulás által már aznap a Mincio mögé való visszatérésre bírni, aminek a további elhatározás és cselekvés szempontjából rendkívüli nagy hordereje lett volna. Az, hogy Thurn a III. hadtesttel akár indokoltan, akár indokolatlanul oly messze elmaradt, e kérdés, vagyis a további előnyomulás kérdésének eldöntése körül, tekintve, hogy az osztrákok egy már megtört, a Mincion innen szivós ellenállás kifejtésére nem igen gondoló ellenséggel állottak szemben, nem játszhatott döntő szerepet.

[1] Lásd a XXII/5. számú mellékletet.