Radetzky ama elhatározása, hogy a Mincio környékét odahagyva, legközelebbi hadműveleteinek irányát és célját Vicenza felé fordítsa, nem volt könnyű dolog. Tudta nagyon jól a tábornagy, hogy ezt az elvonulását az ellenség a maga nagy győzelmének fogja feltüntetni. De nemcsak nehéz, hanem veszélyes dolog is volt ez az elvonulás, mert a kiválóan fontos várnégyszög, mely Radetzkynek tulajdonképeni bázisát képezte, igen könnyen és hamarosan teljes egészében a veretlen ellenség birtokába kerülhetett volna s végül mivel ez az elvonulás joggal igen nagy erkölcsi hatást gyakorolhatott, még pedig a saját csapatokra deprimáló, az ellenség katonaságára és lakosságára pedig nagyobb tettekre buzdító, lelkesítő módon. És szinte hihetetlen és bámulatra méltó, hogy a szárd hadvezetőség a mindezekből származó és kínálkozó előnyöket a legkisebb mértékben sem tudta a maga javára és előnyére kiaknázni. Azonban az is igaz, hogy ilyen ügyefogyott ellenféllel szemben, mint aminőnek a szárd legfelsőbb hadvezetőség már eddig is mutatkozott, sokat, mindent meg lehetett kockáztatni. Már magában véve az, hogy Radetzkynek megint teljesen észrevétlenül sikerült seregével a közvetlen közelben álló ellenség elől elillannia, a lehető legrosszabb bizonyítványt állította ki a szárd vezetőség hadvezetői képességéről, valamint az olasz csapatok éberségéről, nemkülönben azok földerítő és biztosító tevékenységéről, amihez aztán az a nagy szégyen is járult, hogy a sereg vezetésével megbízott Bava altábornagy nagyarányú támadást, csatát indít és rendez a senki és semmi ellen, mert a megtámadandó és leküzdendő ellenségnek közelben sehol se híre, se hamva nem volt. De a legcsodálatosabb a dologban az, hogy ily előzmények után sem Bava, sem Károly Albert nem tették meg a szükséges intézkedéseket, hogy az elvonuló ellenséget a szerintük győztes hadseregükkel nyomon kövessék, új csatára kényszerítsék és ha lehet, teljesen tönkreverjék. Sőt jó néhány napig még arra sem gondoltak, hogy a majdnem teljesen védtelenül hagyott Mantuát, illetve Veronát megtámadják, hanem ehelyett régi védőállásaikba húzódnak vissza az egyelőre elvonuló, tehát semmi esetre sem támadni akaró ellenséggel szemben. Ki hallott már ilyet?! De még cifrább lett a dolognak a színezete azáltal, hogy Károly Albert, dacára annak, hogy az ellenség messze földre elkalandozott s így egyelőre senki sem volt, aki őt formidális állásában megtámadja, még mindíg nem tartotta magát elég erősnek s ezért Durandot is magához rendeli Vicenzaból, ámde ez plauzibilis okot talál, hogy mégis ottmaradhasson. Ezt pedig vesztére tette, mert nem a Piave felől feléje előnyomuló II. osztrák tartalék-hadtest, hanem Radetzky volt immár az, aki immár őt választotta céljpontjául. És ezt a pápai generális magától Károly Alberttől tudja meg, aki azonban egyúttal azt is tudtára adja, hogy a piemonti fősereg további erősbítések beérkezte előtt állásából nem mozdul ki, amiből az is nyilvánvaló lett, hogy Durando erről az oldalról támogatásra nem számíthat. Más, a helyzet magaslatán álló főhadvezetésnek hasonló körülmények között vajjon mit kellett volna tennie? Nemde, nyomban elindulni az egész sereggel Vicenza felé, hogy az azt megtámadni készülő Radetzkyt oldalba és hátba fogja. Csakhogy az öreg Radetzky az olaszok szemében még visszavonulása közben is olyan félelmetes volt, hogy ellenfelei nem tudtak elég erőt összegyüjteni ahhoz, hogy trémázás nélkül bátran neki mertek volna menni.

Radetzky persze mindent elkövetett, hogy ellenfeleit igazi szándéka felől lehetőleg sokáig bizonytalanságban tartsa. De erre tulajdonképpen nem is volt nagyon szükség, mert hiszen dacára annak, hogy Károly Albert még elég jókor tudta meg, hogy a tábornagy legújabban mit is akar, az ellen még sem tett abszolute semmit. Így aztán Radetzky egész erejét Durando ellen vethette latba.

Vicenza megtámadása iránt a tábornagy, bizonyára azért, hogy erejét túlságosan széjjel ne forgácsolja, akként intézkedett, hogy a várost nem egész, hanem csak félkörben vétette körül támadó oszlopaival. Ezáltal Durando alkalmat nyert, hogy 10.-én éjjel csapatjaival északi irányban lehetőleg észrevétlenül odahagyja a várost. De talán a magárahagyatottsága miatt is duzzogó pápai hadvezér jobbnak és egyszerűbbnek látta a dolgot, ha félig-meddig előnyös békealku árán megmenti a maga és csapatjai életét. Radetzky annál is inkább hajlott a jó szóra, mert ezáltal a maga csapatjait is megkímélte a harc folytatása esetén előreláthatóan még szükségessé válható érzékeny veszteségektől s másrészt annál jobb eredményt egyelőre úgy sem remélhetett, mint hogy Károly Albertet a létrejött kapituláció révén 18.000 fegyverestől megfosztotta.

Az igazság érdekében végül meg kell még említenünk, hogy az olasz csapatok ezúttal is elég kitartóan védekeztek és nem egykönnyen engedték át az általuk megszállt előterepet Radetzky támadó csoportjainak. Erről különösen a mindkét oldalról szenvedett elég nagyszámú veszteségek is tanuságot tesznek.