Már említettük, hogy Radetzkynek alapos oka volt arra, hogy az ellenséget ne arcban,hanem valamelyik szárnya, illetve oldala felől támadja meg. Az ellenség balszárnyának megtámadása azzal az előnnyel járt volna, hogy ily módon leggyorsabban és legsikeresebben lehetett volna a már végszükségben lévő Peschierán segíteni, de az itteni harcteret az Etsch és a Garda tó annyira összeszűkítették, hogy ott az egész sereget felvonultatni és célszerűen működésbe hozni alig lehetett. Ellene szólt ennek az iránynak még az is, hogy itt bajos lett volna az ellenséget meglepőleg megtámadni. A másik, vagyis az ellenséges jobbszárnyat illetve oldalt Radetzky leggyorsabban a Villafranca–Pozzolo által jelölt területen foghatta volna meg, de ebben az esetben Károly Albert elég gyorsan képes lett volna nemcsak egész erejét Radetzkyvel szemben latba vetni, hanem egy jelentékeny résszel, hiszen a rendelkezésére álló túerőből bőven futotta, annak jobboldalába és hátába is kerülhetett volna, miáltal a Veronával, sőt esetleg a Mantuaval való összeköttetés is hamarosan veszendőbe mehetett. Ezért volt nagyon helyes és a legnagyobb mértékben célszerű, hogy a tábornagy nagyarányú offenzíváját Mantuaval hozta kapcsolatba. Főleg ha oda titkon, lopva eljuthat, úgy máris félig-meddig nyert ügye van, gondolta magában a kiválóan ügyes és tapasztalt ősz hadvezér. Igaz, hogy ezáltal Veronát, a kiválóan fontos várnégyszög legfontosabb pontját saját sorsára hagyta, úgy hogy azt az ellenség az ő elvonulás aután hamar és könnyen birtokába ejthette, de nagy dolgok sohasem voltak elérhetők nagy rizikó nélkül.

Veronából Mantuába a sereg legbiztosabban és legészrevétlenebbül az Etsch balpartján lefelé haladva, Legnagon át juthatott volna el, de ez 40 kmnyi, vagyis legalább 1 napi késedelmet jelentett, ami esetleg a meglepetés lehetőségének rovására ment volna, pedig Radetzky éppen az ellenség meglepetésére igen nagy súlyt helyezett, s ezért választotta a legrövidebb közvetlen utat Mantuaba. Miután május 27-ikéről 28-ikára fényes, holdvilágos éjjel volt[1] s mivel az I. hadtest menetoszlopának az olasz előőrsök mellett ágyúlövésnyi távolságra kellett elsurrannia, nem volt valószínű, hogy ezt a menetet az ellenség idejekorán fel ne fedezze. Az olasz előörsök észre is vették azt és kötelességszerűen jelentést is tettek róla felsőbb helyen, de Bava altábornagy eleinte hihetetlen könnyelműséggel siklott át a dolgon és tulajdonképpen csak akkor reagált a meg-megismétlődő jelentésekre, amikor Radetzky merész oldalmenetét már végleg be is fejezte. Ime megint bebizonyosodott, hogy ellenség előtt még inkább érvényesül ama régi példabeszéd, hogy aki mer, az nyer. Egyébként meg kell hagyni, hogy Radetzky ezt az oldalmenetet, épúgy mint a Milanoból való elmenetelt, mesterileg készítette elő és oszlopalakítás és egyéb rendszabályok tekintetében pompásan is hajtotta végre. Ez az igazi nagy hadvezér úgy dobálódzott, még pedig teljes sikerrel egész hadseregekkel, mintha azok csupán ezredek, vagy legfeljebb dandárok lettek volna. Ez a mozgékonyság és fürgeség élénk ellentétben állott az olaszok rettentesen lassú gondolkozásmódjával és cselekedeteivel.

Érdekes kérdés, hogy Bava és Károly Albert, miután Radetzky elvonulását megtudták, mire határozhatták el magukat? Arról, hogy az osztrák sereget a Mincio balpartján követve, lehetőleg jobboldalba és hátba fogni igyekezzenek, minden valószínűség szerint lekéstek, bár nem volt kizárva, hogy Radetzky Mantuaból a Mincio mindkét partján fog északi irányban támadólag előretörni. Lehet, hogy ez volt a felfogás a piemonti főhadiszálláson, mert különben nem valószínű, hogy Károly Albert csak seregének jóval kisebbik felét[2] vitte volna át a Mincio jobb partjára. Sőt e kettéosztás mellett még akkor is megmaradt, amikor már biztos volt, hogy Radetzky egész erejét az említett folyó nyugati partján vetette harcba. Ez pedig alapos hiba volt. E felismerés pillanatától kezdve az egész olasz erőnek a helye szintén a Mincio nyugati oldalán volt. De ha már ily jelentékeny haderők a keleti parton maradtak, azoknak tétlen veszteglés helyett feltétlenül Verona megvételét kellett volna megkísérelniök, minél a Vicenzában tétlenül álló Durando is hathatós segítséget nyújthatott volna, Azonban lehet, sőt valószínű, hogy ennek elmaradását részben, vagy talán legfőkép a Zobel-dandár agilitása és kiválóan és helyes tüntetőleges magatartása idézte elő.

A május 29-iki curtatone–montanarai ütközetnél feltűnő, hogy Radetzky erejének jó részét egyelőre Mantuanál visszatartotta, bizonyára azért, mert nem tartotta kizártnak, hogy az olaszok a seregek egy, sőt esetleg túlnyomó részével a Mincio keleti partjain támadólag fognak ellene fellépni. Azonban tudjuk, hogy Károly Albert és vezérkara ily egészséges tettvágytól duzzadó elhatározásra képesek nem igen voltak.

A támadásra rendelt és a baloldal biztosítására szánt csapatoknak az elrendelt csoportosításban több oszlopban való előrerendelése feltétlenül helyes volt, csak az nem igen érthető, hogy miért indította a tábornagy a 3. (Lichtenstein-) oszlopot a másik kettőnél egy órával később el, holott, ennek lévén a leghosszabb útja, ép megfordítva kellett volna az intézkedésnek szólnia. Már magában véve az is különösnek látszik, hogy a két korábban induló oszlop is csak reggel 8 órakor kezdte meg előnyomulását; hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, hogy akkori szokás szerint a csapatok rendszerint elindulás előtt főzték meg aznapra szóló ételeiket.

Különös, hogy úgy a Curtatone, mint a Montanara felé előnyomuló oszlop a támadást oly csekély erőkkel, mindössze néhány századdal vezette be és hogy egyáltalában a dandárok és azok egyes részei nem egységes terv szerint, hanem csak szukcesszíve és egyenkint kerülnek harcba. Úgylátszik, hogy az osztrák tábornokok nagyon is kicsinyelték és lebecsülték a velük szemben álló ellenséget, holott ilyesminek elvileg sohasem volna szabad előfordulnia. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor kiderült, hogy Laugier csapatjai milyen, szinte hiheteltenül hősies ellenállást fejtettek ki, holott a Bavatól vett parancsok nem is kívántak ilyesmit tőlük.

Különös dícséretet érdemel Benedek és Lichtenstein öntevékeny eljárása, amellyel a tőlük oldalt harcoló montanarai csoport harcába oldalazóan, tehát kiválóan hatásos módon támogatólag közbeléptek. Bezzeg D'Aspre altábornagy a goitoi ütközetben a macher au canon elvének minden körülmények között üdvös szem előtt tartását figyelmen kívül hagyta.[3]

A toscaniaknak szinte emberfelettien szívós ellenállása úgylátszik Radetzkynek is imponált, mert alighanem részben ennek hatása alatt mondott le arról, hogy seregét még aznap Gioto környékéig tolja előre.[4]

Ha az osztrák menetoszlopok késedelmeskedését már a curtatone–montanarai ütközet alkalmából hibáztattuk, még nagyobb és fokozottabb mértékben tehetjük ezt a goitoi ütközetnek e tekintetben mutatkozó valóban sajnálatos jelenségei nyomán. A késői elinduláshoz most még a csapatok nagymérvű összekeveredése és kereszteződése is hozzájárult. De vajjon hogy történhetett meg az, hogy a 29-iki harcok után, ha már az előnyomulás mindössze a Rivalta–Castellucchio–Ospitaletto vonalig folytatták, a kötelékeket a délután, az est, sőt szükség esetén az éj folyamán helyre nem állították. Ez a mulasztás a hadseregparancsnokoktól lefelé az összes tiszteket igen kedvezőtlen elbirálásnak és megítélésnek teszi ki. Ez a rettenetesen huzavona lehető tette az olaszoknak, hogy mikorára az osztrák I.hadtest éle Goitohoz ért, ott már tetemes, harcrakész ellenséges erők a legjobb sikerre való kilátással vehették fel a küzdelmet. De még ez se lett volna nagy baj, ha az I. osztrák hadtest parancsnoka e napon legalább félig-meddig a helyzet magaslatán állott volna. Azonkívül Radetzky is mindenesetre helyesebben cselekszik, ha e döntő fontosságú napon, ahelyett, hogy jó messze hátul Rivaltánál maradt, inkább az oldalozó támadása által a döntést előidézni hivatva volt II. hadtest körletében s az akkori szokáshoz képest ott is jó messze elől tartózkodott volna. Ez esetben szinte kétségtelen, hogy most világszerte május 30-ikát az osztrák fegyverek fényes győzelmi napja gyanánt ünnepelnék.[5]

A felderítő, jelentő és összekötő szolgálat szintén sok kivánni valót hagyott hátra.

Ellenben a Benedek-dandár, amelynek kötelékébe két arad 33-as magyar zászlóalj is tartozott, e napon is alaposan kitett magáért.[6]

Említésre méltó, hogy most már mindkét oldalon a tüzérség is igen fontos szerephez jutott a harcok eldöntésében s hogy az olasz tüzérség fölénye minduntalan kifejezésre jutott.[7]

Bava altábornagynak e napi harcvezetése az eddigi határozatlansághoz és passzivitáshoz képest határozottan jónak mondható. Azt azonban nem cselekdte helyesen, hogy a visszavonuló osztrákok üldözéséről gyalogsága egy részének előretolása által hatásosabb mértékben nem gondoskodott. Az olasz lovasság ezúttal is meglehetősen tehetetlennek bizonyult.

A szárd legfőbb hadvezetőség sem tanusított valami nagy vállalkozó szellemet, amennyiben gotioi sikerét egyáltalában nem igyekezett támadásba való átmenet által a maga javára kihasználni, hanem továbbra is csak várt, várt, hogy az ellenség őt támadja meg. Radetzky meg is akarta neki tenni ezt a szívességet, de a Curtatone–Montanara-nál és most újabban Goitónál észlelt rendkívül szivós olasz ellenállás, a Peschiera elestéről és a bécsi felfordulásról szóló hír kissé gondolkodóba ejtették az öreg urat. Mindezek a dolgok fanyar érzést fakaszthattak lelkében annál is inkább, mivel azt a célt, amelyet remekül végre hajtott és kitűnően sikerült oldalmenetével maga elé tűzött, még csak mögközelíteni sem tudta. Peschierát nem sikerült felmentenie és az ellenséges hadseregnek csak egy igen kis részét tudta megverni, legyőzni. A goitói kudarc nagyon bántotta, mert tudta, hogy azt az ellenség nagyhangú, túlzott győzelmi jelentések világgá kürtölésére fogja felhasználni. Ámde ő mégis más anyagból volt gyúrva mint az ellenfele; ő nem állt meg, ő nem várt tétlenül, hanem gyorsan újabb teret keresett és talált további fáradhatatlan buzgó tevékenysége számára. Ellenben a bécsi köröket a goitoi kudarc és Peschiera eleste nagyon lehangolta; ezek annyira elvesztették bizalmukat a háború kiemenetele iránt, hogy június elején azzal a kérelemmel fordultak az angol kormányhoz, hogy az Ausztria és Piemont között fegyverszüntetet kezdeményezzen, illetve közvetítsen.

[1] Rüstow id. m. 203.

[2] Lásd az 57. jegyzetet.

[3] Mentségére Rüstow id. m. 214. oldalán csapatjainak fáradtságán kívül még személyi indispoziciót is hoz fel, mondván: „Dazu kam noch, dass d'Aspre an diesem Tage beträchtlich vom Podagra geplagt wurde und weil er nicht dabei sein konnte, auch seine Truppen nicht gern fechten lassen wollte.”

[4] Kunz is lehetőnek és szükségesnek véli ezt. Id. m. 48: „Es wäre wohl recht gut möglich gewesen, noch am 29. Mai nach Beeindigung des Kampfes den Vormarsch auf Toito fortzusetzen. Eine Enterfernung von 2 Meilen war zurückzulegen, feindlichen Widerstand hatte man nicht mehr zu bekämpfen, man konnte also um 9 Uhr abends Goito erreichen.”

[5] Az osztrák Hilleprandt, a nem ok nélkül nagy Radetzky-rajongó, a hős tábornagyot ez alkalommal is kedvező világításba helyezve, a többi parancsnokokat és csapatokat teszi felelőssé az e napi győzelem elmaradásáért, id. m. 230. oldalán többek között ezeket írván: „Am vierten Tage nach dem Ausmarsche Radetzky's aus Verona, vereinigten die Piemontesen 22.000 Mann auf dem rechten Mincio-Ufer unmittelbar bei ihrem gesicherten Übergangspunkte über diesen Fluss, um in einer gefährlichen Stellung den Kampf aufzunehmen. 36.000 Mann blieben vor Peschiera und auf den Höhen wzischen dem Gardasee und Custozza. Diese Theilung der Kraft muss als ein grosser Fehler bezeichnet werden, umsomehr, als am 30. die Vereinigung von 42.000 Piemontesen bei Volta ohne Schwierigkeit und ohne Aufhebung der Belagerung von Peschiera möglich war ... Radetzky's Anordnungen für den 30. hatten die beste Anlage, um den Piemontesen die Verderblichkeit ihrer Theilung zu beweisen; er rückt mit 45.000 Mann in zwei Colonnen, deren Entfernung eine Meile beträgt, gegen Goito und Ceresara vor. Bei einigermassen schnellem Vormarsch konnten diese Ziele, nachdem der Aufbruch auf 8 Uhr früh festgesetzt war, von den Spitzen um 11 Vorm., beziehungseise um 2 Uhr Nachm. erreicht werden; die ganze Armee konnte zwischen 3 und 4 Uhr Nachm. be Goito und Ceresara aufmarschirt sein. Welchen Widerstand hätten 22.000 Piemontesen leisten können? Sie hätten entweder eiligst auf Volta zurückgehen, den Übergang von Goito preisgeben müssen, oder wären in eine Katastrophe verwickelt worden ... Die Bildung der Colonnen nahm aber dadurch, dass die Brigaden der verschiedenen Corps vermengt lagerten, beinahe den ganzen Vormittag in Asnpruch; der mit grosser Vorsicht durchgeführte Vormarsch erfolgte dann so langsam, dass die Ausführung wenig den Erwartungen entsprach, zu welchen Radetzky durch die getrofennen Anordnungen berechtigt war. So kam es, dass die Truppen durch den schleppenden, wenn auch kleinen Marsch ermüdet erst mit ihrer Spitze vor Goito und in Ceresara zu einer Stunde eintrafen, in welcher bei unaufgehaltenem Marsche bereits die ganze Armee ins Gefecht gebracht sein konnte.” – Kunz id. m. oldalán már Radetzkyt sem kíméli annyira, amikor ezekeről a dolgokról a következőket mondja: „Das 2. österrechische Armee-Corps hätte in den Kampf von Toito recht gut eingreifen können, allein d'Aspre vermutete die Hauptkräfte des Feindes nicht bei Goito, sondern bei Volta und hielt sich trotz des scharfen Kanonendonners nicht für berechtigt, auf Goito zu marschieren. Seine Truppen waren sehr ermüdet, was sich bei einem Marsche von 2 /₂ Meilen nur durch die mehrfachen Kolonnenkreuzungen erklären lässt, welche durch die pedantische Art der Bildung der Marschkolonnen verursacht worden waren. Wenn das 2. Armee-Corps un 5 Uhr Nachm. mit 12.600 Gewehren, 960 Säbeln und 36 Geschützen den rechten Flügel der Piemontesen angefallen hätte, wie dies recht gut gschehen konnte, so wurde der Tag von Goito höchst wahrscheinlich ein vollkommener Sieg für die Österreicher geworden sein. Allen die österreichischen Armee-Corps marschierten sehr langsam und ohne jede Verbindung, bekümmerrten sich gar nicht um einander und übersandten sich keinerlei Nachrichten oder Meldungen. Ebenso wenig erhielt Radetzky, welcher allerdings 1–1¹/₂ Meilen rückwärts des Kampfplatzes blieb, rechtzeitig Meldungen über den Kampf, um entschehend in den Gang desselben eingreifen zu können. Unserer Ansicht nach hatte der greise Feldmarschall am 30. Mai, um einen landläufigen Ausdruck zu bebrauchen, „keinen guten Tag.” Er gehörte persönlich zum 2. Armee-Corps, von hier aus konnte er flankierend eingreifen und alles selbst anordnen, was von seinem Aufenthaltsort nicht möglich war. Radetzky stand an jenem Tage nicht auf der ihm sonst eigenen Höhe der kriegerischen Entschliessungen.”

[6] Hilleprandt írja id. m. 231. oldalán: „Bei dem Treffem von Goito tritt die Ausdauer der Brigade Benedek hervor, welche unter dem heftigsten feindlichen Feuer während 4 Stunden ihrer Aufgabe entsprach, der österreichischen Gefechtslinie als verlässlicher Stützpunkt zu dienen.” – Kunz id. m. 52. oldalán pedig ezt írja: „Sehr anerkennenswert ist das Verhalten der Brigade Benedek, welche 4 Stunden lang fast allein die Last des Kampfes trug.”

[7] Kunz id. m. 53: „Die Piemontesen verdankten den Sieg bei Goitohauptsächlich ihrer Artillerie, welche sehr geschickt verwendet wurde und recht gut schoss.”