Hogy Károly Albert a pastrengoi siker után végre komolyabb dologra, a Radetzkyvel való megmérkőzésre gondolt, az nagyon indokolt, helyes és okos dolog volt, de ennek nem lett volna szabad holmi erőtlen, erőszakos szemrevétel-féle formát öltenie. A szárd hadvezetőségnek most már feltétlenül komoly, döntő mérkőzésre kellett volna törekednie.

A santa luciai csata tervének megalkotásánál Bava altábornagy, a végrehajtásra vonatkozó intézkedések kiadásánál pedig a piemonti nagy főhadiszállás vezérkara, elsősorban a hadsereg vezérkari főnöke, Conte Salasco tábornok vizsgázott le, még pedig alaposan. Bava csataterve azt a benyomást teszi ránk, mintha a nem rég elmúlt, katonai tekintetben oly fényes napoleoni időszak, nyomtalanul, mélyebb benyomás visszahagyása nélkül tűnt volna el a piemonti tábornokok és a legfőbb szárd hadvezetőség fölött. Bava tábornok ékalakú támadási formáját[1] rég letűnt korszakok lomtárában való eszmének minősíthetjük. Ezzel a hegyes, hátrafelé mindig jobban szélesedő menet-echiquier-alakítással a piemonti kupaktanács úgylátszik Radetzky veronai frontjának áttörését szándékolta, de ennek némileg ellentmond a hadseregnek a Feniletto–Mareschi vonalában szándékolt, látszólag tisztán arctámadást célzó felvonulásnak elrendelése, mely egyébként, mint fentebb láttuk, úgyis eredménytelen maradt. Tudjuk, hogy az akkori időben már nagyon is érvényesülő fokozott ágyú- és kézilövőfegyverhatásra való tekintettel az áttörések és a frontális támadások korszaka már lejártnak volt tekinthető. Ennek a helyébe most már az átkarolás, az oldaltámadások és a megkerülések korszaka köszöntött be. A jelen esetben is kétségkívül a délről való átkaroláson, illetve a délkeletről való megkerülésen alapuló csataterv felelt volna meg leginkább. Sőt nevezetes, hogy ami a piemonti legfelsőbb hadvezetés hozzá nem értése és balkezessége folytán létre nem jöhetett, nevezetesen az, hogy a csatatér valamelyik részén átkaroló, oldalozó, illetve megkerülő támadás végrehajtására megfelelően erős és alkalmas seregcsoport létesüljön, azt a véletlen teremtette meg, értem alatta a santa luciai több mint 20.000 főnyi embertömeget, amellyel, ha az egységes terv és erőteljes akarat szerint az osztrákok veronai állásának bármely része felé csak félig-meddig ügyesen és komolyan harcba vettetik, úgy Radetzky hadseregének és Veronának a sorsa hamarosan meg lett volna pecsételve. De mi történik e helyett? Az e tájon álló két, Strassoldo és Clam tábornokok vezette osztrák dandár állásaikat odahagyván, senkinek sem jut eszébe azokat tovább nyomni, üldözni; ellenkezőleg, az egész piemonti nagy tömeg ott tétlenkedik, amelyeknek egyik dandára azt a csúfságot engedi magán elkövetni, hogy egyetlenegy ellenséges zászlóalj meglepje és szétszórja. De a vállalkozás balsikerét maga Károly Albert idézi elő, amidőn, ahelyett, hogy ezt a nagy, döntő súllyal bíró tömeget, aléltságából és tehetetlenségéből fölrázva, tovább, előre indította volna Verona felé ép abban a pillanatban, amikor a győzelem kulcsa már egészen biztosan a kezében volt, minden kényszeritő szükség nélkül egész seregének visszavonulást parancsol. A napnál is világosabb, hogy ilyenformán, ilyen módon hadjáratot eredményesen vezetni, csatákat megnyerni sohasem és természetesen most sem lehetett.

Hogy az intézkedési- és parancstechnika mily gyarlóan működött, az a fentiekből világosan kitűnik. Az intézkedések és parancsok hosszadalmas és nem eléggé világos volta sok késedelmeskedésre és félreértésre szolgáltatott okot. A magasabbrangú parancsnokok személyes eligazítása és informálása a csatát megelőző napon este mindenesetre jó lett volna, de úgy látszik, hogy az itt kiadott parancsok sem voltak eléggé világosak és határozottak.

De a piemontiaknál nemcsak a legfelső, hanem az alsóbbfokú vezetés is meglehetősen gyengének bizonyult, a csapatok nagy részénél pedig szintén elég bőven mutatkoznak fogyatkozások, a túlságos lassúság és körülményesség az előnyomulásban, a nem elég szivós kitartás a harcban, a pánikra való hajlamosság stb. stb.

Seregének gyengeségére és a veronai lakosság megbízhatatlanságára való tekintettel nem nagyon kifogásolható, hogy Radetzky ezúttal még mindíg a tiszta védelemre szorítkozott. Hogy vajjon a veronai lakosság fékentartására tényleg szükség volt-e két gyalog és egy lovas dandárnak a városban való visszatartása, azt most utólag bajos megállapítani. Tény és való, hogy a tábornagy utóbb apránként mégis előre küldött néhány osztagot a városból, de ezek persze nem voltak elegendők arra, hogy a Wratislawra kétizben is ráparancsolt ellentámadás sikerét biztosítsák. Több mint négyszeres túlerővel szemben sikert elérni nem könnyű dolog, azonban a második ellentámadás nem várt fényes végét maga az ellenség tette lehetővé említett indokolatlan eltűnése által. Hogy Wratislaw első ellentámadása eredménytelen maradt, annak egyik és talán legfőbb oka az volt, hogy az altábornagy tüzérségét egyáltalában nem vetette harcba, míg a piemontiak tüzérsége a csatának e fázisában igen helyesen és sikeresen tette meg a maga kötelességét. Ugyanezt látjuk különben D'Aspre részén is, aki hadtestparancsnoktársával ellentétben ezt az újabb felfogás szerint nagyon is fontos fegyvernemet igen helyesen alkalmazta.

Hogy addig, amíg a piemontiak újabb támadásának iránya, vagyis hogy az ismét észak, avagy most már kelet felé fog megnyilvánulni, felismerhető nem volt, azaz a beérkezett hírek nyomán mondjuk május 5.-én estig[2] avagy legkésőbb 6.-án reggelig, a Tirolba vezető út fontosságára való tekintettel teljesen indokolt volt a két osztrák dandárnak az Etsch balpartján Tanti balconinál és Parona-nál való hagyása, de amikor a piemontiak előnyomulási irányáról szóló hírek beérkeztek, a Zsigmond főherceg-dandárt okvetlenül az Etsch jobb partjára kellett volna áttolni.

Tekintettel arra, hogy Radetzkyről, a híres stratégáról és taktikusról van szó, kissé meglepőleg hat ránk, hogy a meglehetősen rendetlenül visszavonuló ellenséget legalább pihent lovassága által, amelytől az olaszok úgyis úgy féltek mint a tűztől, nem üldöztette. Sőt meg lehetünk róla győződve, hogyha ő maga ebben az osztrákokra nézve kiválóan előnyös sorsdöntő pillanatban, Veronának csak gyengén való megszállása mellett, serege zömének élére áll és azt a nála megszokott elánnal és határozottsággal a hátráló ellenség nyomában előre vezeti, úgy nincs kizárva, hogy a hadjárat sorsa már e napon dőlt volna el Ausztria javára és dicsőségére. Csakhogy a tábornagy most még úgy látszik nem ismerte ki eléggé a vele szemben álló ellenség gyengéit, hibáit, egyszóval minden külső látszattól és nagyzástól ment igazi értékét.[3]

Hogy a magyar csapatok és parancsnokok mily fényesen állották meg helyüket ezekben a harcokban, erre nézve többek között hadd álljon itt a Pilch szerkesztette A Magyar Katona II. 336–339. oldalán foglalt következő részlet: „Bár kevés magyar csapat működött az olasz hadszíntéren, vitézségüket az összes egykori leirások és a későbbi hadtörténelmi munkák is kellőképen kiemelik és méltányolják. Csak az a kár, hogy nem minden magyar ezred íratta meg régi történetét. Itt tehát csak azoknak az ezredeknek vitézségéről számolhatunk be, amelyeknek utódai ezt a kegyeletes munkát nem mulasztották el. A mozaikszerűen összeállított epizódokból és haditettekből kellő képet alkothat mindenki arról, hogy az a magyar tiszt és az a magyar katona, akinek nem volt módjában hazajönni akkor, amikor nemzete itthon függetlenségéért harcolt, katonai becsületből és esküjéhez híven tovább küzdött eddigi zászlója alatt és soha sem pártolt át az ellenséghez ... A Ferenc Károly főhercegről elnevezett 52. magyar gyalogezred ezekben a harcokban régmúlt hadidicsőségének babérkoszorújához újabb, soha nem hervadó ágat fűzött. Színmagyar ezredparancsnokával, pottornyai és csáti Pottornyay András ezredessel és tisztikarával, melynek sorában igen sok előkelő magyar foglalt helyet (Pulszky, Csanády, Becsey, Jankovich, Pethő, Korponay, Inczédy, Konkoly, Kedves, Bárány, Bittó stb.) megmutatta, hogy miképpen kell a magyar katonákat vezetni s nekik fényes példát adni. A hadjáratot bevezető milanoi mozgalmakban az ezred szilárdan védekezett, majd a hadsereg visszavonulása alkalmával különösen kitüntette magát a Brescia egyik kapujánál vívott csatározásban. Azután vitézül harcolt Soriónál és Montebellonál április 8.-án; itt különösen a Becsey századostól vezetett 3. század tűnt ki. Legszebb hagyományai közé tartozik a május 6-iki santaluciai csata, ahol a fiatal Ferenc József főherceg, későbbi királyunk, a csata közben az ezred II. osztályánál tartózkodott és lelkesítette a sagramosai támpontban hősiesen védekező katonákat. Majdnem tízszeres túlerő támadta ezt a fontos pontot, amelynek vitéz magyar őrsége minden támadást „Éljen!” kiáltással vert vissza. A támpont mellett egy házcsoportban Kedves hadnagy harcolt 30 legényével. Ez a vitéz tiszt vállán súlyosan megsebesülve még órák hosszat kitartott helyén, amíg felváltása meg nem érkezett. De az ezred dicsőséges magatartását drágán fizette meg, mert Pottornyay ezredes, aki az első tűzvonalban bátorította embereit, súlyosan megsebesült, egy ágyúgolyó leszakította jobbkarját. Fáldalmát emberfeletti hősiességgel leküzdötte, teljes nyugalommal hátralovagolt a hadtestparancsnokhoz és csak azután ment a kötözőhelyre, miután feszesen és szabályszerűen bejelentette távozását és az ezred vezetését átadta helyettesének. Pottornyay magatartását az egyik későbbi bajor történetíró méltán jellemezte akként, hogy még a spártai hadtörténelem lapjain sem találkozunk az önfegyelem ilyen magas példájával. Pottornyay többé nem térhetett vissza a harctérre, hanem mint tábornok a nagyszombati rokkantház parancsnoka lett. Kedves hadnagy vitéz magatartásáért a 3. osztályú vaskoronarendet kapta, ami abban az időben, az egyszerű hadnagy számára, nagy kitüntetés volt.”

[1] Rüstow id. m. 106: „Für die erste Formation der Truppen zum Vorrücken ward die Figur eines sogenannten Keils oder Schweins-Kopfes angegenommen, eine Form, bei welcher die Mitte dem Feinde zunächst steht, während die Flügel in Staffeln zurückgenommen sind.”

[2] Sőt Grüll id. m. 180. old. szerint Radetzky már május 4.-én félig-meddig tisztában lehetett, hogy az ellenség most őt fogja megtámadni Veronánál. „Am 4. Mai – írja Grüll – hatten Nachrichten, die einen Angriff des Feindes gegen Verona vermuthen liessen, eine Allarmierung der Truppen in der Stellung am Rideau, veranlasst; doch unterblieb die erwartete Vorrückung.”

[3] Kunz id. m. 32. oldalán minden tekintetben helyesli Radetzky eljárását, mondván: „Die Schlacht fon S. Lucia hatte zunächst keine weiteren Folgen. Die geringe Zahl der Streitkräfte, über welche Radetzky verfügte, zwang ihn, streng in der Defensive zu verharren.” – Hasonlóan vélekedik Hilleprandt is, aki id. m. 121. oldalán ezeket írja: „Das Ergebnis der Schlacht war die Abwehr des von den Piemontesen beabsichtigten Hauptschlages gegen die österreichische Armee, welche aber den Sieg nicht ernst verfolgen konnte, da das Zahlenverhältnis zu bedeutend war, um aus der starken Stellung herauszutreten.”