Radetzky tábornagy seregének gyenge létszámára való tekintettel épúgy mint előbb a Chiese, most a Mincio mentén sem tartotta tanácsosnak és lehetségesnek a döntő harc elfogadását s így serege zömével egészen Veronáig folytatta visszavonulását, a Mincio-átjárók megszállására csupán 2 dandárt hagyván vissza. De a Mincio-vonalat tartani, ahogyan azt az ellenséges főhadiszálláson feltételezték, eszeágában sem volt, mert különben ereje zömét legfeljebb Villafrancaig vonta volna vissza, ahonnan aránylag legkönnyebben és leggyorsabban nyújthatott volna segítséget akár Peschieranak, akár Mantuának, akár a Mincio mentén visszahagyott két dandárnak. Nagyobbszabású összeütközése az ellenséggel eddig a tábornagynak nem volt s így annak harcászati és morális erejéről és értékéről s a magasabb vezetésben való jártasságáról határozott véleménye és tudomása nem lehetett. Ez és alvezéreinek a hadműveleti tervek megalkotásába és a hadműveletek vezetésébe való illetéktelen beavatkozása, sőt mondhatni belekontárkodása érthetővé teszi a különben nagyon is vállalkozó szellemű hadvezérnek mostani tartózkodó, majdnem túlpasszívnak mondható magatartását. Pedig ha tudta volna, hogy kivel, milyen ellenséggel s annak milyen gyatra vezetésével leend dolga, már most bátran a legmerészebb támadó hadműveletek végrehajtására is vállalkozhatott volna. A pastrengoi ütközet harmadik napján a tábornagy részben már kilépett eddigi passzív magatartásából, de csak részben, amennyiben D'Aspre altábornagyot 3 dandárral, sajnos nem határozott ellentámadásra, hanem csupán tüntetésre rendelte előre a pastrengoi állásban lévő Wochert esetleg megtámadó ellenség lekötése céljából. Ellentámadásnak az ekként végrehajtani elrendelt műveleteket nem nevezhetjük; ennek legjobb bizonyítéka, hogy Radetzky erejének nagy részét még mindig Veronánál visszatartotta, sőt D'Aspre altábornagynak adott ama utasítás, hogyha az ellenség nem Pastrengo, hanem Verona felé támadna, úgy a 3 dandárnak komolyabb harcba való bocsátkozása nélkül menten meg kellett kezdeniök a visszavonulást Verona felé, még valósíznűtlenebbé teszi komoly ellentámadási szándék fennforgását. Az úgy D'Aspre-nek, mint Wochernek a körülményekhez képest előírt kettős, ha kell védelmi, ha kell támadólagos magatartás mindenesetre érdekes. Ennek a különös játéknak a lebonyolítása azonban – két különálló, kezdteben egymástól elég messzefekvő harccsoportnak együttműködéséről lévén szó, – nem volt könnyű dolog. Ezt az együttműködést nem lett volna szabad két csoportparancsnoknak bölcs belátására bízni, hanem azok egységes vezetését magának a tábornagynak kellett volna kezébe vennie. Akkor nem történhetett volna meg az, hogy D'Aspre altábornagy csoportjával tulajdonképpen csak akkor indult el Verona mellől, amikor Pastrengonál a harc úgyszólván a krízisponton állot. Így történt aztán, hogy a D'Aspre-csoport Wochernek segítséget egyáltalán nem nyújtott, pedig Pastrengo elvesztése nagy horderejű dolog volt, amennyiben ezáltal Radetzkynek Tirollal való összeköttetése veszendőbe ment, illetve veszendőbe mehetett volna, ha az olaszok pastrengoi győzelmüket csak némileg is kiaknázták volna. Ezek szerint az e napi csatavezetés nem volt a kiválóan ügyes hadvezér hírében álló Radetzkyhez méltó. Neki e napon a leghatározottabban ki kellett volna lépnie passzív magatartásából. Erre még Wocher visszavonulása után is felette kedvező alkalom kínálkozott, mert ha a tábornagy még a délután folyamán a D'Aspre csoporttal és a Veronánál álló csapatokkal Peschiera irányában előretörve, az észak felé elkalandozott és a továbbiak folyamán az Etsch és a Garda tó közé szorított piemonti sereg java részét oldalban és hátban lelkesen és erélyesen megtámadta volna, ennek a szép elhatározásnak szinte beláthatatlan, Károly Albertre és hadseregére a legnagyobb fokban lesújtó következményei lehettek volna. Csakhogy Radetzky, a fentebb említett körülmények által diszgusztálva, most még nem kerste, sőt nem is akarta keresni a döntő összeütközést az ellenséggel.

D'Aspre altábornagynak késlekedése feltétlen megrovást érdemel. Neki semmi szín alatt sem lett volna szabad a Pastrengo felől áthangzó ágyúszóra várni, hanem már jóval előbb, esetleg már a reggeli órákban el kellett volna indulnia oszlopaival a kijelölt irányban; akkor az olaszok egyáltalán nem sétálhattak volna el észak felé. Hogy ez a valóban veszélyes kinézésű oldalmenetük teljesen büntetlenül, sőt minden kedvezőtlen utókövetkezmény nélkül volt végrehajtható, ez mind D'Aspre lelkén szárad. Nagyfokú kunktárkodásának egyetlen mentő körülménye, hogy a Radetzkytől kapott utasítás szerint az ő dandárainak, abban az esetben, ha az ellenséges támadás Verona felé irányulna, ugyis nyomban vissza kellett volna fordulniok. Neki tehát nem nagyon állott érdekében a harcot keresni, de minthogy ezzel elmulasztotta ama kötelességének teljesítését, hogy szorongatott bajtársának, Wocher altábornagynak segítséget nyujtson s ezzel ahhoz is hozzájárult, hogy a kiválóan fontos összeköttetés Tirollal veszendőbe ment, pedig Radetzky úgylátszik csakis ennek meggátlása érdekében lépett ki a D'Aspre csoport előrendelése révén egyelőre zsinórmértékül maga elé tűzött passzív magatartásából.

A Wocher-csoport szívós ellenállása a többszörös túlerővel szemben elismerésre és dicséretre méltó. Hogy a maga 6000 fegyveresével majdnem 4 óra hosszat tudott ellenállni a 20.000 főnyi támadó ellenségnek, ez csapatjainak dicséretére válik. Ebből a szép teljesítményből a jó hatással lövő tüzérség is kivette a maga részét.

Ha már az osztrák hadvezetés is e napokban elég gyenge színben tűnik fel, mit szóljunk Károly Albert, illetve a piemonti főhadiszállás folyton ide-oda kapkodó, egyetlen célszerű és erőteljes elhatározást fel nem mutató seregvezetéséről?[1] Radetzkytől és annak lovasságától úgy féltek, mint a tűztől. Ennek volt tulajdonítható, hogy amit tulajdonképpen a lovasságnak kellett volna elvégeznie, az ellenség állásának és számerejének felderítésére a hadvezetőség ismételten egész hadosztályokat küld a Mincion át előre, amelyek azonban nem pozitív, hanem csak negatív hírek birtokába tudnak jutni. Annyit azonban a hadvezetőség már az erőszakos szemrevételezések előtt is tudott, hogy Radetzky ereje zömével Veronánál áll. Erre való tekintettel szinten hihetetlenűl túlvakmerő volt Károly Albert ama elhatározása, hogy seregének nagy részével a Veronánál álló ellenséges főerőnek szinte kézzelfogható közelségében Pastrengo felé veszélyes oldalmenetet végrehajtva, az utóbb említett helyen álló ellenséges csoportot, nem is valami magasabbrendű hadászati cél elérése érdekében, mint teszem fel a Tirolba vezető út birtokbaejtése céljából, hanem csak azért elszorítsa helyéről, mert azt Peschieranál saját balszárnyára főleg a főerővel Verona irányában esetleg intézendő támadás esetén, nagyon veszélyesnek tartotta. És ebben volt is valami.[2] Károly Albert, bár biztos tudatában volt túlerejének, ezért még nem igen merte Radetzkyt megtámadni, hanem annak Veronánál álló főerejét következetesen kerülte. Annál kevésbbé érthető, hogy a pápai csapatokat, ahelyett, hogy azokat a Po folyón való átkelésük után magához vonta volna, távolabb fekvő és alárendeltebb jelentőségű feladatok megoldására a velencei tartomány legkeletibb, tehát tőle legmesszebb fekvő részébe küldte. Hogy ezek az erők az osztrák tartalék-hadtestet a Radetzkyhez való csatlakozásában meggátolni nem fogják, majdnem biztosan előrelátható volt. Feltétlenül jobb lett volna tehát a pápai erőket magához vonva, itt Verona tájékán minél előbb, még mielőtt az említett tartalék-hadtest egyáltalában beérkezhetett, a Radetzky főerejével való döntő összeütközést és hacsak lehet, a végleges leszámolást keresni.

A tiroli események az olasz fölkelő csapatok és parancsnokaik tehetetlenségét a leglélénkebb színekben tárják elénk. Ily szövetségeseknek Károly Albert valami nagy hasznát csakúgyan nem vehette.

[1] Kunz id. m. 13: „Das piemontesische Hauptquartier wusste anscheinend selbst nicht, was es wollte und sollte. Bisher waren ihm die Fürchte des Aufstandes mühelos in den Schoss gefallen. Jetzt stand es vor der ernsten Aufgabe, dei Armee Radetzky's zus vernichten. Die Aussichten dazu erschienen nicht eben üngünstig, besonders da in Mantua und Verona die Partei des Aufruhrs nur auf den Angriff der Piemontesen von Aussen wartete, um sich zu erheben. Aber ein fester Plan war nötig, wenn man Erfolge erzielen wollte und diesere fehlte gänzlich. man tappte hin und her, bald auf Peschiera, bald auf Mantua, nirgends fasste man die Österreicher ernstlich an.”

[2] Hilleprandt id. m. 106: „Carl Albert fand, dass am 30. genug geschehen sei, blieb also, zufrieden mit den Torphäen des Treffens von Pastrengo, auf halbem Wege stehen, begnügte sich, die seiner linken Flanke drohende Gefahr abgwehrt zu haben, statt die gewonnenen Vortheile auszunützen und die endlich begonnen Offensive energisch fortzusetzen.”