XXII/2. számú melléklet.

A várnégyszögbe érve, Radetzky csapatjait következőleg helyezte el: A Mincio-átjárók biztosítására az I. hadtest Stassoldo-dandár Monzambano és Valeggio, a Wohlgemuth-dandár pedig Pozzolo-Goitonál állott fel. Az előbb említett dandárnak Peschierával, az utóbbinak Mantuaval kellett összeköttetést tartania. Csapatjainak fennmaradó részét a tábornagy Veronanál összpontosította.

A piemonti herceg április 7.-én folytatta előnyomulását, még pedig az I. hadtesttel, amelyhez Griffini szabadcsapatai és a Ferrari vezette genuai önkéntesek is csatlakoztak, Marcariaról Gazzoldo-ra, a II-ikkal Asolan át Cavriano-ra; a Bés-hadosztály Bresciaból Montechiarira nyomult előre. Április 8.-án az I. hadtestnek Goitora, a II-iknak Monzambano–Valeggiora, a Bés-hadosztálynak Peschiera felé kellett előnyomulnia. – E rendelkezések folytán utóbb említett napon Goitonál három óra hosszat tartó harcra került a dolog a piemonti 1. hadosztály és a Wohlgemuth-dandár között, mely utóbbi aztán Mantua irányában anélkül, hogy az olaszok üldözték volna, megkezdte visszavonulását. Az ütközetben a Wohlgemuth-dandár halottakban 2 tisztet és 17 embert, sebesültekben 3 tisztet és 35 embert, foglyokban 68 embert és azonkívül 20 lovat vesztett. A piemontiak állítólag csak 2 halott és 4 sebesült tisztet, továbbá 6 halott és 35 sebesült embert vesztettek.

Radetzky az ütközet napján d. u. 2 órakor a visszavonuló Wohlgemuth-dandár felvétele és támogatása céljából az I. hadtest többi csapatjait Veronaból Villafrancara vezette előre, de ezek, miután az ellnség a Mincion túl nem folytatta előnyomulását, harcba nem kerültek. Épígy a Gorczkovszki lovassági tábornok által Mantuaból d. e. 11 órakor ugyancsak Wohlgemuth támogatására küldött 1 zászlóalj, ¹/₄ lovas század és ¹/₂ üteg sem. – A többi Mincio-átkelőket Pozzolo, Valeggio, Monzambanonál az olaszok csak április 9-ike folyamán szállották meg, de miután 10.-én sem folytatták előnyomulásukat, Radetzky összes csapatjait Veronanál egyesítette, ahová azok 11.-én hajnalhasadta előtt beérkeztek. Az ott összpontosult erők létszáma 32.000 főt tett ki.

Ezalatt az olasz főhadiszálláson nem igen tudtak a további hadműveletek tekintetében megállapodásra jutni. A Veronanál álló Radetzkyt megtámadni nem igen tartották tanácsosnak; épígy Mantuát sem, mivel hír szerint annak védőrsége tetemesen megerősíttetett; de hogy valami történjen, Peschiera megtámadását határozták el, amely vállalattal a szabadcsapatokkal megerősített 4. piemonti hadosztályt bízták meg Federici albátornagy parancsnoksága alatt. Ez április 10.-én megadásra szólította fel a vár parancsnokát, báró Rath József altábornagyot, de ez tagadó választ adván, az olasz tábori tüzérség működésbe lépett, de a vár tüzérsége csakhamar elhalgattatta azt. Április 13.-án Károly Albert még nagyobb tüzérségi és gyalogsági erővel kísérelte meg Peschiera megvételét, de eredményt ezúttal sem érhetvén el, ő maga szólította fel Rath altábornagyot a vár átadására, de ez megint csak tagadólag válaszolt. Erre a szárd király a Peschiera elleni további hadműveletekkel Bés tábornokot bízta meg, akinek nehéz tüzérség rendelkezésre bocsátását is kilátásba helyezte. Ennek beérkezéséig a voltai főhadiszállásra vissza tért király a többi csapatok helybenmaradását rendelte el. Közben azonban ismét meggondolta magát és április 19.-én Manuta ellen hajtatott végre 19 zászlóaljjal, 12 lovas századdal és 20 löveggel egy nagyobbszabású támadást, de ez is ép oly eredménytelen maradt, mint a Peschiera ellen megkísérelt vállalat.

Közben a Modena, Parma és Toscana környékén gyülekezett csapatok a toscanai hadosztállyá egyesülve átkeltek a Po-folyón és Mantua felé vonulva, annak Legnagoval és Veronaval való összeköttetését igyekeztek lehetetlenné tenni. A pápai csapatok viszont az egy osztrák zászlóalj által megszállt Ferrara körülzárása után április 21.-én szintén átkeltek a Po folyón s aztán Ferrari 6000 emberrel Trevisora menetelt, hogy Görzön át további osztrák erősbítések előnyomulását megkadályozza, míg Durando 10.000 emberrel Ostiglianál állott fel. Április 24.-én Károly Albert őt is a velencei tartományba rendelte, hogy a Nugent vezetése alatt álló osztrák tartalék-hadtestnek Veronaba való menetelét megakadályozza.

Ezalatt Radetzkynak Veronaban gondterhes napokat kellett átélnie. Minden oldalról folyton nagyobbodó ellenséges túlerő által körülvéve, a helyzet napról napra kritikusabbá vált.[1] Ehhez járult még, hogy magasabbrangú alvezérei nem mindenben értettek egyet az ősz tábornagy szándékaival és elhatározásaival, akit ezek a kellemetlen mellékkörülmények egyelőre, az útban levő erősbítések beérkeztéig, tiszta védelmi magatartás szem előtt tartására kényszerítették. – Ebből kifolyólag és mivel a piemonti haderő egyelőre nagyobbszabású hadműveletek végrehajtására nem gondolt, a várnégyszög táján az események meglehetősen ellanyhultak, ellenben most a szomszédos Tirolban lobbant fel a harc heve, ahová április első napjaiban a milanoi ideiglenes kormány a szárd vezetőség hozzájárulásával az Allemandi tábornok vezetése alatt álló mintegy 5000 főnyi csapatot irányította.

Március közepe táján az osztrákoknak mindössze 1 zászlóaljuk és 2 lovas századuk volt, de április 17-ikéig ezt a felette gyenge védőrséget Melczer és báró Zobel vezetése alatt 6²_/3 zászlóaljból, 3 lovas századból és 5 ágyúból álló és mintegy 6000 embert számláló 2 dandárra emelték fel. A Zobel-dandárt Radetzky tábornagy küldte be Tirolba báró Welden altábornagy ismételt segélynyújtás iránti kérelmére.

A fölkelők három oszlopban nyomultak be Tirolba, még pedig a Garda tó nyugati partja mentén a Sarca völgyébe, egy másik oszlop Arcioni vezetése alatt a Chiese mentén a Judicarienbe s végül a Scotti vezette harmadik oszlop az Oglio mentén a Val Camonicán át a Tonalei hágó felé. Mindhárom oszlopnak végcélja Trient volt. Az április 13-iki jelentéktelen összeütközés után két nappal később Trienttől nem messze került nagyobbszabású harcra a dolog, amelyben az osztrákok mindössze 8 embert, a szabadcsapatok ellenben 81 halottat és sebesültetés 21 foglyot vesztettek. Ezekben az ütközetekben magyar részről kivált Péchy alezredes és Becsey, valamint Zsoldos századosok tűntek ki kissebb-nagyobb császár-vadász osztagok élén.[2] Ezzel tíznapi tevékenység után az olasz szabadcsapatok itteni szereplése a parancsnokok ügyetlensége, nagyfokú egyenetlensége és önfejűsége folytán véget ért.[3] Allemandi tábornokot kudarca miatt felmentették a parancsnokság alól és fogságba vetették s utódjául Durando Jakab tábornokot jelölték ki.

Április 19.-én Károly Albert abban a reményben, hogy Mantua lakosságának fölkelése által jelentékeny támogatásban lesz része, 4 oszlopba tagozott mintegy 14.000 emberrel Mantua ellen újabb próbálkozást tett, de ez a védőrség ébersége és ellenállása folytán teljesen sikertelen maradt s így Manuta lakossága, mely a piemontiak ünnepélyes fogadtatására a szinház pompás kivilágítására tett előkészületeket, sem mert mozdulni. Gorczkowski várparancsnok a nagymennyiségű gyertyákat az erődök és laktanyák számára foglaltatta le.

Miután sem a Peschiera, sem a Mantua elleni vállalatok sikerre nem vezettek, Károly Albert immár más irányban akart tevékenykedni, de előtt Verona irányában végrehajtandó nagyobbszabású erőszakos szemrevételezések által az ellenség állásáról és szándékáról biztosabb híreket kivánt szerezni. Egyúttal arra a hírre, hogy nagyszámú osztrák erősbítések április közepén már az Isonzo tájékáig értek, a pápai segítő csapatokat nem vonta magához, hanem mint már említettük, a velencei tartományba rendelte, egyrészt, hogy a jelzett osztrák erősbítéseket előnyomulásukban feltartóztassa és másrészt, hogy Radetzky összeköttetéseit a hátországgal megszakítsa. Fenti elhatározásából kifolyólag április 23.-án Sonnaz altábornaggyal 12 zászlóaljjal, 2 lovas századdal és 2 üteggel, 25.-én pedig a Savoyai herceggel hajtatott végre egy-egy nagyszabású erőszakos szemrevételezést Verona felé, de mind a két vállalat tulajdonképpen eredménytelenül végződött, mert az azokban részt vett csapatok csak azt tudták megállapítani, hogy Villafranca–Somma-Campagna–Peschiera környékéig ellenség sehol sincsen. Erre a szárd király arra az elhatározásra jutott, hogy április 26.-án a fősereggel a Minción átkelve, az ottani dombos vidéken fészkeli be magát, Peschierát végleg körülzárja, a többi erőkkel pedig vagy Radetzkyre veti magát, vagy ismét Manuta megvételével próbálkozik. Ehhez képest a II. hadtest Pinerolo-dandára Peschiera felé rendeltetett előre, míg a többi erők április 26. és 27-ike folyamán Villafranca–Sommacampagne vonaláig nyomultak előre. Utóbb említett napon tehát 5000 ember a Minciotól nyugatra Peschiera, 10.000 ember pedig Mantua megfigyelésére az említett vár előtt állott, 45.000 ember a custozzai dombvidéken foglalt állást. Egyidejűleg Durando Jakab parancsot kapott, hogy miután a szabadcsapatokkal Bresciában újból rendeznie és kiegészítenie sikerült, azokkal újból tirolba nyomuljon be.

[1] Erre nézve a hivatalos adatok nyomán dolgozó Hilleprandt id. m. 242–243. oldalán többek között a következőket olvassuk: „Die am Mincio entwickelten piemontesischen Streitkräfte waren zahlreicher, als sie anfänglich im österreichischen Hauptquartiere geschätzt worden waren: die im venetianischen immer mehr kraft äussernde Revolution, die am 12. April in Verona eingelaufenen Nachrichten über den Po-Übergang romagnolischer Freischaaren, dann päpstlicher und toscanischer Truppen, anderseits wieder die Bedrohung der einzigen Berbindungslinie durch Tirol, dann der mangelhafte Zustand der Festungen, die geringen Vorräthe für die Verplegung der Armee, endlich der Mangel an bestimmten Nachrichten über das Heranrücken von Verstärkungen, – dies alles wirkte im höchsten Grade erschütternd auf das österreichische Arme-Commando ein. Unberufene Organe im Hauptquartiere traten als Rathgeber in den Operationsentwürfen auf; die einflussreicheren Stimmen schwankten, beirrten gefasste Entschlüsse ... So consequent und unbeugsam der greise Führer auch in der Hauptsache diesen festhielt, – die moralische Reibung ward noch durch die gewöhnlich im grellsten Widerspruche stehenden Rathschläge der höchsten Unterbefelhshaber vermehrt. Während der Feldmarschall und sein Generalstabschef Oberst Wratislaw in Üereinstimmung mit dem I. Armeecorps-Commando die gänzliche Vereinigung der verfügbaren Kräfte bei Verona anstrebten, hegte D'Aspre die Absicht, sein Armeecorps zur Verinigung mit den am Isonzo gesammelten Verstärkungen an die Piave zu führen und bat wiederholt um die Genehmigung dieses Planes. Welden war in Tirol wenig beliebt, traf zwar nach längeren Schwanken ... nachdem den Feldmaraschall von der Armee in Italien Verstärkungen zur Aufrechterhaltung der Verbindung im Etsch-Thale abgesendet hatte, zweckentsprechende Anordnungen, regte aber auch verschiedene Pläne, wie den einer Vorrückung durch die Val Sugana oder im Pusterhale an, dann wieder einer Unternehmung gegen Brescia ... Anderseits waren die Meinungen getheilt, ob die für die Armee in Italien bestimmten Verstärkungen durch das Pusterthal oder durch das Venetianische vorrücken sollten, dann selbst ob sie schleunigst nach Verona geführt oder vorher zur Unterwerfung des Venetianischen, zum Schutze der Küsten verwendet werden sollten! Die geringe Stärke der nach Abschlag der Festungsbesatzungen verfügbaren Truppen (28.000 Mann) vermehrte die Basorgnisse ...” Gorczkowszki, der Kommandant von Mantua, drohte abzudanken, falls er gezwungen würde Truppen abzugeben. Unter diesen Umständen „beschloss Feldmarschall Graf Radetzky auf der reinen Defensive zu verbleiben bis die Verstärkungen aus dem Innern der Monarchie näher gerückt sein würden.”

[2] Grüll id. m. 122, 123, 151. – Hilleprandt id. m. 93.

[3] Kunz id. m. 14: „Die Unfähigkeit Allemandis, Missgunst und Eifersucht der einzelnen Freischarenführer, welche alle selbständig handeln wollten, kamen freilich den Österreichern sehr zu statten.”