Radetzky tábornagy mint lombard-velencei helytartó a rendelkezésére álló erőből a két tartomány mindegyikének megszállására egy-egy hadtestet rendelt, ami igen helyesnek mondható; épúgy ama rendelkezése is, hogy az erősebb (I.) hadtestnek Lombardia fővárosát, a piemonti veszélyesebb ellenséghez közelfekvő és egyébként is kiválóan fontos Milanot jelölte ki főállomás gyanát. Sőt mindezekre való tekintettel ő maga is itt ütötte fel főhadiszállását, habár elvben esetleg jobbnak látszott volna, ha a legfőbb parancsnok, mondjuk a központiasan fekvő Veronában telepedett volna le, ahol mindkét tartományhoz körülbelül egyforma távolságban lévén, a kormányzás nagy és nehéz munkája esetleg gyorsabban és könnyebben lett volna lebonyolítható. Hogy a II. hadtest parancsnoka miért Paduát és nem Velencét választotta a maga és csapatjai zömének szálláshelyéül, arra nézve sehol nem találtam adatokat, de ez alighanem azért történt, mivel Pauda nyílt, szabad területen fekszik, míg Velencét a mindig elégedetlenkedő és nyugtalankodó olaszok esetleges lázadása és támadása esetén csakhamar teljesen elszigetelhette volna.

Radetzky a szűnni nem akaró olasz forrongások révén már jó előre észrevette a feje fölé tornyosuló vészfelhők közeledését, minek folytán állandóan sürgette is Bécsben haderejének megfelelő megerősítését, azonban a minden irányban bizonytalan politikai helyzet miatt a bécsi körök egyelőre kivánságának nem igen tehettek eleget.

Egyébként nevezetes, hogy míg az ősz tábornagy Bécsben állandóan felidézte egy bekövetkezendő nagy felfordulás következményeinek rettenetes képét, ő maga a kormányzására bízott tartományokban csak a legutolsó pillanatban vette észre a mindenesetre ügyesen előkészített és mintegy varázsütésre mindenütt egyszerre fellobbant forradalom kitörését, úgy hogy ez a nyugalmas béke ölében ringatódzó és szétszórtan állomásozó csapatjait teljesen váratlanul és készületlenül találta.[1] Oly gyorsan támadt ez a fergeteg, hogy Radetzkynek a Milanotól nem messze elhelyezett csapatok jó részét még magához vonnia sem sikerült. – De a tábronagy nem ijedt meg a maga árnyékától; Milano helyőrségét gyorsan felriasztotta és elszántan vette fel az óráról-órára mindig nagyobb arányokat öltő felfordulás ellen a harcot, míg végre a küzdelem ötödik napján még csak az az érzés vett rajta erőt, hogy neki csapatjaival együtt innen, erről a teljesen izolált és minden oldalról támadásnak kitett helyről sürgősen távoznia kell. ennek az elhatározásnak a helyességét alig vonhatjuk kétségbe,[2] csak az a kérdés, hogy hiábavaló és felesleges veszteségek elkerülése céljából nem-e lett volna jobb már legalább egy-két nappal előbb ezt megcselekednie. Ha a forradalom kitörése idején Milanoban nem Radetzky hanem az I. hadtest parancsnoka lett volna a legmagasabb parancsnok, ez alighanem jóval előbb hagyta volna abba a kilátástalan harcot. Ezúttal is kitűnt, hogy nem jó, nem célszerű, ha az igen magas állású parancsnokok túlközel tartózkodnak a legelső vonalhoz s így meg kell ismételnem ama feljebb megkockáztatott véleményemet, hogy talán jobb volna Radetzkynek Veronát választania állandó tartózkodása helyéül. Ebben az esetben D'Aspre a II. hadtest parancsnoka sem maradt volna ebben a fontos és kritikus pillanatban a kellő, a két hadtest összműködését biztosító utasítások nélkül. Azonban D'Aspre enélkül is eltalálta a helyeset; nem sokat teketóriázva és a fölkelőkkel harcba sem bocsátkozva, otthagyta Paduát, hogy mielőbb az egyelőre még biztosabb várnégyszögbe jutva, ott Radetzky utasításait, mert hogy a tábornagy már szintén arra felé vezeti a visszavonuló I. hadtestet, azt még ekkor D'Aspre nem tudta és így nem is számíthatott az azzal való egyesülésre.[3]

Fentebb már volt alkalmunk rámutatni, hogy Radetzky ama elhatározása, hogy Milanot a fölkelőknek önként átengedi, a pillanatnyi helyzet által teljesen indokolt volt. Meg lehetünk róla győződve, hogy a hőslelkű tábornagyot csak a legvégső szükség bírta rá erre a nagy horderejű elhatározásra, tudván azt, hogy ez a saját csapatjaira a legnagyobb mértékben deprimálólag fog hatni, míg viszont abból a fölkelők, a dolog megfelelő kiszínezése és nagyítása révén, óriási tőkét fognak kovácsolni. Szó sincs róla, fölkelőkkel szemben főleg arra kell ügyelni, hogy azok kivált kezdetben nagyobb sikereket el ne érjenek, mert rendszerint már a legkisebb, de ügyesen felfújt eredmény is kiválóan alkalmas az amúgy is felette lobbanékony tömeg-pszichózis és lelkesedés nagymértékű fokozására. Radetzky nagyon is jól tudta ezt és ha mégis elvonult Milano alól, bizonyára alapos, semmikép el nem kerülhető oka volt rá. De jellemző az öreg, de amellett mégis fiatalosan gondolkozó hadvezér mentalitására, hogy míg a többi városok osztrák parancsnokai valamennyien a fölkelők vezéreivel létrejött kapituláció útján intézék el az átadás ügyét, ő, a keményszívű erős jellemű vitéz katona, inkább a titkon, lopva való elementel módját választotta és ezt oly ügyesen sikerült elintéznie, hogy egyetlen katonájának és az oszloppal elvonuló számos katona- és hivatalnok- családtagoknak még a hajuk szála sem görbült meg.[4]

Melegnanoi gyors és erélyes közbevágása szintén amily helyes, ép oly üdvös cselekedete is volt a tréfát nem értő, keménykötésű hadvezérnek. Ezzel azt érte el, hogy további vissszvonulásának egész tartama alatt egyetlen városnak, községnek, de még az összeverődött fölkelő csoportnak sem volt mersze az osztrák csapatokat megtámadni.

A tábornak vezérkari főnökének, Wratislaw vezérkari ezredesnek ama tette, hogy harmadmagával belerohant a melegnanoi darázsfészekbe, ugyan szép jele volt a személyes bátorságának, de célszerűnek, sőt ésszerűnek sem mondhatjuk az ilyen túlmerész vállalkozást és csak a véletlenen múlt, hogy azért a hadsereg vezérkari főnöke életével nem lakolt. Az őrizetükkel megbízott fogházőr ugyanis bizonyára jó, busás borravaló ellenében, csakhamar szabadon bocsátotta a három foglyot.[5] Ebből az incidensből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy az ilyen alárendeltebb jelentőségü dolgok elvégzése ügyes, fiatal, tettvágyó és vakmerő, nem pedig magas- és fontosállású tisztek, hadtest- vagy hadseregvezérkari főnökök dolga. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy abban az időben szinte természetesnek találták, hogy még a legmagasabbrangú parancsnok, a hadvezér is alkalmilag a legelső vonalban tomboló harcba belevegyülve, jó példát mutasson alárendeltjeinek személyes bátorsága által. Ily szemszögből tekintve a dolgot, báró Buday őrnagy elszánt, túlmerész, sőt vakmerő, bár már eleve céltalannak látszó cselekedetét, mint az igazi magyar vitézségnek és személyes bátorságnak megnyilatkozását is még inkább minden dicséreten felül állónak jelenthetjük ki. Hogy ez a derék, kiváló vitéz magyar katona többszörös szuronydöfései, illetve tőrszúrásai dacára életben maradt, az valóban isteni csodával határos.

Radetzky eleinte nagyban reménykedett, hogy már az Adda, esetleg az Oglio, vagy később a Chiese mögött megállapodva, ott csupán az I. hadtest csapataival az utána nyomuló ellenséggel szembe száll. Azonban az ellenséges túlerőre és a folyton nagyobb arányokat öltő fölkelésre való tekintettel ez túlkockázatosnak mutatkozván, jutott arra az elhatározásra, hogy a várnégyszög védelme alá húzódva, ott minden elérhető erőt magához von és csak akkor megy át ellentámadásba. Nem szorul bővebb bizonyítgatásra, hogy a tábornagynak ez az elhatározása is teljesen megfelelt a fennálló kölcsönös viszonyoknak és a fokozatosan kialakult helyzetnek.

Nem mondhatjuk ugyanezt Károly Albert elhatározásairól és egyáltalában az olaszok részén történekről. Itt elsősorban is leginkább arról volt szó, hogy a mintegy varázsütésre egész Olaszországban egyszerre kitört forradalom okozta kedvező helyzet minél gyorsabban és erőteljesebben kihasználtassék, hogy az osztrákoknak ne legyen idejük és alkalmuk erősen szétszórt csapatjaik egybegyűjtésére, összpontosítására. Ehhez képest Károly Albertnek igyekeznie kellett volna, hogy főoszlopával végrehajtandó erőletett menetek által Radetzkyt megelőzni, hátbafogni és a várnégyszögtől és a velencei tartományban lévő erősbítésektől elvágni sikerüljön. Ebben a munkájában az általa személyesen vezetett s helyes irányban elindított főoszlopot a Radetzkyt a legrövidebb úton egyenes irányban követő Bés-mellékoszlop igen hathatósan támogathatta. Sőt még kedvezőbb helyzet előidézése céljából jó lett volna Radetzkyt egy gyorsan összeszedendő és kelet-nyugati irányban akcióba vetendő lombard fölkelő csoport alkalmazása által két tűz közé fogatni. Ehelyett a szárd király és tanácsot adó törzse amily lassan gondolkodott, ép oly lassan cselekedett is. A főoszlopnak a Paviatól Cremonáig terjedő 80 kmnyi út megtevésére 7 napra volt szüksége, ami mindössze 11 ¹/₂ kmnyi napi átlagos menetteljesítményt, vagyis a fentiek szerint szükséges és kivánatos száguldás helyett inkább ráklassúságú előrejutást jelent.

Nem sokkal jobban néz ki a dolog Károly Albert hadműveleti tervét illetően sem. Ahelyett, hogy élő célokat, elsősorban Radetzky visszavonuló csoportját jelölte volna meg hadserege hadműveleti céljául, melynek legyőzése, tönkretevése révén már igen nagy, esetleg döntő horderejű sikert ért volna el, ehelyett egyelőre Mantua várának megvételét tűzte ki serege feladatául, ami, ha sikerül is, az általános nagy helyzetre úgyszólván alig gyakorolt volna komolyan latba eső befolyást. Bezzeg ellenfele, Radetzky, erejének jelentékeny kisebbsége dacára folyton azon törte az eszét, hogy mikor és hol csaphatna rá nyilt területen ellenfelére. Ez igazi hadvezérhez méltó gondolatmenet volt, míg Károly Alberté csak olyasféle kényszeredett, zavarban és szorultságban jobbnak hiányában megszületett elhatározás színében tűnik fel. A napoleoni hadviselés tanulságai most már világosan rámutattak arra, hogy háborút, hadjáratot, csak az ellenséges haderők tönkretevése, nem pedig erődített helyek, várak megvétele révén lehet megnyerni. De a szárd hadvezetőség még mindig a Napoleon előtti hadművészet kétesértékű eszmemenetét és gondolkozásmódját vallotta a magáénak. Nem is csoda tehát, hogy a sokkal modernebbül gondolkozó és cselekvő Radetzkyvel szemben állandóan hátrányban volt.

A marcariai csetepaté, amelynek végrehajtásában Benedek ezredes és kisded csapata valóban remekelt, egyik igen érdekes és nagy horderejű epizódja ennek a háborúnak. Ez az első összetűzés fényesen bebizonyította az osztrák és magyar csapatok fölényét az olaszok felett, akiknek körében még a királyi főhadiszállást is a legkellemetlenebb helyzetbe sodró pánik keletkezett s bizonyos mértékben az olasz hadműveleti terv megváltoztatását is maga után vonta, Mantuát pedig egyenesen megmentette a piemontiak által eredetileg neki szánt veszedelemtől.

[1] Ezt maga a hivatalos adatok alapján dolgozó Hilleprandt is koncedálja, műve 60. oldalán ezeket mondván: „... die Aufstände im lombardisch-venetianischen Königreiche und in den an Österreich treu festhaltenden Herzogthümern brachen mit einer Punktlichkeit und Übereinstimmung aus, welche einer gerechten Sache würdig gewesen wäre. Die österreichische Armee wurde dadurch im vollen Friedenstande überssacht.”

[2] Kunz írja id. m. 3. oldalán: „Mit schweren Herzen entschloss sich Radetzky am 22. März früh, Mailand zu räumen. Ein schwerer Entschluss, aber unter den bestehenden Verhältnissen der einzig richtige.”

[3] D'Aspre elhatározását az összes osztrák írók dicséretesnek mondják. Hilleprandt id. m. 60. oldalán a következőket mondja: „D'Aspre's schneller Entschluss, alle ihm unterstellten Truppen im Festungsvierecke zu vereinigen, war das beste Mittel, den Ausbruch der Revolution daselbst zu verhindern.” Rüstow id. m. 40. oldalán ezeket írja: „Auch in Padua ward das Volk unruhig: d'Aspre wollte bereits den Kampf beginnen lasen, als Nachrichten aus Verona eintrafen, welche ihn auf andere Gedanken brachten ...” Hogy ebből kifolyólag Rüstow szerint mire határozta el magát, azt már a 17. jegyzetben leközöltük. – Grüll id. m. 90. oldalán már bővebben foglalkozik a dologgal, mondván: „Als der Kommandant des II. Armee-korps, FML. Baron d'Aspre in Padua die Übergabe Venedigs vernahm, und hierdurch auch um das Schicksat Verona's. Mantua's und der übrigen Festungen besorgt wurde, fasste er in richtiger Erkenntniss seiner eigenen Lage und jener des Feldmarschalls, den über alles Lob erhabenen Entschluss, die Stadt ohne weiteren Aufschub der mit jedem Augenblicke auszubrechen drohenden Insurrektion Preis zu geben und alle disponiblen Kräfte seines Korps bei Vicenza zu konzetriren. Er schloss daher mit der Municipalität eine Art von Konvention und marschirte mit der ganzen Garnison, jedoch mit Zurückclassung sämmtlicher Magazine, Bagagen und der untransportablen Kranken im Spitale – da an Aufbringung von Vorspann oder sonstige Transportsmittel ungeachtet aller Eenergie des Korps-Kommandanten nicht zu denken war – am 24. März um 6 Uhr Abends nach Vicenza ab.” – Nevezetes, hogy Grüll ügy tünteti fel a dolgot, mint hogyha D'Aspre-t főkép Velence föladása késztette volna Padua elhagyására. Kétségtelen, hogy Zichy és Pálffy grófok az aránylag közel állomásozó D'Aspre-nak, mint a velencei tartomány főparancsnokának a március 17. és 22. közötti időben talán ismételten is jelentést tettek a maguk és csapatjaik szorult helyzetéről, de a hadtestparancsnok ennek ellenére nem tett semmit a kíválóan fontos hely megsegítésére s így ő maga is nagyban hozzájárult annak elvesztéséhez. Az is kétségtelen, hogy elvileg nem helyeselhető, hogy Zichy és Pálffy meg sem kísérelték csapatjaikkal a velencei lázadás elfojtását, hanem hamarosan alkura léptek a fölkelők vezetőivel. Ezt, mint a 16. jegyzetben foglalt idézetből kitűnik Grüll a lehető legerősebben elítéli, míg D'Aspre-nak Paduából sok értékes holminak visszahagyása mellett történt visszavonulását szinte égig magasztalja. Pártatlan történetíróhoz nem illik ily, se nem igazságos, se nem méltányos kritika alkalmazása. Az az egy bizonyos, hogy Zichy–Pállfyék, kiadó segítség nélkül, amit pedig D'Aspre nem volt hajlandó nekik megadni, – épúgy mint Radetzky Milanot–Velencét sem tarthatták volna meg néhány napnál tovább s így tulajdonképpen majdnem jobb volt, hogy ugyanazt tették, amit D'Aspre, t. i. felesleges és hiábavló vérontás mellőzésével adták át a kétségkívül tarthataltan Velencét a fölkelőknek. Amit ezáltal ők elkövettek, az inkább szépség- (mint joggal kárhoztatandó) hiba volt.

[4] Rüstow id. m. 33: „Am Abend um 10 Uhr ordneten sich di verfügbaren Truppen in fünf Kolonnen auf dem Waffenplatz beim Kastell. Als sie aufgestellt waren, begann der Abmarsch ineiner einzigen Kolonne ... Der Hauptkolonne der Truppen folgte der Train, bedeutend vergrössert durch die Fuhrwerke von österreichischen Beamtenfamilien, welche sich in mailand nicht sicher glaubten ... Die Brigade Clam-Gallas bildete die Nachhut. Obgleich Plänklerabtheilungen die Flanken deckten, war doch die Sicherung des Marsche weentlich auf das Geheimniss und die Stille gebaut, mit der alle Massregeln ergriffen und ausgeführt wurden. Und sie genügten in der That so vollkommen dass Miland erst im Laufe des 23. erfuihr, dass es wirklich von dem seit 5 Tagen bekämpften Feinde befreit sei.”

[5] Hilleprandt id. m. 31: „Oberst Graf Wratislaw wurde noch während des Gefechtes sammt seinen Begleitern durch den Ortsgefängnisswärter befreit.”