Schlicknek fenti elhatározásáról szóló jelentésével egyidejüleg 25-én az a kellemetlen hír is érkezett be Windischgrätz főhadiszállásába, hogy az Almássy és Zagitzek különítmények Losoncon 24-én túlnyomó ellenség által meglepve, széjjelverettek.

Beniczky különítménye ugyanis Miskolcon március 16-án Görgeytől elválván, a tót népfölkelés széjjelugrasztása céljából Eperjesnek vette útját. E feladatát elvégezvén, Beniczky Görgeytől azt a parancsot vette, hogy Windischgrätz tévútra vezetése céljából portyázását immár Komárom irányában folytassa s az Ipoly völgyében netán előnyomuló osztrák csapatoknak útját állja. E meghagyás folytán Beniczky, feladatának első részét valóban dicséretes gyorsasággal elvégezvén, március 11-én már Putnokra, 22-én pedig Rima-Szombatra ért, ahol egy napi pihenőt szándékozott tartani. 23-án arról értesülvén, hogy Losoncra még aznap osztrák csapatok érkeznek, Rima-Szombatból este 8 órakor elindulva különítményével Osgyánig menetelt, ahol az éj fennmaradó részét töltötte. Másnap igen nagy hózivatar dühöngött, melynek leple alatt a különítmény Apátfalváig észrevétlenül nyomult előre. Itt Beniczky kiadta a rajtaütésre vonatkozó rendelkezéseket, melyek szerint a különítménynek a Losoncon minden biztosítás nélkül, teljesen gondtalanul időző osztrák csapatokat egyszerre három oldalról kellett megrohannia. A világos nappal végrehajtott rajtaütés a legfényesebben sikerült; a mit sem sejtő osztrák csapatok között leírhatatlan zavar keletkezett; néhány hevenyében összeszedett osztag megkísérelte ugyan a Tugár patak hídjánál az ellenállást, de csakhamar tágítani volt kénytelen; egy század Zuccato főhadnagy parancsnoksága alatt a kaszárnyát szállotta meg, de csakhamar körülvétetvén, foglyul ejtetett. Majd Schreiter főhadnagy egy szakasz dsidást összeszedvén, a magyar tüzérségre ront, de a huszárok ezt is visszavetik s így most már mindenki menekült, amerre csak tudott. Almássy ezredes a csapat maradványaival a majdnem 50 kilométernyi útat Gyarmatig még ugyanaznap és a rá következő éjjel tette meg s ott az eléje küldött Ramberg hadosztállyal egyesült.

A rajtaütés az osztrákoknak igen érzékeny veszteséget okozott; foglyul esett: Inkey Ede dsidás őrnagy, Schutter báró lovas százados, Schreiter, Hoffmann és Zuccato főhadnagyok, 36 dsidás és 56 ló; a gyalogságtól azonkívül még más 3 tiszt és mintegy 200 ember részint elesett, részint foglyul ejtetett. A dsidások zászlóalja és hadi pénztára, úgyszintén a tiszti podgyász nagyobb része a győzők kezébe került. Beniczky a jól elvégzett munka után különítményével ismét Rimaszombatra tért vissza.

Almássynak jelentése folytán, mely Beniczky csapatjait legkevesebb 6000 emberre becsülte, holott mint tudjuk, alig tett ki többet 400-nál, a herceg egy percig sem kételkedett többé, hogy a magyaroknak egy jelentékeny része tényleg Komárom felmentését célozza s szinte jól esett lelkének a tudat, hogy az ellenségnek tervét már jó előre átlátta. Ebből kifolyólag Rambergnek azonnal parancsot küldött, hogy hadosztályával Vácról haladék nélkül az Ipoly völgyébe, Balassa-Gyarmatra vonuljon. Támogatására Csorics altábornagy 6 zászlóalj, 6 lovas századdal s a megfelelő tüzérséggel Vácra irányíttatott; míg Gödöllőnél Bellegarde alatt csak 2 zászlóalj és 7 lovas század maradt vissza, hova még Schlick hadtestének is be kellett vonulnia. Utóbbinak szemrehányáskép a herceg egyidejüleg megjegyezte, hogy „ezen a csapatokat nagymértékben fárasztó ide-oda menetelést könnyen ki lehetett volna kerülni, ha az ellenség állása, ereje és szándékáról megbízható hírek szereztettek volna s ő (Schlick) menetét Albertire, még mielőtt erre vonatkozólag parancsot vett volna, végre nem hajtja.”

E rendelkezések folytán az osztrák sereg állása március 27-én a következő volt: A Ramberg hadosztály a Losoncról elűzött Almássy csapatmaradvánnyal egyesülve, Balassa-Gyarmatnál állott; a Csorics hadosztály Vácon, ahova már 27-én este érkezett meg; Schlick hadtestéből a Lobkovitz hadosztály Gödöllőnél, ahol Bellegarde különítményével egyesült; a hadtest másik, Liechtenstein hadosztálya Tápió Bicskénél foglalt állást, honnan másnap Gödöllő felé, Dányig és Kókáig nyomult előre. Jellacsics Cegléden maradt, Rastič dandárát azonban Szolnokig tolta előre. Az ekként újonnan elrendelt helyzet eléréséhez szükséges s a rossz időjárás folytán feneketlenné vált útakon végrehajtott menetek a csapatokat nagymértékben kifárasztották.

A magyarok mozdulatairól ez időtájt Windischgrätz igen ellentmondó és gyakran felette túlzott híreket kapott. Így Ramberg altábornagy többek között azt jelenti, hogy az ellenség (Beniczky különítménye) a losonci rajtaütés után Rima-Szombatba húzódott vissza. ”Az esetre – írja az altábornagy – ha az később a bányavárosok felé venné útját, szándékom őt nyomon követni, mialatt báró Csorics altábornagynak Zólyomra kellene előnyomulnia, hogy az által az ellenséget két tűz közé foghassuk. Különben biztos hírek szerzése céljából holnap (28-án) Balassa-Gyarmatról Ludányra s holnapután Losoncra menetelek. Innen Rimaszombatig szándékozom előnyomulni, ezáltal a felső megyék jelentékeny részét biztosítom, Gömört uralom, a Tiszolcon át a Szepességre vezető közlekedési vonalat számomra megnyitom, a bányavárosok és Komárom ellen minden vállalatot lehetetlenné teszek, Gyöngyöst, Egert és Pétervásárt oldalban fenyegetem, és beálló szükség esetén Beniczky hadtestét Miskolcról újból elkergethetem s onnan aztán a Görgey hadtest háta ellen operálhatok.” Ennyi legyet egy csapásra! még ahhoz is, hogy valaki ilyet kigondoljon, valóban magasröptű fantázia kell. Windischgrätz természetesen nem is állott rá a hivatlanul felajánlott tanácsra, hanem Ramberget, Csorics parancsnoksága alá helyezve, szigorúan meghagyta neki, hogy Balassa-Gyarmaton túl ne menjen s hogy hírek szerzése céljából csupán portyázó különítményeket küldjön ki.

Lobkovitz altábornagy 27-én Gödöllőről azt jelentette, hogy úgy Hatvan, mint Gyöngyös ellenségtől ment, ellenben Kápolnán, Kaálon és Kompolton erős ellenséges seregtestek állanak.

28-án este 7 órakor Csorics altábornagytól a következő jelentés érkezett be: „Egy Gyöngyösről jövő kereskedőtől vett értesítés szerint, Görgey már 20-án Mező-Kövesdről Verpeléten át Rima-Szombatba menetelt. Én (Csorics) azt hiszem és legvalószínűbbnek tartom, hogy Görgey 25-én vagy 26-án Rimaszombatból Vámosfalván át Zólyomra indult.” Majd 29-én ezt jelenti az altábornagy: „A hegységen át Gyöngyös és Losonc felől jövő fuvarosok állítása szerint Guyon és Beniczky 15.000 emberrel Losoncon, Görgey 15.000 emberrel Gyöngyösön áll. E két hadtest Szt.-Jakabon (Szurdok-Püspöki) át tart összeköttetést egymással.”

Még nagyobb rémhíreket terjesztett azonban a bán, többek között 27-én, hogy „egybehangzó jelentések szerint az ellenség a Tisza bal partját sűrűn ellepte előörsökkel; hogy Szolnok és környékéről senkit sem eresztenek át. Többek állítása szerint Bem is ide érkezett s a tiszai hadsereg erősbítésére szánt 10.000-nyi serege szintén útban van már. Mindinkább bizonyossá válik, hogy Kúnhegyes, Török-Szent-Miklós és Cibakháza túl vannak tömve csapatokkal.” Majd ugyanaznap délben ezeket jelenti: „Ép most fogtak el az előörsök két tótot, kik tegnap hagyták el Kecskemétet s személyesen látták, hogy az nap délután egy gyalogságból és lovasságból álló egész ellenséges hadtest zeneszó mellett vonult be a városba. Az ellenség állítólag Cibakháza felől jött. E két ember hitelt érdemel. Az ellenséges járőrök már N.-Kőrösig portyáznak.”

A bánnak másnapi (28.) jelentése szerint az előbb említett két tót vallomása oda módosult, hogy Kecskeméten 26-án tényleg megjelent 3 zászlóalj gyalogság és 1 lovas ezred, melyek azonban nagymérvű harácsolás eszközlése után újból visszavonultak.

Március 30-án Schlick Gödöllőről a következőket jelentette: „Hatvan és az egész körülötte fekvő vidék szabad az ellenségtől. Kémek és szemrevételező különítmények jelentései megegyeznek abban, hogy az ellenség főereje 29-én este még Heves környékén állt, főleg pedig Kaál, Kompolt, Kápolna, Kerecsend, Maklár és Szihalom, mely helységekben 80–84 ágyú vonult fel. A csapatok száma állítólag igen jelentékeny s azok ereje jóval felülmulja a velünk szemben eddig állott csapatokét. Ami az ellenség szándékát illeti, úgy hírlik, hogy az ma (30-án) előnyomulását megkezdi és pedig Görgey, kinek parancsnoksága alatt Guyon és Klapka is áll, Pásztón át Vác, vagy talán Komárom felé fordul, míg Skrzynecki (?) egy más, Heves körül összpontosuló hadtest felett vette át a parancsnokságot s innen Pest felé veszi irányát. – Ebből az következik, hogy az ellenség megosztja magát és pedig Görgey a lázadó sereg fegyelmezettebb, mozgékonyabb részével a hegységen át Vác és Komárom felé operál, mialatt a seregnek kevésbé rendezett része a Tiszához közel és Heves körül foglal állást.” Schlicknek e jelentése beláthatatlan következményekkel járt, amennyiben a herceg ez időtől fogva főfigyelmét folyton, sőt mint később látni fogjuk, még közvetlenül az isaszegi döntő csatát megelőzően is, Komárom esetleges felmentésének ellensúlyozására fordítja, miáltal magát Isaszegnél egy egész hadosztály közreműködésétől fosztotta meg. E jelentéssel egyidejüleg Schlick egyszersmind jó tanácsát és javaslatát is felajánlotta a hercegnek, mely szerint a főerő Gyöngyösig s onnan balra a hegység felé nyomult volna előre, hogy Görgeyt utolérve, megverje, ami a fennálló viszonyok között Schlick véleménye szerint könnyű és beláthatatlan sikerrel járó vállalat lett volna. Igaz ugyan, hogy Buda és Pest időközben veszélyeztethető, csakhogy ez keveset nyom a latba, ha csak Görgeyt megverni sikerül.

Ezek nagyjában azok a hírek és jó tanácsok, melyek a „Winterfeldzugban” felemlíttetnek és őszintén megvallva, a sok ellentmondó hír tömkelegében nem volt könnyű feladat a helyes ösvényt megtalálni.

De hiába, háborúban ritkán volt és ritkán lesz ennél sokkal kedvezőbb a helyzet s az éppen a valódi hadvezérnek istenadta elengedhetetlen tulajdonsága, hogy az ocsúból minél több búzaszemet böngészni tudjon s hogy egy kis fantázia segítségével magának a sok apró, laikusok előtt jelentéktelennek látszó jelenségből a helyzetről helyes összfogalmat alkothasson. Ha pedig az állapot annyira komplikált, hogy az ellentmondó jelenségek zürzavarából a dolgok valódi állását megállapítani nem lehetne, ily esetben legjobban cselekszik az a parancsnok, aki a legvalószinűbbnek látszó körülményeket és helyzetet alapul véve, bármely – még ha nem is a leghelyesebb irányba – a gordiusi csomót hatalmas kardcsapással kettévágni igyekszik. Ehhez persze mindenekelőtt szilárd elhatározás és a kitűzött célt, az eléje gördülő akadályok dacára minden áron elérni törekvő akaraterő, nemkülönben az alparancsnokok részéről feltétlen engedelmesség szükségeltetik. Hogy ezek a kellékek a jelen esetben nem igen voltak meg, azt az eddigiek után hosszabban bizonyítanunk alig szükséges s így nem is csodálkozhatunk azon, ha a herceg lába alatt a szilárd talaj inogni kezd s zavarában félrendszabályhoz, a taktikának ez időben még igen kedvelt korcsszülöttjéhez: erőszakos kémszemléhez nyúl, mialatt seregének fennmaradó részével egy mindenféle eshetőségre szánt felállítást óhajt elfoglalni, mi mellett az erőelforgácsolás természetesen kikerülhetetlenné vált.

A március 31-én kiadott intézkedés szószerint következőleg hangzott: „Miután az ellenség erejéről, állásáról és szándékáról mindennemű biztosabb hírek híján vagyunk, mi sem marad hátra, mint hogy abban az irányban, ahol kémjelentések szerint a lázadók egy jelentékeny része állást foglalt, egy nagy kémszemlét hajtsunk végre, mi által az ellenséget erejének kibontakozására s ezáltal talán szándékának kimutatására is kényszerítjük. E kémszemle a III. hadtestnek tétetik feladatává. Hogy azonban állandóan abban a helyzetben legyünk, hogy a csoportok egymást kölcsönösen támogathassák s hogy minden kedvezőtlen eshetőséget magunktól elháríthassunk, szükséges, miszerint az I. hadtest közelebb vonassék s egyáltalában hogy haderőink felállítása akkép szabályoztassék, hogy azok rövid térközökben, vagyis Monor, Gödöllő, Vác és Vadkert által jelölt vonalon azonnali összpontosításhoz, vagy egyik vagy másik helyen kölcsönös segélyezés céljából készen álljanak. Ez általános támpontok alapján a III. hadtest április 1-én Bagh-ig, 2-án Hatvanig, 3-án Gyöngyösig nyomul előre s e mozdulatok által teljesen abban a helyzetben marad, hogy a fent jelzett követelményeknek megfeleljen. Mindazonáltal Schlick altábornagyot óvnom kell, nehogy túlnyomó ellenséggel kétes kimenetelű harcba bocsátkozzék. Ha a III. hadtest netán túlerős ellenségre bukkanna, úgy az a legnagyobb óvatossággal Bagh felé vonuland vissza. Továbbá ajánlom, hogy a hadtest Gyöngyösön túl ne menjen, miáltal folyvást megmarad a lehetőség, nevezett hadtestet bármely pontra irányíthatni, ahol az ellenség túlerővel felléphetne. Schlick altábornagy engem napról-napra értesít az ellenség felől beérkező hírekről. – Báró Csorics altábornagy, – kinek hadosztálya Vácnál úgyszólván rendelkezésre álló tartalékot képez, mely ép úgy Gödöllő felé, mint Ramberg altábornagy úrat útasítani fogja, hogy figyelmét Losonc felé megkétszerezze. A III. hadtest baloldalának biztosítása céljából báró Csorics altábornagy egy 2 dsidás és 2 vértes századból alakuló s egy derék törzstiszt parancsnoksága alá helyezendő portyázó különítményt, melyhez egy vezérkari tiszt is beosztandó, Vácról elindít, mely holnap április 1-én Nagy-Bercelig, 2-án Szent-Jakabig (Szurdok-Püspöki) s 3-án Gyöngyösig nyomul előre; ezen különítmény Szent-Jakabra érve, saját bal oldalában Terennye felé is felderít. Az I. hadtest április 1-én eddigi állásában marad s egyrészt Szolnokra különít ki, hogy még ugyanaz nap a mozdonyokat, vagónokat, sókészletet, kincstári pénzeket s egyéb cikkeket biztonságba helyezhesse; 2-án a hadtest Albertire, 3-án Monorra menetel. Ez a mozdulat legjobban eszközölhető egy megfelelő hátvéd fedezete alatt, mely az ellenséget afelől, ami részünkről történik, lehetőleg sokáig bizonytalanságban tartja. Az oldalak biztosítása nemkülönben az összeköttetés a III. hadtesttel, annak előnyomulása közben is, legalább portyázó különítmények által elengedhetetlen. Monori állásában az I. hadtest úgy a szolnoki, mint a kecskeméti útat is uralja, Pestet fedezi és egyúttal bármely északibb irányban netán szükségessé váló alkalmazásra rendelkezésre áll.” Végül a herceg parancsot adott még, hogy a Garam Kéméndnél áthídaltassék, hogy a Ramberg hadosztály kényszerített visszavonulása esetén, azon fennakadás nélkül átmehessen..

A fenti parancsból kifolyó események tárgyalását az időközben a magyar fősereg körében történtek utánpótlása céljából most egy időre felfüggesztjük, közbevetőleg azonban fel kell említenünk, hogy e borús pillanatban Windischgrätz legalább egy oldalról kapott kellemes hírt, Ő Felsége ugyanis tudomására hozta, miszerint Hammerstein lovassági tábornokot utasította, hogy a herceg támogatására 10.000 embert Gácsországból Magyarországba indítson útba. Ámbár Windischgrätz ezekre a legközelebb jövőben, a nagy távolságnál fogva még nem igen számíthatott, de a tény, hogy Gácsországból a magyar sereg hátába egy ily tekintélyes oszlop közeledik, tisztán erkölcsi súlyánál fogva is sokat nyomhatott a latba. Windischgrätz Ő Felsége kegyét megköszönve, egyúttal további szándékáról is nyilatkozott, mely nem volt éppen a legkecsegtetőbb. „Ha Komárom elesik, akkor – úgymond – Simunicsot nagyobbrészt magához vonva, újból támadni fog, ellenkező esetben, ha Komárom rendes ostrom alá vétele szükségessé válnék, úgy a támadó föllépés a további erősbítés nagyságától függne.”

Erre Ő Felsége a herceget rövid időre fontos tanácskozásra magához hivatta Olmützbe; annak elhatározásáról volt ugyanis szó, vajjon a viszály a magyarokkal békés úton egyenlíttessék-e ki, vagy pedig a hadjárat folytatása céljából az orosz intervenció igénybe vétessék.

Ezalatt a seregnél a helyzet pillanatról-pillanatra feszültebbé lett, miért is Windischgrätz szükségesnek látta elutazását egyelőre elhalasztani s annak okáról március 30-án következő levelében tudatta Ő Felségét: „A Felséged főhadsegéde által vett legfelsőbb parancs folytán Olmützbe indulófélben veszem a hírt tetemes ellenséges haderő közeledtéről Gyöngyös irányában, minek folytán a legközelebbi napokban összeütközésre kerülhet a dolog. – Ennek folytán Felséged legkegyelmesebben meg fog bocsátani, hogy ilyen fontos pillanatban a hadsereget el nem hagyom és a szerencsét, hogy Felséged előtt megjelenjek, néhány napra elhalasztom, annyival is inkább, mivel a megbeszélendő kérdések a küszöbön álló itteni események által talán közelebb jutnak a megoldás lehetőségéhez. Mindazonáltal legsürgősebb kötelességemnek tartom a harctéren előforduló eseményekhez mért pillanatot felhasználni, hogy a legfelsőbb meghiváshoz képest Olmützbe utazzam.”