7. számú melléklet

Windischgrätz herceg kápolnai győzelmét túlbecsülve, az annak lefolyásáról és eredményéről Ő Felségének küldött jelentésében többek között ama reményének adott kifejezést, hogy „pár nap mulva Debrecenben leend s a pártütés fészkét hatalmába keríti.”

Ez a győzelmi jelentés az osztrák udvari és kormány körökben végleg megérlelte az elhatározást, hogy a már régebben tervezett s Ő Felsége elé március 4-én szentesítés végett előterjesztett „birodalmi alkotmányt,” mely Magyarországot, eddigi kiváltságainak eltörlése mellett a többi tartományokhoz hasonlóan az összbirodalomba kebelezte, kihirdesse.

E tény által a nemzet és dinasztia között fennálló viszály békés kiegyenlítésének lehetősége végkép megszűnt, minek folytán a két fél össze nem egyeztethető kívánalmainak döntő eszköze gyanánt továbbra is a kard, a fegyveres erőszak maradt alkalmazásban. A gondviselés, mint alább látni fogjuk, úgy akarta, hogy a győzelem istennője egyidőre a magyar intéző köröket késztette egy elhamarkodott, sajnálatos lépés megtételére. A honvédelmi bizottmány elnöke, Kossuth Lajos ugyanis a kihirdetett „birodalmi alkotmányra” válasz gyanánt április 14-én a debreceni országgyűlésen az uralkodó házat trónvesztettnek, Magyarországot pedig tőle függetlennek nyilvánította. De valamint a kápolnai túlbecsült győzelem csakhamar sokkal jelentéktelenebbnek bizonyult, semhogy az óriási szoborműnek, az összbirodalom megtestesített eszméjének elég szilárd talapzatául szolgálhasson, épúgy a bosszú és megtorlás démona által sugalmazott s a fegyverdicsőség mulékony, csalóka fényében megfogamzott függetlenségi nyilatkozat, illetve az általa teremtett helyzet nemcsak katonai, hanem úgy kül- mint belpolitikai tekintetben is nélkülözte ama biztos, szilárd alapot, mely a felkorbácsolt szenvedélyek vad viharában egyensúlyát következetesen megtartani képes lett volna.

De hagyjuk ezen, inkább a politika körébe vágó események vázolását s vegyük fel újból a főseregek körében történt hadi események leírásának félbeszakadt fonalát.

A főparancsnoksággal Dembinski lemondása után ideiglenesen megbízott Vetter tábornok a volt főparancsnokkal közösen új hadműveleti tervet dolgozott ki, mely éppen ellenkezője volt Dembinski előbbi tervének, amennyiben szerinte a gyöngyösi úton a VII. hadtesttel tűntetés, a főerővel pedig Szolnokon át a főtámadás lett volna intézendő. Ennek értelmében a II. hadtest, melynek parancsnokságát az időközben tábornokká kinevezett Aulich vette át, szintén Szolnok felé indíttatott útba. Az új terv értelmében Görgey régi óhajához képest ismét teljesen önálló seregrész parancsnokává vált; ámde az ő magasra törő ambiciója most már ezzel sem elégedett meg s titkon még magasabb rang elnyerése után, a főparancsnoki méltóságra vágyódott, mire nézve a Kossuth ellenzékét képező úgynevezett békepárt részéről hathatós támogatásban részesült. Ennek kieszközlése végett Debrecenbe utazott; itt azonban már fait accomplira talált, amennyiben odaérkezése napján az altábornaggyá előléptetett Vetter neveztetett ki végérvényesen főparancsnokká.

Azért Görgey útja még sem volt hiábavaló, amennyiben a Dembinski–Vetter-féle tervet halomra döntve, új hadműveleti tervvel állott elő s annak elfogadását részben ki is eszközölte.

Az ez alkalommal létrejött megállapodásokat Kossuth március 9-én a hadsereghez intézett következő kiáltványában tette közzé:

„A magyar nemzet nevében, a magyar hadsereghez! Magyarország vitéz hadseregeinek hősies bátorsága, fáradhatatlan kitűrése és hazafiui lelkesedése által azon pontra jutottunk, hogy édes hazánk megmentését isten segítségével, győzelem és siker felé irányozhatjuk. E győzelemnek és sikernek két föltétele van. Az egyik föltétel összpontosított erő, melyet hősies elszántság lelkesít. A másik föltétel egység az akaratban és rendelkezésben s pontosság a rendeletek végrehajtása körül. Az első feltétel, az előbb úgynevezett felsődunai hadseregnek Görgey tábornok jeles vezérlete alatt dicsőséges ütközetek és dicsőséges fáradalmak után a tiszai vonallal történt egyesülése által és az alsó duna-tiszai hadseregnek Szolnokig fölvonulása s magának Szolnoknak – Damjanics tábornok vezérlete mellett március 5-én történt győzelmes bevétele által teljesedésbe ment. És ezen erők összpontosításának teljesedése után, a nemzet vitéz seregeinek bajnok indulata mellett, már csak arra van szükség, hogy egység és összhangzás legyen a fővezérletben s magasztos hazafiui készségtől lelkesített pontosság a kivitelben, miszerint az igazságos istennek segítségével mihamarább elmondhassuk, hogy szegény nyomorgatott hazánk szent földe ki van tisztítva az ellenségtől, a vitéz hadsereg pedig a hálás haza kebelén azon édes érzettel pihenhessen meg borostyánain, hogy e magyar hazát ő mentette meg. Ezen második feltétel szükségétől áthatva, én, az ország kormányának elnöke a nemzet parancsából, s a nemzet akaratánál fogva reám ruházott hatósággal ezennel tudósítom Magyarország hadseregeit, hogy valameddig a Tisza vonalán jelenleg két külön pontokon, úgymint a tisza-füredi és szolnoki pontokon állomásozó hadsereg osztályoknak egy közös működésre alkalmazása a körülmények szerint szükséges leend, ezen több rendbeli hadsereg osztályok két nagyobb hadtestben egyesülteknek tekintendők, melyeknek egyike a felsőmagyarországi, a másik pedig a középmagyarországi hadsereg nevét viselendi és a felsőmagyarországi hadseregnek vezérletét Görgey tábornok, a középmagyarországinak vezérletét pedig Damjanics tábornok viendik. Az egyik és másik hadsereg-testekbe beolvasztott vagy változtatva beolvasztandó hadosztályoknak eddigi számai tovább is meghagyatván. Hogy pedig úgy ezen, Görgey és Damjanics tábornokok vitéz vezérlete alatti derék hadseregek, mint szintúgy a szeged–bácsi és marosvonali (aradi) hadosztályok, nemkülönben az ország várait védelmező hadseregek, valamint egy lélektől, egy hazaszeretettől és a dicsőségnek közös érzetétől vannak lelkesítve; úgy egy célra egy irányban, s egymást kölcsönösen támogatva is működhessenek: az ország kormánya az országgyűlés hozzájárultával szükségesnek találta Vetter altábornagyot Magyarország minden hadseregei fővezérévé megbízni és kinevezni, kinek tehát ezennel fővezérlete alul csupán az erdélyi hadseregek, melyeket Bem tábornok vezérel, a Debrecen és környékén alakított tartaléksereg, mely a szükség szerinti rendelkezésre fentartatik s a magyar határszéli és erdélyi passusokat őrző seregek, mint melyeknek kiszabott rendeltetésük van, vétetnek ki. Midőn én, mint a nemzet akaratából az országot ideiglenesen kormányzó honvédelmi bizottmány elnöke, a kormány ezen rendelkezését, ezennel a nemzet nevében hazánk hadseregeinek tudtul adom, egyúttal szintúgy a nemzet nevében rendelem és parancsolom, hogy minden a fentebbi kivitelben nem foglalt hadsereg-testeknek, bármi néven nevezett csoportoknak és osztályoknak fő- és alvezérei, parancsnokai, tisztjei és minden vitézei összesen és egyenként a nevezett fővezérnek mindaddig, míg ez ország kormánya másképp nem intézkedendik, feltétlenül engedelmeskedni és rendelkezéseit és kiadandó parancsait azon pontossággal és őszinte készséggel teljesíteni elengedhetetlen kötelességüknek ismerjék, mely nélkül minden kiontott nemes vér gyümölcstelenül lenne kiontva, és melyet a hadi fegyelem – a katonának vitézsége mellett ezen fő dicsősége – oly bizonyosan megkíván, mint a minő bizonyos az, hogy katonai fegyelem nélkül a legvitézebb hadsereg is gyenge, a haza pedig meg nem menthető. Vitézek, a katonai pálya a dicsőségnek pályája; de legdicsőségesebb akkor, midőn a bajnok katona igaz és törvényes ügyben hazája megmentéseért harcol. Minden olyan dicsőség hiú, és sem isten előtt nem érdem, sem emberek előtt nem becses, melynek más kútfeje van, mint a rendíthetetlen hű ragaszkodás azon szent ügyhöz, melynek a katona vitéz karjával oltalmára esküdött. És ez az eskü szent az örökkévaló isten előtt, szent az emberek előtt, szent a szív belső bírája: a lélekismeret előtt. Én tudom, hogy Magyarország hadseregeiben nincs és nem lehet olyan ember, ki érdekében a hazának, melyet véd, érdekében önmagának és érdekében azon katonai becsületnek, mellyel zászlója alá felesküdött, ne osztozzon velem azon érzelemben, hogy a köteles katonai engedelmesség mellett, melyet a nemzet által reám ruházott hatalomnál fogva fentartani tudok is, fogok is, akkor termi meg a hazára nézve legbiztosabban gyümölcseit, ha a kötelességérzet a szivnek azon belső készségével párosul, minélfogva mindenki nemcsak megteszi, hanem örömest teszi meg azt, mit törvényes felsőbbsége a haza érdekében parancsol. Ezen szives készség biztosítja a pontosságot, a pontosság pedig hadi munkálatokban nélkülözhetetlen, mert különben vagy elvész a megbecsülhetetlen idő és a győzelemnek kedves alkalma, vagy hasztalanul ontatik ki a legnemesebb vér, mert hiányzik azon pontos támogatás, melyre a siker és a bajnok katonák vérének megkimélése számítva van. Midőn tehát engedelmességet a nemzet nevében parancsolok, ezen szives készség az, melyre hazafiui érzülettel felhívom, melytől lelkesítve látni óhajtom a hadsereget.

Vitézek! amint szent előttem a haza, olyan szent előttem e haza védőinek, az ország hű hadseregeinek irányában az érdem méltánylatának kötelessége. Én gyakran és sokat leendek körötökben, hogy szemtanúja lehessek azon készségnek, melyre ezennel felhívlak, szemtanúja érdemeiteknek, és meg vagyok győződve, hogy édes magyar hazánk vitéz hadseregei, nekem, a haza kormányelnökének, sűrűen fognak kedves alkalmat nyújtani, hogy tettleg bizonyíthassam, miként a nemzet, mely a kötelességnek teljesítését kívánja a maga részéről, mint én is a magam részéről, nem ismerünk édesebb kötelességet, mint a háladatosságot az érdem iránt. Előre tehát, mint a fővezér rendelendi, a haza megmentésének dicsőséges ösvényén. Ezekből áll, mit a nemzet nevében rendelek és parancsolok. Senki annak ellenére, a hon elleni fellázadás bűnsúlyának terhe alatt, máskép nem cselekedvén.

Kelt a kormány és országgyűlés ideiglenes székhelyén, Debrecenben, március 8-án 1849. év. Az országos honvédelmi bizottmány elnöke

Kossuth Lajos.”

Ugyane tárggyal foglalkozik Kossuthnak ugyanaz napról keltezett s Klapka ezredeshez intézett alábbi levele is:

„Tisztelt ezredes úr!

Már régóta gondolok arra, hogy a Görgey hadtestével a Tiszánál történendő egyesülés után valamennyi elkülönített csapatosztály együttes irányban és ugyanazon célra kezdje meg működését és nagyon sajnálom, hogy Dembinski altábornagy nagyon későn s a fő hadművelettel egybe nem hangzó módon adta Damjanics tábornoknak a támadási útasítást. Szolnok abban a percben vétetett rohammal be, melyben a főhadsereg a helyett, hogy előnyomult volna, már a Tisza mögé vonult vissza. Meggyőződtem róla, hogy a hadműveletek egysége most okvetlen szükséges, mivel Damjanics tábornok Szolnok bevétele által nagyon kedvező alkalmat nyújtott az előnyomulásra, melynek hanyag felhasználása oly hátránnyal járna, melyet később egy egész évi hadjárattal lehetne csak jóvá tenni. Attól is tartok, hogy ha a két hadsereg, a felső és alsó nem működnek együttesen, az ellenség egész haderejét könnyen az egyik vagy másik hadtest ellen fordítja és minket az új hadműveleti alapról egészen leszorít, miáltal ismét a Tiszavonalra leszünk szorítva, hol 75.000 ember élelmezése, Szegedet az aradi tábort és a debreceni tartalékot beleértve, egészen lehetetlen lenne. Az oroszok megkezdett interventiója Erdélyben a gyors és erélyes előnyomulást még szükségesebbé tette. Még a brüsszeli kongresszusnál fogva is attól tarthatni, hogy ha a főváros gyors visszafoglalása által nem szerzünk magunknak impozáns állást, az olasz ügy könnyen hátrányunkra intéztetik el. Ily fontos indok arra indították az országgyűlést, hogy Dembinski leköszönése után, ki, mint utóbb beláttam, az együttes haderők alkalmazásánál, a viszonyok nem ismerése következtében nagy hibákat követett el, nekem mint a kormány képviselőjének meghagyta, hogy a hadműveletek egysége szempontjából főparancsnokot nevezzek ki az összes magyar csapatok fölött. Miután Dembinski lehetetlenné lett és Bem jelenléte Erdélyben nélkülözhetetlen, én csak három férfi: Vetter, Görgey és Damjanics közt választhattam. Görgey sem az alsótiszai (bács–bánsági) csapatok előnyeit, sem azok gyengéit nem ismeri, de még sokkal kevésbbé ismeri Arad, Szeged, Szabadka és Pétervárad állapotát és az ottani népélet fázisait, melyek az alsó vidéken a hadműveletek főmozzanatait képezik. Hasonló helyzetben van Damjanics tábornok a felső hadseregre, valamint a feldunai, jelesül a komáromi ügyekre nézve is. A kísérlet, mindeme viszonyokkal megismerkedni, igen sok időbe kerülne, melyet most nem becsülhetünk eléggé. Vetter tábornok azonban állásánál fogva mind ezen állapotokat jól ismeri, azonfelül ő a legidősebb a tényleges tábornokok közt. Én ennélfogva azt határoztam el, hogy a tiszai csapatok két hadsereget képezzenek, az egyik Görgey alatt a 2. és 7. hadtestből, az utóbbi Damjanics alatt az ön és a bács–bánsági hadtestből. Az összes haderő főparancsnokául Vetter tábornok van kinevezve, ki egyszersmind altábornaggyá is előléptettetett. Azon felül az országgyűlés azt kívánja, hogy amennyire tehetem, a hadseregnél legyek és személyesen őrködjem a fölött, hogy benső villongások ne veszélyeztessék ismét azt, mit a csapatok a hazának kivivtak. Midőn ezt tenni megigértem, az országgyűlés azt a kérdést intézte hozzám, kezeskedhetem-e róla, hogy Vetter tábornok a kormánynak mindenben fog engedelmeskedni? Mire én azt feleltem, hogy mindig őrködni fogok a fölött, hogy a főparancsnok csak jól és célirányosan intézkedjék, hogy én kivált Görgey és Damjanics, valamint az ön – ezredes úr – honfiui jellemében helyezem teljes bizalmamat, hogy e férfiak, túlemelkedve minden önzésen, jellemük szilárdsága által a csapatoknál mindenütt engedelmességet fognak eszközölni és aki a hadseregnél ez vagy ama vezér iránti ragaszkodásból a nemzet létének veszélyeztetésével viszálykodást akarna szítani, az ily bujtogató halállal fog lakolni, vagy én nem térek élve vissza, mire az országgyűlés teljhatalommal ruházott föl a hadsereg fölött. Most tehát isten és a haza nevében felkérem önt, hogy a nemzet megmentésére nyújtson kezet nekem. Igyekezzék a csapatokat oly hazafiságra és lelkiismeretre buzdítani, melyet önnél oly nagyra becsülök. Mindenki meglegyen győződve róla, hogy a kormány rendeletei iránti engedelmesség és mindnyájok készséges közreműködése a haza megmentésének életföltétele. Tudom, hogy Damjanics Vetter altábornagynak nem személyes barátja, de azt is tudom, hogy ő mindenekelőtt hazafi és katona, és elvárom tőle, hogy minden személyeskedés mellőzésével, fegyelme által, mely nélkül siker nem várható, mindnyájunknak példányképül fog szolgálni. Ez értelemben írtam Damjanics tábornoknak. Szerencsés véletlen hozta épen most Görgey tábornokot Debrecenbe, hol alkalmam volt vele személyesen szólhatni. Olyannak találtam őt, aminőnek képzeltem, tiszta, lelkesült hazafinak. A mellékelt kiáltványokat mint kormányelnök intézem a hadsereghez, s ezekből több példányt küldöttem Vukovics kormánybiztosnak is azon meghagyással, eszközölné ki Damjanics tábornoknál, hogy azok napiparancs által tétessenek közzé a csapatoknál. Néhány nap mulva a hadsereghez jövök és nagyon fogok örvendeni az ön férfiui jobbját legszivélyesebben szoríthatni. Az isten áldja meg önt. – Debrecen, 1849. március 9-én. A honvédelmi bizottmány elnöke.

Kossuth Lajos.”

A Görgey által ajánlott terv szerint az I. és VII. hadtestnek az ő parancsnoksága alatt Tokajon át, a II., III., és IV. hadtestnek pedig Damjanics alatt Szolnokon át kellett volna támadólag fellépnie. Hosszas rábeszélés után e tervnek hadműveleti részét végre Vetter magáévá tette, melynek mint a fent közölt levélből látható, csupán erőelosztása szenvedett változást. Ámde ennek a tervnek sem volt hosszú élete, miután Vetter, Dembinski által befolyásolva, nemsokára ismét az általuk közösen megállapított terv kiviteléhez ragaszkodott, vagyis: tüntetés Tokaj felől, főtámadás Szolnokon át. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy később, midőn arról volt szól, hogy az eszme tetté váljék, tulajdonképpen e tervek egyikét sem tartották be szorosan.

Ami Vetternek főparancsnokká történt kinevezését illeti, az a legtöbb magasabb parancsnok helyeslésével találkozott. Hogy Görgey e dologról mikép vélekedett, annak legvilágosabban március 10-én Klapkához intézett levelében ad kifejezést, melyből az alábbi részletet vesszük át: „Egyek, 1849. március 10. Vetter az összes magyar hadak főparancsnoka és altábornagya. Az ég tisztítsa meg keblét minden kicsinyes tekintettől és töltse be honszeretettel. Sikert fog aratni, ha tanácsotokat követi és az enyémet vissza nem útasítja. De ha téved, akkor az osztrákok megcsalják őt. Tervetek teljes beleegyezésemet bírja, de Vetter kinevezése által minden lépésünk egyelőre meg van bénítva és az időnek és alkalomnak nagy része elveszett. Azon meggyőződés tölt el, hogy Damjanics, Aulich, te és én, sokat, igen sokat vihettünk volna végbe, noha nem lett volna főparancsnokunk. Én ma Ceglédnél át akartam kelni a Tiszán, de a magyarok istene ezt meghiusította, esőt küldött és most Tokajnál kell átkelnem. Ismét egy nap veszett el….” E sorok tendenciózus szinezete első pillanatra szemünkbe ötlik.

Mielőtt Görgey Debrecenből Poroszló előtt álló hadtestéhez visszatért volna, Vetter élőszóval kiadta neki a legközelebbi teendőkre vonatkozólag az útasítást, mely szerint a II. hadtestnek, egy 2 zászlóalj és 10 ágyúból álló különítménynek a tiszafüredi hidfőbe való visszahagyása mellett, azonnal a sereg zöméhez Szolnok felé kellett útba indulnia, míg Görgey hadtestével Tokajnál a Tiszán átlépve, az eger–gyöngyösi úton nyomuljon előre.

Mielőtt az e rendelkezések folytán történtek megbeszéléséhez fognánk, előbb a császáriak táborában időközben történteket kell felemlítenünk.

Windischgrätz herceg a szolnoki ütközet napján főhadiszállását Gyöngyösről Budára tette át s épen azzal az eszmével foglalkozott, hogy Ő Felségétől újabb segélycsapatokat kérjen. Még jobban siettette ez elhatározását a Karger-dandár katasztrófájáról beérkezett hir, miért is Zedwitz gróf ezredest, már március 6-án az alábbi legalázatosabb előterjesztéssel küldötte Olmützbe:

„Ismételve volt már alkalmam Felséged legfelsőbb figyelmét a rendelkezésemre álló haderők elégtelenségére felhívni. Ez az oka, hogy a hátráló ellenséget hatásosan üldözni képtelen vagyok, amennyiben sehol sem hagyhatok megfelelő tartalékot hátra, ahogyan az, főleg ily nagy kiterjedésű föllázadt országban, szükségessé válnék, miután a rossz hangulat és az előnyomulásunkat gátolni igyekvő megfeszült törekvések csakis anyagi erő által nyomathatók el. – Leginkább érezhető a hiány lovasságban, főleg a könnyű fajtájából, melyből csak igen csekély létszám fölött rendelkezem, holott az ellenség főereje ebből áll, és a terület, melyen hadműveleteim folynak, annak alkalmazását kivánatossá teszi. Rendelkezésre álló lovasságom legnagyobb része vértes és dragonyos ezredekből áll, melyek könnyű lovassági szolgálatot kénytelenek teljesíteni, miáltal a nehéz lovak feltűnően szenvednek, amellett sokat szenvedtek lovas ezredeim legénységben, de kivált lovakban részint ágyútűz által, részint a huszárokkal történt összecsapásokban, ami főkép utóbbi időben gyakran fordult elő s amelyekben a magyar csapatok jobban megállták a helyet. Ennélfogva a legmélyebb hódolattal kérem Felségedet, nyújtsa nekem e tekintetben legfelsőbb támogatását, melyre oly nagy szükségem van.” Ezek után rámutat a herceg az Olaszországban csak kivételes esetben alkalmazható fölös számú lovasságra, melyből legalább 2 ezrednek átengedését kéri. „E mintegy 2000 emberből álló fogyaték pótlására – folytatja a herceg előterjesztésében – majdnem hasonló számú magyar foglyot küldöttem már Olaszországba, miáltal az olasz hadsereg 2000 szuronnyal szaporodott, melyek ott bizonyára több hasznot tesznek, mint ugyanannyi számú lovas. Kérem tehát Felségedet egy mielőbbi jóváhagyó legfelsőbb határozat hozatalára. Windischgrätz herceg.”

Ez az előterjesztés eléggé bizonyítja, hogy Windischgrätz nézete az ismert kápolnai győzelmi jelentés óta alaposan megváltozott, mindazonáltal Karger kudarca annyira felbőszítette, hogy ezt stante pede megakarta bosszúlni.

Ez értelemben Schlicknek és Wrbnának még 6-án parancsot küldött, hogy hadtesteik menetét Cegléd felé lehetőleg siettessék, miáltal az ottani haderő 28 zászlóaljra, 32 lovas századra és 92 ágyúra emelkedett. Jászberényt az elvonuló Schlick helyett a Pergen- és Deym-dandároknak kellett megszállaniok.

Ramberg altábornagy, aki a helyett, hogy a Götz- és Jablonowski-dandárokkal a kapott parancs értelmében a magyarok hátában megjelent volna, február 28-áig Kassán időzött s csak március 3-án érkezett Miskolcra, – egyidejüleg útasíttatott, hogy Kápolnán át Jászberénybe induljon.

Ezekről az intézkedésekről a bán azzal a hozzáadással értesíttetett, miszerint iparkodjék az ellenség erejét és állását a megindítandó támadás szempontjából kipuhatolni és rendelkezésére álló csapatjait akként csoportosítani, hogy a kivivott előnyök az ellenség kezéből újból kiragadhatók legyenek, „mert – úgymond az semmi esetre sem járja, hogy ily nagyszámú haderők jelenléte mellett szenvedett kudarc megtorlás nélkül maradjon.”

Válaszul erre a bán március 8-iki kelettel Windischgrätz nem csekély bosszúságára, azt jelentette, hogy a vele szemben álló ellenség túlerejére való tekintettel célszerűnek vélné, ha saját hadteste előretolt állásából, Abony és Cegléd vidékéről, Bercel, Irsa, Alberti és Pilis környékére vonatnék vissza s a helyett Abonyba és Ceglédre a II. hadtest tolatnék előre.

Elismerőleg legyen kiemelve, hogy a herceg ezt a tanácsot nem fogadta el, hanem ragaszkodva korábbi elhatározásához, Schlicknek még az este parancsot küldött, miszerint az eredetileg Jászberényben visszahagyandóknak jelzett dandárokat is haladék nélkül Cegléd és Tápió-Szelére irányítsa, miután szándékában van összes erejét a Szolnok – Cibakháza előtt gyülekező ellenséggel szemben összpontosítani.

Ez az utasítás már nem találta Schlicket Jászberényben, miután az Jellacsics, Wrbna és Zeisberg fölhivása folytán az nap tanácskozás céljából Ceglédre utazott, honnan Windischgrätz-nek a három hadtest parancsnoka által szerkesztett alábbi együttes előterjesztés küldetett be:

„Egybehangzó hirek szerint a velünk szemben álló ellenség erős, amihez annál kevésbé férhet kétség, miután minden erejét a Tisza bal partjára vonta; úgy hirlik továbbá, miszerint a tulsó parton jobb szárnyunk ellen is mozognak ellenséges hadoszlopok. Ennélfogva sürgősen szükségesnek tűnik fel előttünk, hogy mi is egész hadseregünket Cegléd–Alberti között összpontosítsuk, mielőtt bárminemű vállalathoz fognánk. Kérjük tehát hercegségedet, rendelné el, hogy a még hátul levő dandárok (Deym, Fiedler, Krigern és Montenuovo) Jászberényből sürgősen Ceglédre vonuljanak, hasonlóan kívánatos volna, hogy Ramberg altábornagy is siettesse idejövetelét s végül hogy valamennyi szállítható beteg Gyöngyös védőrségével együtt haladék nélkül Pestre vonassék. Cegléd, 1849. március 8-án esti 9 órakor Schlick, Wrbna, Jellacsics.”

Igen természetes, hogy Windischgrätzet ez, az alárendelt tábornokai részéről szokatlan eljárás kissé meglepte s kellemetlenül érintette, másrészt azonban jól eshetett lelkének a tudat, hogy ő ennek az előterjesztésnek betűről-betűre már előbb megfelelt s így a herceg ahelyett, hogy hadtestparancsnokainak eljárását komolyan kifogásolta volna, megelégedett annak kijelentésével, hogy a közóhajnak már korábban eleget tett.

Egyébként a kellemetlen állapot nem soká tartott, mert egy Ottingertől 10-ike folyamán vett jelentés szerint a rettegett ellenség az elmúlt éjjel újból visszavonult a Tisza mögé s az ottani hidat maga mögött fölégette. Erre a bán a támadó elönyomulást mint tárgytalanná váltat teljesen feladta, Szolnokot még csak meg sem szállatta, hanem azt csupán járőrök által tartatta figyelemmel.

Így ment újból füstbe Windischgrätznek kétség kívül helyes érzék által sugalmazott támadólagos alapra fektetett hadműveleti terve, amiért a felelősség és mulasztás első sorban Jellacsicsot illeti, kinek beavatkozása és befolyása a hadműveletekre, – akár csak túlnan Görgey-é – immár fenyegető mérveket öltött.

Mihelyt a bán Damjanics visszavonulásáról a Tisza mögé jelentést vett, a további teendők iránt azonnal a következő előterjesztést továbbította Windischgrätzhez: „Miután az ellenség Szolnokot odahagyta s igen valószinűnek látszik, miszerint szándékában van magát teljes erejével Thodorovics tábornokra rávetni, ennek folytán a legfontosabb és legsürgősebb teendők egyike, hogy ennek a tábornoknak haladék nélkül kezet nyújtsunk, ami annál könnyebben eszközölhető, mivel biztosan tudom, hogy a Thodorovics hadtest jelenleg részint Szabadkán, részint annak környékén áll.[1] Miután minden pillanat drága, bátorságot veszek magamnak hercegségedet az alábbi rendelkezések sűrgős megtételére legalázatosabban felkérni: 1. Hogy Theodorovics tábornok személyes felelősség terhe alatt erőltetett menetekben Halasra vonulni útasítassék. 2. Hogy a parancsnokságom alatt álló I. hadtest haladék nélkül Kecskemétre meneteljen, míg Cegléd a III-ik, Kőrös pedig a II. hadtest által szállassék meg. 3. Hogy Thodorovicsnak meghagyassék, miszerint azonnal parancsnokságom alá lépve, menetének megkezdését nekem az arra vonatkozó menetterv előterjesztése mellett azonnal bejelentse. Az utóbbi rendelkezés nemcsak időnyerés céljából, mely sohasem volt drágább, mint épen jelenleg, feltétlenül szükséges, hanem az egyúttal útamat a szerb ügyek küszöbön álló rendezéséhez is előnyösen egyengetni fogja. Amidőn bátor vagyok hercegségednek e legbensőbb meggyőződésemen alapuló nézetemet előadni, kérem azt egyes egyedül a monarchia ügyei iránt érzett határtalan odaadásomnak tulajdonítani, mely jelenleg üdvét csakis erélyes elhatározásokban és határozott tevékenységben keresheti és találhatja fel.”

Windischgrätz herceg ezúttal elég gyenge és engedékeny volt, hogy a bán javaslatait teljtartalmúlag magáévá tegye s még március 10-én tudomására hozta, miszerint az előterjesztésében foglaltak nagyrészt már folyamatban vannak s hogy a még szükséges kiegészítő intézkedéseket haladék nélkül megteendi.

Március 12-én a hadtestek el is foglalták újonnan kijelölt helyeiket, Ramberg altábornagy pedig 11-én kelt paranccsal a Felső-Tisza szemmeltartása céljából Jászberényből Hevesre rendeltetett.

Ezzel egyidejüleg március 12-én a herceg hadseregének újonnan elrendelt alábbi beosztását is közzétette.

Főparancsnok: Windischgrätz herceg tábornagy.

Ez ütegekből csak 6¹/₂ volt a főhadseregnél; a többi 4¹/₂ Esztergomban, Győrött és Simunics hadtesténél Komáromnál.
Utászkar; parancsnok: Obermüller őrnagy.
6 század 10 fölszerelt és 1 föl nem szerelt hidkészlettel, ezek közül 1 század Simunicshoz volt beosztva.

mindössze körülbelül 48–50.000 ember.

Ami Windischgrätz új hadműveleti tervét illeti, arról teljes mértékben felvilágosítást nyújt március 14-én kelt következő intézkedése: „A hadseregnek befejezett összpontosítása folytán Kecskemét–Cegléd között, íme elérkezett az időpont a Tisza vonal megszállására és az azon való átkelés foganatosítására, ami annál sürgősebbnek látszik, mivel ezáltal az ellenséget, melynek erejéről és Tisza balparti állásáról semmi bizonyosat sem tudunk, legjobban kényszeríthetjük döntő mozdulat végrehajtására s ezáltal valódi szándékának nyilvánítására, ami nekünk további magunktartására nézve irányadóul szolgáland. Ezen feltételezés mellett első sorban arról van szó, hogy a szolnoki és cibakházi átjárókat magunknak tartósan biztosítsuk és egyáltalában a Tiszán oly alapra tegyünk szert, ahonnan minden további művelet biztossággal végrehajtható leend és ahol minden esetleges veszélyeztető behatás ellen biztosítva maradunk. A szándékolt cél elérésére legmegfelelőbb mozdulat gyanánt elrendelendőnek tartom: hogy az I. hadtest Alpárnál foganatosítsa átkelését és a Tisza és Hármas Kőrös között felfelé nyomuljon előre, míg a III. hadtest a cibakházi átjáró felé vegye útját és miután az ottani viszonyok támadás szempontjából igen kedvezőtlenek, a folyót az állandó átkelő ponton alul vagy fölül lépje át és azután haladéktalanul állítsa helyre az összeköttetést az I. hadtesttel. Vajjon Szolnok a III. hadtest néhány zászlóalja, vagy pedig a Csorics hadosztálynak egy erre alkalmas, minden esetre megfelelő tüzérséggel ellátott csapatosztaga által szállandó-e meg, azt a hadtestparancsnok urak egyetértő belátására bizom és csupán megjegyezni kívánom, miszerint az ellenség erejének foglalkoztatása és megosztása céljából erről a pontról nyomatékos tüntetés tartandó fenn, emellett természetesen megakadályozandó, nehogy maga az ellenség Szolnok közelében a Tisza jobb partjára átkelhessen. Az átjárók Cibakháza és Szolnoknál, mihelyt a Tisza balpartján állunk, sáncmunkálatok által megfelelően biztosítandók és a szükséges tüzérséggel ellátandók. A báró Csorics altábornagy parancsnoksága alatt álló csapatok rendeltetése: egy Alpár és Cibakháza között hátul fekvő központi állásban, minden esetleg jobbra vagy balra szükségessé váló alkalmazásra vagy a szükséghez képest oly ellenség ellen készen állani, aki Csongrád felől, vagy netán még délre fekvőbb vidéken eszközölt átkelés után, talán Félegyházán át ellenünk előnyomulhatna és az átkelést Alpárnál veszélyeztethetné. Különben határozott akaratom, miszerint a két hadtest megelőző egyesülés után csak abban az esetben menjen a Török-Szent-Miklós és Kardszag által jelölt vonalon túl, ha teljesen meggyőződtek arról, miszerint az ellenség főereje előttük áll. Ennek figyelembe vételét a legkomolyabban ajánlom, miután súlyt fektetek ama eshetőség kikerülésére, hogy talán gyengébb ellenséges oszlopokat kövessünk, mialatt az ellenség főereje esetleg a Felső vagy Alsó-Tisza felé veszi útját és egy leplező osztagának védelme alatt újból támadó mozdulatokat kísérel meg a folyam jobb partjára. A mi első feladatunk: biztos elhelyezkedés a Tiszán. További hadműveleteink, melyek a biztosított átkelő pontok által minden esetre előkészítve maradnak, az ellenség magatartásából tétetnek függővé. Én az ekként előírt műveletnek csupán alapvonásait jelölhetem meg és felkérem a hadtestparancsnok urakat, miszerint a részleteket saját kipróbált belátásuk szerint szabályozzák, e mellett azonban mindig összhangzólag működjenek közre, miután csakis ily módon lehet sikerre számítani. – A művelet azonnal megkezdendő, mihelyt a szükséges előkészületek megtétettek és a megkezdés időpontja nekem csupán bejelentendő. Midőn e tekintetben a legszigorúbb titoktartást ajánlom, remélem egyszersmind, hogy a szükséges országos szállító eszközök összegyűjtése a seregszükségletek, főleg kenyér és fa utánszállítására Szolnokról a Tiszán át minden feltűnés nélkül már most megkezdhető. Mennél inkább siettetnek az erre vonatkozó előkészületek, annál jobb, nehogy az ellenségnek idő engedtessék, hogy magát másnemű mozdulatokra határozza el s ennek folytán oly ponton jelenhessen meg, ahol mi számra nézve gyengébbek vagyunk. Ramberg hadosztálya egyelőre Hevesen marad s Poroszló felé a tisza-füredi átjáró szemmeltartására megfelelő osztagokat tol előre, melyek azonban folytonos mozgásban tartandók, nehogy állandó állásfoglalás által vereségnek tegyék ki magukat. Hasonlóan útasítva van Ramberg altábornagy, miszerint megbízható kémek által mindenről, ami az ellenség oldalán, a Tiszán fölfelé Tokajig előadja magát, tudomást szerezzen és nekem minden fontosabb eseményről azonnal futár által jelentést tegyen.”

Elismerem, hogy ennek az oldalakra terjedő parancsnak teljtartalmú közlése által nagyon is próbára tettem az olvasó türelmét; az is kétségtelen, hogy e helyett legfeljebb 10 sorban pontosan és talán elég részletességgel is beszámolhattam volna Windischgrätz herceg legújabb tervéről, de úgy a jelen esetben, mint a leírás későbbi folyamán szándékosan nyúlok a szószerinti közlés eszközéhez, hogy annál biztosabban alkalmunk nyiljék a császáriak parancstechnikájával kissé behatóbban megismerkedni, mivégből azt hiszem nem ártunk az ügynek, ha az éppen közölt parancshoz néhány megjegyzést fűzünk. Mindenekelőtt konstatálnunk kell, hogy ez, legalább jelenlegi fogalmaink szerint, voltaképpen nem is parancs vagy intézkedés, legalább katonai szempontból tekintve nem, amennyiben a katonai akaratnyilvánulás első kellékét, a határozottságot nélkülözi és szorosan megszabott és körvonalazott meghagyások helyett inkább irányelveket tartalmaz, amelyekben a sok felesleges szóbeszéd közepette az ingadozás és bizonytalanság érzete az uralgó. Az, amit Windischgrätz, illetőleg annak meghagyásából vezérkari főnöke a jelen esetben papírra tett, az nem annyira parancs, mint inkább a helyzet fölötti tűnődések, fontolgatások, pro és contra érvelések halmaza, mely mostani fogalmaink szerint azon munkát jelképezi, mely a parancsnok agyában, a tulajdonképeni parancsadást megelőzőleg végbemegy.

Nem lehet és nincs is szándékomban a herceg e kiadványa felett rosszaló kritikát gyakorolni; ez annál kevésbé volna helyén, mert hiszen tudjuk, hogy jóval később, rendezettebb viszonyok között, 1859., 1866-ban, sőt a franciák részéről 1870–71-ben is még mindig találkozunk, talán ennél is hosszabb, terjengősebb, regénystilusban fogalmazott parancsokkal, melyeknek közös jellemző tulajdonsága a hosszadalmasság. Erre a körülményre óhajtottam leginkább az olvasó figyelmét felhívni, amit legjobban a fenti rendelkezés szószerinti közlése által véltem elérhetni. És legyünk őszinték, valljuk be, hogy magyar részen sem állott jobban, vagy talán még így sem a dolog; a kölcsönös mérlegelésnél azonban nem szabad szem elől tévesztenünk ama körülményt, hogy Windischgrätz 1849-ben képzett vezérkarral rendelkezett s így ily összeállítású főparancsnokságtól azt hiszem inkább elvárható, hogy parancsainak fogalmazásánál egyszerű, világos és határozott legyen s hogy azok úgy tartalom, mint alak tekintetében a tökélynek egy bizonyos mértékét megüssék. Ha Kossuth nem katona létére leveleiben terjengőssé válik, vagy ha a magyar tábornokok, az egymás között majdnem magánlevelezés alakjában folytatott írásbeli érintkezéseknél az elbeszélésszerű, tehát kevésbbé katonás hangot és modort használják, azon megelőző iskolázásuk hiányában kevésbé csodálkozhatunk.

A dolog érdemére áttérve, csupán azt jegyezzük meg, miszerint nem érthetünk egyet a herceggel a Tiszán való átkelés módjának elrendelésére nézve; az átkelés megosztott sereggel oly hatalmas folyón mint a Tisza, három egymástól 1–1 napi menetre fekvő ponton már magában véve igen veszélyeztetett vállalat szinében tünik fel, amennyiben az ellenségnek, melyről tudva volt, hogy közvetlenül a Tisza mögött tömören összpontosult, módot nyújtott, hogy az átkelő oszlopok egyikére túlerővel reávesse magát s miután azzal gyorsan végzett, hasonlóan kedvező viszonyok között a másik rész felé forduljon. Megnehezítette továbbá ez a megosztás az oszlopok összműködését is, még pedig annál inkább, miután a herceg a kivitelt a hadtest parancsnokok bölcs belátására és közmegegyezésére bízta.

Megjegyzendő különben, hogy beálló szükség esetén a parancsnokságot az összes seregrészek fölött egy a hercegtől kapott meghatalmazás folytán a bán volt hivatva átvenni, bár úgy Wrbna, mint Schlick nálánál idősebb rangú altábornagy volt. Ez a mellőzés a bán magas politikai állására való tekintettel Schlick előleges tudomásával történt, míg Wrbna ez időtájt a katonai kerületi parancsnokságot átveendő, Budára rendeltetett.

Ezalatt az ellenségről, leginkább kémek útján szerzett ellentmondó hirek érkeztek be. Wrbna, eltávozása előtt arról értesült, hogy az ellenség a Felső-Tisza felé vonult, míg Gablenz őrnagy azt jelentette, miszerint a Görgey-hadtest kivételével a magyar főerő az Alsó-Tisza, Szeged felé vette útját.

Ebből is eléggé kitűnik, hogy a lovasság hirszerző és felderítő szolgálata vajmi gyenge lábon állhatott, ami különben annál kevésbé lephet meg bennünket, miután 1849-ben az említett fegyvernem majdnem minden hadseregben a harcon kívüli, illetőleg az azt közvetlenül megelőző tevékenység rovására, úgyszólván kizárólag mint csatalovasság a harcban nyert alkalmazást s így hirek szerzése tekintetében a hadakozó felek a nem ritkán mindkét fél által fizetett bérencek kétes és megbízhatatlan állításaira voltak utalva. Hogy a magyarok a szabadságharc alatt saját országukban ez úton sokkal több és megbízhatóbb hirek birtokába jutottak, az magától értetődő dolog.

Az osztrák részről elrendelt támadó mozdulatok előkészítése alatt, március 16-án egy Damjanics által a Cibakházán parancsnokló Nagy Sándor ezredeshez címzett következő tartalmú levél fogatott el s küldetett be Windischgrätz herceghez: „Az ellenség lefelé vonul; minden attól függ, hogy hadtestem Cibakházánál bontakozzék; küldjön tehát erős csapatosztályokat mintegy kémszemlére Kecskemét és Kőrös felé, de ne tegye ki azokat. Én pedig gyors menetekben fordulok Tisza-Füred felé, hol hidat vernek Valknál, hogy az átkelést Tisza-Fürednél könnyítsék. Ehhez nekem 3 napi időre van szükségem, Görgey tábornokot erősen fogom támogatni és most, miután az ellenség azt a hibát követte el, hogy a vasúti vonalat elhagyta, Gyöngyösön és Hatvanon át Vácra fogom vetni magamat és meglátom, vajjon erőszakolhatom-e az átmenetet a Dunán. Foglalkoztassa az ellenséget. Cibakháza erős, de Szegedet és Szentest ajánlom önnek. Török-Szent-Miklós, március 13-án 1849. Damjanics tábornok.”

Windischgrätz e levél valódiságában eredeti aláírása és pecsétje dacára nem igen bízott, attól tartván, hogy azt a magyarok, tévútra vezetése céljából talán készakarva juttatták kezeihez, amint valószinüleg történt is, amennyiben akkor mint alább látni fogjuk, a támadás Cibakházán át már el volt határozva. Ezért a herceg 14-iki intézkedésén lényeges változást már nem eszközöltetett, csupán újból lelkére kötötte a bánnak, miszerint a támadást kelet felé csak akkor folytassa, ha valóban az ellenség főereje álland előtte; másrészt a Hevesnél álló Ramberg hadosztálynak esetleg szükségessé váló támogatása céljából meghagyta, hogy a Csorics hadosztályt a Bellegarde dandárral ne vonja le jobban délfelé, hanem N.-Kőrösnél hagyja meg. De ha már Windischgrätz nem hajtott a jó szóra s az átcsempészett levelet eléggé figyelembe nem vette, volt rá gondja a bánnak, hogy az elrendeltek foganatosítása ellen újabb érvekkel lépjen fel s ezért válaszul a 14-iki intézkedésre, egy március 16-áról kelt újabb előterjesztéssel élt, melyben többek között ezeket mondja: „Ami pedig magát az átkelést illeti, részemről az alábbi okoknál fogva a szolnoki pont mellett foglalok állást. Alpárral szemben a csapatmozdulatok és fejlődések a sok sás és mocsaras helyek miatt állítólag igen meg vannak nehezítve. Cibakháza ellenben földrajzilag annyira hátrányosan fekszik, hogy az itt keresztülviendő átkelést Ottinger tábornok a legnagyobb mértékben bajosnak és: bizonytalannak tartja. – A legtöbb előny az átkeléshez Szolnoknál mutatkozik; itt a jobb part a baloldalit messzire uralja s miután Kardszag és Debrecen képezik egyelőre hadműveleti tárgyainkat, nem kevesebb, mint 6 mérföldnyi térséget nyerünk harc nélkül stb.” És Windischgrätz ez előterjesztés folytán kelletlenül bár, de engedett a bán kívánságának.

Jellacsics ezalatt megkapta a hercegnek 16-áról kelt levelét, de ekkor már megint újat gondolt s dezauválván a szolnoki átkelésre vonatkozó előbbi javaslatát, immár – mirabile dictu et auditu – azt tanácsolja Windischgrätznek, hogy legjobb volna az I. és III. hadtesttel lesétálni Szegedig, ott a Theodorovics-csal eszközlendő egyesülés után a Tiszán átkelni s azután a hadműveleteket Nagyváradon át Debrecen felé folytatni! Ezt a legújabb tervet Windischgrätz méltó megbotránkozással fogadta s hosszas alkudozásoknak végét szakítandó, személyesen utazott le Ceglédre, ahol Jellacsicsot a szegedi kirándulás eszméjének elejtésére bírta; a további teendők iránt azonban úgy látszik nem történt megállapodás, miután egyelőre semmi sem történt. A tanácskozások befejezte után Windischgrätz a sereg feletti parancsnokságot újból a bánnak adta át, ő maga pedig Budára tért vissza.

Ezek után keressük fel újból a magyarok táborát. Görgey Debrecenből március 9-én hadtestéhez Tisza-Füredre visszatérvén, a Vetterrel szóbelileg megbeszéltekhez képest, azonnal megindult Gáspár, Kmety és Pöltenberg hadosztályokból és a főhadiszállás hadoszlopából álló, mintegy 20.000 emberre menő hadtestével Egyekről Tisza-Polgár–Büd-Szentmihály–Tisza-Lök–Nagy-Falu–Rakamazon át Tokaj felé, ahol a januárban elégetett régi hidat helyettesítő dereglye hídon a Tisza jobb partjára átkelvén, március 14-én érkezett meg. Innen a főparancsnokságtól vett meghagyás folytán 8 huszár századot a fősereghez, Cibakházára kellett útba indítania s azután menetét Gesztelyen át, hol a Hernádot már előbb áthidaltatta, feltartóztatlanul Miskolcig folytatta, ahova március 16-án vonult be. Menetteljesítménye 6 nap alatt körülbelül 85 kilométer, ami a rossz időjárás és ugyanily útakra való tekintettel elég szépnek mondható.

Miskolcon Görgey újabb kikülönítést eszközölt, amennyiben Beniczky alatt a 15. honvéd zászlóalj 3 századát (300–400 gyalogos), egy szakasz huszárt és 2 ágyút az északi megyékbe küldött, hogy az ottani tót népfölkelést, mely a Götz és Jablonowski dandárok elvonulása után Blaudek alatt Kassát, Eperjest, Lőcsét, Rozsnyót és általában a Szepességet megszállva tartotta, szétszélessze. E kikülönítések folytán a VII. hadtest Miskolcon már csak mintegy 19.000 embert számlált.

Ezalatt a fősereg is megmozdult 10-ike óta Török-Szent-Miklós körül elfoglalt állásából. Vetter március 15-én a főparancsnokság átvételére Török-Szent-Miklósra érkezvén, onnan a következő napon Cibakházára utazott, hogy hadműveleti terve értelmében az előkészületeket a támadás megkezdésére megtegye. Bár Görgey még Debrecenben szóbelileg megkapta volt utasításait, azért Vetter nagyobb nyomaték és biztonság kedvéért még a következő írásbeli rendeletet is elküldte neki: „A támadási hadműveletek Pest irányában holnap reggel (17-én) kezdődnek meg, innét Damjanics tábornok és Klapka ezredes hadtesteivel. Tábornok úr ezennel felhívatik és utasíttatik, hogy a támadás megkezdésénél szintén közelebbre vonuljon a hadműveleti tárgyhoz és akadályoztassa meg, hogy az ellenség egész ereje ne forduljon az innét előnyomuló hadtest ellen. Az ellenség főereje a cegléd–nagykőrös–kecskeméti vonalon áll összpontosítva. Minden fontosabb kémjelentés, valamint a mozdulatok eredményei részletesen közlendők velem. Cibakházi főhadiszállás március 16-án 1849.”

A másik írásbeli rendelet Tisza-Füreden visszamaradt különítmény parancsnokának szól s szószerint következőleg hangzott: „A támadási hadműveletek Pest irányában holnap reggel kezdődnek meg, innét Damjanics tábornok és Klapka ezredes hadtesteivel. A dandár parancsnokság ezennel útasíttatik, hogy az ellenséget szakadatlan tüntetésekkel foglalkoztassa Poroszlón túl, hadereje egy részét lekösse és a Tisza ága fölötti híd újraépítését megakadályoztassa, valamint az összeköttetést is eszközölje ki az előnyomuló hadtesttel Poroszló megszállása által. Továbbá a tervelt szöggát elkészítése a jobb parton, az ottani tiszai híd védelmére szintén szigorú kötelességévé tétetik a dandár parancsnokságnak. A folyónak Tisza-Füredtől Tokajig való szemmel tartására fölállított nemzetőröknek a leghatározottabban megparancsoltatik, hogy az ellenség minden hídverési kísérletét akadályoztassák meg és pontosan és tüzetesen tegyenek jelentést mindarról, amit észrevesznek. Az ellenség főereje a cegléd–nagykőrös–kecskeméti vonalon van összpontosítva. Minden fontos kémkedési hír és a mozdulatok sikerei pontosan jelentessenek nekem. Főhadiszállásom egyelőre Cibakháza. Cibakháza, március 16-án 1849. Vetter altábornagy.”

A megállapított tervhez képest az I. és III. hadtest március 18-án át is kelt Cibakházánál a Tiszán, s miután azokat 19-én a II-ik hadtest is követte, az egész sereg sűrű ködben Nagy-Kőrös felé nyomult előre, mely előtt mintegy 2 mérföldnyire megállapodott. Most Vetter a támadás folytatására adott parancsot, azonban Damjanics rámutatván a feneketlen rossz útakra s ama kedvezőtlen körülményre, hogy a vállalat kedvezőtlen kimenetele esetén a sereg háta mögött a Tiszán át csupán egyetlen híd áll rendelkezésre, – a további előnyomulást semmi szín alatt sem vélte kockáztathatónak. Ennek folytán a sereg a rákövetkező éjen át csatarendben maradva, elfoglalt helyén szabad táborba szállt.

Másnap (20-án) Vetter újra támadásra adott parancsot, azonban Damjanics, kivel Aulich is egyetértett, ezt annál kevésbé vélte kivihetőnek, mivel – mint mondá – az éj folyamán beérkezett kémjelentések szerint a N. Kőrös és Cegléd között összpontosult osztrák erő az övékénél legalább 12.000 emberrel erősebb. Ez a nagymennyiségű csapatösszpontosítás arra enged következtetni, hogy tervük el van árulva, vagy hogy az osztrákok időnek előtte átlátták azt.

Erre Vetter, nem akarván ismét a Tisza balpartjára, Cibakházára visszamenni, oldalmenettel N.-Abony felé szándékozott kitérni, végre azonban Damjanicsnak ismételt ellenvetéseire beleegyezett, hogy a hadsereg újból a Tisza balpartjára vezettessék vissza, ami 20-ika és 21-ike folyamán, nagyobbára a két nap közötti éjjel, végre is hajtatott s 22-én az I. és III. hadtest ismét Szentmiklósra, a II. pedig Mező-Túrra vonult.

Legkülönösebb a dologban, hogy mikép Windischgrätz maga állítja, az egész műveletet az osztrákok tudta nélkül hajtatott végre, amihez persze a 19-én uralgott ködös idő, 20-án pedig erős hózivatar is nagyban hozzájárult. Ez is újabb bizonyíték a mellett, hogy a felderítő szolgálattal osztrák részről senki sem gondolt. Még feltűnőbb ez a körülmény, ha tekintetbe vesszük, hogy Jellacsics hadteste 18-ika folyamán Kecskemétről N.-Kőrösre vonatott, tehát a legveszélyesebb oldalműveletet hajtotta végre, nem is sejtvén, hogy jobb oldalában majdnem lövésnyi távolságban egy egész ellenséges hadsereg áll!

Kossuth, aki időközben újból megjelent a hadsereg körében, és a mérvadó körök vigasztalhatatlanok voltak a fölött, hogy a támadó eljárásból ismét semmi sem lett s csak miután a visszavonulás okait részletesen feltárták előtte s a főbb parancsnokok egy legközelebb, sokkal kedvezőbb viszonyok között végrehajtandó műveletet helyeztek kilátásba, nyugodott bele Kossuth a történtekbe. És valóban legfőbb ideje is volt már, hogy a hadsereg céltalan ide-oda dobatásának vége szakadjon; ezt követelte sürgősen az ország, ezt a sereg hangulata, melyet csakis egy kivívott győzelem volt képes a már-már mutatkozó közömbösség lethargiájából kiragadni. Ily nyomott hangulat közepette a Bem erdélyi diadalairól szóló hírek jótékony hatásúak voltak, melyek a tábornokok által kellően felhasználva, a tettvágyó sereg kedélyére is felelevenítőleg hatottak.

Vetter Török-Szent-Miklósra érve, tábornokai hozzájárulásával megállapította a további teendők tervét, mely igen egyszerűen hangzott: A fősereg – I., II. és III. hadtest – Vetter parancsnoksága alatt Tisza-Füredre vonul s miután itt a folyamon átkelt, a gyöngyös–pesti nagy országúton a VII. hadtesttel egyesül s azután az összes erővel a főváros felé nyomul előre. Ezalatt Szolnokon és Cibakházán át az osztrák fősereg tévútra vezetése céljából erélyes tüntetések voltak eszközlendők, mi végből Asbóth alezredes tartalék hadosztálya, Ujvárosból a közép Tisza mögé rendeltetett, ahol az – közbevetőleg legyen megemlítve – reá rótt feladatának nagy ügyességgel és szakértelemmel felelt meg. A Tiszának szemmeltartására Szentes és Tisza-Füred között, nemzetőröket állítottak fel.

Görgey hadtestével Miskolcon nem sok időt vesztegetett, hanem másnap folytatta útját Mezőkövesd felé s így március 18-án az élen menetelő Gáspár hadosztállyal Füzes-Abony környékét, a Kmety hadosztállyal Szihalmot, ő maga pedig Pöltenberggel Mezőkövesdet érte el, mely felállításban csapatjait egy napi pihenőben óhajtotta részesíteni. Utóbbemlített helyen Görgey csakhamar azt a kémjelentést vette, hogy a gyöngyösi országút mentén ellenséges csapatok egyáltalában nincsenek, ellenben Heves tájékán már hosszabb idő óta egy ellenséges seregtest, Ramberg hadosztálya tartózkodik. A Götz és Jablonowski dandárokkal február 22-én Kassára bevonult Ramberg altábornagy ugyanis Windischgrätz felszólítását, hogy a főseregnek Kápolna felé intézendő támadó előnyomulásával egyidejűleg a magyarok hátában Miskolc felé nyomuljon előre, kissé későn, a kápolnai csata utáni napon kapta kézhez s így csak március 1-én indult el Kassáról, mely napon Hidas-Németire, 2-án Forróra, 3-án pedig Miskolcra érkezett, ahonnan 8-án Windischgrätz által Kápolna–Árokszálláson át Jászberénybe, innen pedig március 11-én, kivált a poroszlói Tisza-átjáró szemmeltartása végett, Hevesre irányíttatott.

A Ramberg-hadosztály Hevesen való időzésének hírére Görgey 20-ikára a menet folytatását határozta el és pedig egy oszloppal Erdőtelken, a másikkal Besenyőn át Heves felé. Ramberg még 19-én neszét vevén Görgey közeledésének, másnap az összeütközést kikerülendő, hadosztályával Jász-Apáti felé vonult vissza. Ezt látván Görgey, a déli irányban megkezdett további előnyomulást beszüntette s újból a pesti nagy országút felé vette irányát oly célból, hogy ez által minél több ellenséges csapatot vonjon dél felől, abban a hiszemben lévén, hogy a fősereg támadó nyomulása Nagy-Kőrösön át még mindig folyamatban van. Ekkor, március 22-én Dormándon Görgey azt az értesítést veszi, hogy a fősereg fölhagyott az eredetileg szándékolt támadással s immár Tisza-Fürednél fog a legközelebbi napokban a folyó jobb partjára átkelni, hogy azután a VII. hadtesttel egyesülve folytassa útját Pest felé, miért is utóbb nevezett hadtest Besenyő–Erdőtelek tájékán egyelőre várakozó állást foglaljon. Ez persze Görgeyt ismét bosszantotta, aminek egy ugyanaznap Vetterhez és Kossuthoz intézett levelében kifejezést is ad. Erre Kossuth következőleg válaszolt:

Igen tisztelt barátom! Önnek Dormándról márc. 22-én 25. sz. a. hozzám intézett levelére az Ön futárja által válaszoltam. Azóta megkaptam az Ön előbbi levelét, márc. 21-ről 22. sz. a. Ide mellékelem Vetter fővezér márc. 25-iki levelét, amelyből tábornok úr látni fogja, hogy a főhadsereg nem fog időt tékozolni elszállásolásokkal, mert a főhadsereg ma (23-án) Tisza-Füreden van és holnap (24-én) a Tiszán át fog kelni; az Ön aggodalma tehát indokolatlan. Arról is biztosíthatom Önt, tisztelt barátom, hogy a hadműveleti tárgy most is ugyanaz fog maradni, mint előbb, azaz Hevesről a hatvani úton fog előnyomulni, vagy egyenesen Pestre indul, ha elég szerencsések vagyunk az ellenséget megverhetni és Pesttől elvágni (mert ez esetben nem hiszem, hogy Buda magát tartani akarná, ha ugyanis Ön előbb érkezik Pestre, mint a megvert ellenség és a Dunán átkelve, alulról indul Buda felé), vagy pedig, ha ez nem történik, Vácra nyomulhat ás azután Komárom várőrségének felével egyesülve, hátulról működhet Buda ellen. Az egész különbség csak az, hogy a cibakházi átkeléssel az szándékoltatott, hogy az ellenség Nagy-Kőrös vidékén veressék meg, és Önnel ugyanegy vonalban történjék az előnyomulás, most pedig Ön (ha szivélyes egyetértés és közreműködés nem hiányzanak), velünk egyesülve annál biztosabban előbb fog megütközni az ellenséggel. Az ok, amiért a cibakházi expedíció nem sikerült, nem Vetterben keresendő; mert annak eszméje nem tőle származott. Ő már vázlatban találta az erre vonatkozó intézkedéseket, midőn a főparancsnokságot átvette. A szolnoki híd már le volt égetve, minden hídkészlet Cibakházára leusztatva és már 11.000 ember leküldve, ha a hadsereg a kedvezőtlen időjárás és az ellenség állítólagos túlnyomó hadereje miatt visszatért a kőrösi menetből anélkül, hogy célt ért volna. Damjanics, ki a bontakozást Cibakházánál rendezte, legelőször szavazott e vállalat abbahagyására, sőt nézetére nézve megkérdeztetvén, ellenezte a szárnymenetet Abony felé, melyet Vetter akart tenni. És most azt kérdem, gyanúsíthatjuk-e ezért Vettert? vagy gyanúsítsam-e talán Damjanicsot? Isten őrizzen, hogy még árnyéka is megforduljon ennek a fejemben. Damjanics országunk hű fia, aminő csak valaki lehet. Az egész fátum volt, mint már elégszer történt, de azért a bizalom senki iránt nem csökkenhet. A tisza-füredi bontakozásra nézve meg voltak aggodalmaim, melyeket azonban csak azért adtam föl, mert Klapka és Aulich Vetter eszméjét tökéletesen helyeselték és Damjanics sem kifogásolta azt. Azért Isten nevére kérem Önt tisztelt barátom, ne engedjen gyanakodásra helyt. Magam leszek jelen Tisza-Fürednél, magam becsületes hazaszeretetemmel önzetlen keblemben a nemzettől gyenge vállaimra súlyosodó hatalmammal és a nemzet bizalmával. Az Isten így akarta, nem kerestem a hatalmat, és óhajtok attól menekülni; de úgy van és ez nyom valamit a mérlegben. Ismerem Vettert és az ő jellemét. Őt nem bilincselik oly kötelékek a hazánk ügyéhez, mint minket, azért habozott a főparancsnokság elfogadásánál. De miután azt egyszer elvállalta, inkább darabokra vagdaltatja magát, semhogy visszalépjen, vagy gyalázatosságot kövessen el, ezért a nemzetnek jót állok. És én valóban nem vagyok bele szerelmes. Győzelmünk bizonyos, ha önök szivélyesen egyetértenek egymással, – ha nem, akkor azt mondom: szegény haza! Csak egy győzelemre van szükség, egyetlen egyre. Mészárosról is fogok önnek valamit mondani, mit önnek becsülnie kell és becsülni fog. – Ő gyönge, de becsületes. Azért egyetértés! egyetértés! Míg az ellenség előttünk áll. – Gondoskodni fogok arról, hogy ne történjék túlkapás, hogy a haza ügye ne kockáztassék. Holnapután látjuk egymást. Ölelem önt igaz barátsággal. Debrecen, március 23-án éjjel. Hű barátja Kossuth.

Még érdekesebb Kossuthnak az előbbinek folyományát képező alábbi levele:

Kedves barátom! Az ön Dormándról keltezett levelét ágyban betegen fekve kaptam és holnapra fölkelnem egészségesnek kell lennem, és a táborba utaznom, mert úgy hiszem hazánk ügyében döntő percnek megyünk elébe. Előbb önnel az ügyről, azután az érzésekről fogok szólani, és ezt azzal az őszinteséggel teendem, mellyel férfi férfinak, barát barátnak tartozik. Tegnap véletlenül éppen Ludvig által küldöttem önnek levelet, melyben a cibakházi expedíció sikertelenségét kifejtettem. E dolognak sem több, sem kevesebb fontossága nincs. A tábornokok kötelességükhöz képest számot adtak nekem visszavonulásuk okairól, de egy szóval sem említette sem Vetter, sem más valaki, hogy azért vonultak vissza, mert nem tudták, hol van ön. Én Cibakházáról visszatérve már Török-Szt.-Miklóson voltam, midőn Ludvig váratlanul megérkezett. Azt beszélte nekem, hogy ön akkor Mező-Kövesden volt. Azt tehát senki sem mondotta és a dolog így áll. Továbbá azt is beszélte, hogy Vetter egy huszár ezredet küldött el stb. Erre Vetter azt felelte: „Ily fontos dolgokat én, mint főparancsnok csak véletlenül tudok meg. Ha Ludvig úr véletlenül és váratlanul ide nem téved, még a mai napig sem tudok semmit Görgey állásáról és ép oly kevéssé arról, hol áll a huszár ezred; így én most hasztalanul teszek három napi mentet, melyet nem kellett volna tennem, ha Görgey tábornok úr elindulásáról és úti menetéről jelentést tett volna nekem, mert hadviselésben a körülmények gyakran változnak. Mint főparancsnoknak nekem összes hadműveleteimet összhangban kell tennem a hadsereg vezéreivel és mióta főparancsnok vagyok, még egy sor írást sem vettem Görgey tábornoktól, noha a kölcsönös egyetértés annyira szükséges, hogy a nélkül sikeresen működni teljesen lehetetlen.” – Ez az, amit Vetter mondott és egy betűvel sem többet. Hogy az ön hollétének bizonytalansága oka a cibakházi expedíció meghiusulásának (mert veszteség annál nem volt) szóval sem említette. Ez tehát a dolgok állása. Ehhez járul még, hogy Mészáros önt, tábornok úr 11-én Tokajba rendelte, mert Vetter akkor még nem vette át a főparancsnokságot, azóta nem avatkozik többé a hadműveletekbe és ezt nem is szabad tennie, ami már most az érzéseket illeti, én önt Isten és a haza nevében kérem, ne legyen felette ingerlékeny. Lássa, tisztelt barátom! Midőn ön Vácon kibocsátott kiáltványában azt mondotta, hogy ön senki másnak nem engedelmeskedik, csak Mészáros hadügyminiszternek, vagy helyettesének – Vetternek – akkor a kezeink közt lévő Magyarország bosszankodott önre és pártütőnek tekintette önt, ki Domouriez vagy Monk szerepét akarja játszani, nagy katonai forradalmat akar előidézni és emberek jöttek hozzám, az országgyűlésen interpellációk történtek és hosszú szónoklatokkal be akarták bizonyítani, mennyire fájhat nekem e tapasztalás! Ha én akkor elragadtatva a fájdalom érzetétől – mert fájt, hogy azon nyilatkozat a rosszérzelműeknek alkalmat nyújthatott megtagadni a kormánytól az engedelmességet, melynek ön is felmondotta azt és akkor a haza elveszett volna. Ha én tehát elragadtatva a fájdalom érzésétől helyet engedtem volna a haragomnak, s egy pár, annak megfelelő rendeletet adtam volna ki, mi lett volna belőlünk? Most már az ellenség uralkodnék fölöttünk, mert a polgárháború borzalmai a haza keblét szétszaggatták volna. Csak ettől mentse meg a szabadság könyörületes Istene szegény hazánkat, legalább addig, míg az ellenséggel végeztünk. Akkor a nemzet is veszekedhet kissé magával, ha éppen kedve lesz hozzá. Látja ön, lelkem barátja! Ezer lelki fájdalom, ezer nyomoruság közt, önzésteli s fondorkodó egyének közepette kezeim közt tartottam a nemzet sorsát, mi által tarthatom ezt fenn? Az által, hogy a pillanatnyi bosszúvágynak nem engedek hatalmat a nemzet iránti érzületeim fölött és mindig azt mondottam: Értsünk egyet még előforduló hibáknál is, én engedtem, hol a nemengedés szakadást idézett volna elő, csak arra figyelvén, hogy baj ne történjék, mely a nemzet jó vagy balsorsát vonta volna maga után. Kis hibákat igyekeztem jóvátenni, nagyoknak ellene működtem, tűrtem, szenvedtem alig hihető önmegtagadással, nem engedtem a pillanatnyi felhevülésnek és most már valóban ott vagyunk, hogy mindenki hiszi, miszerint az ellenség mit sem tehet ellenünk. Ön azt mondja: menjünk, haljunk meg mint tiszta szándékunk vértanúi elárvult hazánkért. Szivesen halok meg hazámért és ez részemről nem is érdem, mert azonkívül nem is élhetek, de nem benne sem, ha rabszolgaságba esnék. De derült kedvvel mondhatom, hogy most nem a reménytelenség, hanem hazánk megszabadulása előestéjének éljünk, nem fogunk meghalni, hanem hazánk fölszabadításának élni. Azt mondja tisztelt barátom! hogy hadseregének szemei megnyíltak és nincs bizalma Vetterben (itt van ismét a bökkenő), sem Mészárosban, sem az országgyűlésben. Én pedig azt mondom: használjunk fel minden eszközt legjobb belátásunk szerint klasszikai egyszerűséggel, minden személyes arrogancia nélkül, hazánk fölszabadítására és ne veszélyeztessük e nagy célt személyek elleni ellenszenv által. Ismerem a hibákat, a hiányokat, de azt is tudom, hogy bírok annyi erővel, hogy e hibákat, e hiányokat elhárítsam, hogy a nemzet győzelmét ne kockáztassák. Azért is minden elem felhasználandó; győzni kell és mindent rendezni, hogy a győzelem után távol a veszélytől senki se követeljen oly méltóságot, mely a nemzet szabadságára nézve veszélyes lehessen, arról ketten egyetértve gondoskodni fogunk. Legyen tehát víg és jókedvü, tisztelt barátom! Mindenekelőtt csak sikerek és szabadság bárki által is, az mindegy. De ne bizgassuk az alkotmányos hatalmat. Eljövend az idő, melyben ezek kölcsönösen kiegyenlítik magukat és azon érzetben, hogy küldetésüket teljesítették, a hatalmat a megszabadított nemzetnek engedik át. De ha idő előtt ingatjuk meg azt, akkor polgárháború tör ki, és végre nyomorult szerződés köttetnék, melyhez az áruló, minden gyáva, minden kimerült ember járulna, míg összetartás és elmozdító elemek által a nemzet győzelme bizonyos és mi nyugodtan nézhetünk a pillanat elébe, amelyben a nemzet kára nélkül is kiforrhatnak a szenvedélyek és a személyes kevélység. Vajjon látni fogjuk-e egymást kérdi ön? bizonyosan látni fogjuk egymást, még pedig holnapután. Püspököt is viszek magammal, ki a papság szent fényével a hadsereg fegyvereit meg fogja áldani. Akkor küzdjön, győzzön, a többit egyesülve majd elvégezzük. Mint már tegnap írtam, döntő győzelem az alap, melyen isteni és emberi jogoknál fogva rendezhetünk. Mindaddig ne legyen más jelszavunk, mint egyetértés, hogy győzhessünk. Minden más szenvedély szoruljon háttérbe, a sértett kedély hallgasson el! Veterre nézve csak egyet mondhatok önnek, semmi áron sem fog becstelen tettet elkövetni, erről biztosítom. Egyébiránt ott leszek a táborban(!) Ölelem önt igaz barátsággal. A szabadság istene legyen velünk. Halálban és életben az ön hű barátja. Kossuth.

Görgey közeledésének első hírét Windischgrätz herceg Rambergtől kapta, aki 19-én a következőket jelentette:

„Miskolcról éppen visszatért kémem teljesen hitelt érdemlő állítása szerint nevezett város és a körülötte fekvő falvak tömve vannak Görgey hadtestbeli csapatokkal, melyeknek erejét 40.000 emberre becsülik, tényleg azonban nem tesznek ki többet 18.000 embernél, és pedig részint sorgyalogság, részint honvédek, továbbá 1000 huszár és 40 ágyú. Midőn a kém tegnap (18-án) reggel Miskolcra indult, Görgey szintén indulófélben volt már Mező-Kövesd felé. Délelőtt 10 órakor a Pöltenberg dandár Ábrányt érte el.”

E jelentésre Windischgrätz még ugyanaznap a II. hadtest csapatjaiból a Csorics hadosztályt a Bellegarde lovas dandárral és a tüzértartalékkal, összesen 8 zászlóalj, 13 lovasszázad és 48 ágyút, a Ramberg hadosztálynak esetleg szükségessé váló támogatása céljából Jászberénybe rendelte.

Midőn 20-ika folyamán a herceg, Rambergnek egy újabb jelentéséből arról értesült, hogy nemcsak Görgey, hanem állítólag Klapka 15.000 emberrel és 20 ágyúval szintén közeledőben van, a Ramberg hadosztálynak haladéktalanul meghagyta, miszerint komolyabb ütközetbe ne bocsátkozzék, hanem vonuljon sietve Árokszálláson át Hatvanba, ahova egyidejűleg a Csorics hadosztály a Bellegarde lovas dandárral, valamint Schlick hadteste is útnak indíttatott. Hasonlóan parancs küldetett az I. hadtestnek is, hogy Nagy-Kőrösről Ceglédre vonuljon s onnan figyelje meg a Tisza átjárókat Szolnok és Cibakházánál. Egyidejűleg hírek szerzése céljából, két portyázó különítmény indíttatott útnak és pedig gróf Almássy ezredes 1 dsidás századdal és 2 század Baumgarten gyalogsággal Besztercebányáról Losoncra, Zagitzek alezredes pedig 1 Winpffen zászlóaljjal és 2 röppentyű löveggel Vácról szintén Losoncra, ahol mindkettőnek 24-én találkoznia és egyesülnie kellett. E két különítmény parancsnokának a herceg a legnagyobb óvatosságot kötötte lelkére. Végül a Hatvanban egyesítendő erők szaporítása céljából 1 zászlóalj, 2 lovas osztály, és 4 üteg Pestről Hatvanba indíttatott el, mely ponton ezen rendelkezések szerint 28 zászlóalj, 34 lovas század és 123 ágyúnak összpontosítása szándékoltatott.

Ramberg altábornagy a fenti intézkedés folytán 21-én Árokszállásra, 22-én pedig Hatvanig vonult vissza s még Hevesről történt elindulása előtt jelentést küldött a hercegnek, hogy az ellenség hadmozdulataiban talányszerű megállapodás történt s hogy kémek jelentése szerint Görgey mintegy 14.000 emberrel és 47 ágyúval Egernek vette útját. Hogy e jelentésből a herceg minő következtetéseket vélt levonhatni, az március 22-én Schlickhez intézett alábbi leveléből tűnik ki:

„Ramberg altábornagynak e hó 20-án Hevesen kelt egyik jelentéséből azt veszem ki, hogy az ellenség mozdulataiban nyugat felé a megállapodásnak egy neme állott be. S így most kétféle eshetőség előtt állunk. Vagy azt szándékolja az ellenség, hogy míg ő arcvonalunk előtt csendesen marad, illetve színleges visszavonulása által bennünket gyors előnyomulásra késztet, addig ő tetemes erővel a hegység felé fordul, hogy aztán Egeren, esetleg Miskolc–Putnokon át is Komárom felmentésére nyomulhasson előre, vagy pedig Gyöngyösnél bennünket tévútra vezetni készül s mialatt figyelmünket oda irányítja, erejének tetemes részével újból a Tisza mögé s annak balpartján gyorsan lefelé vonul, hogy a Cibakházánál álló hadtestet megerősítve, azzal együtt a bánra vesse magát. Hogy tehát minden eshetőségre elkészülve legyünk, legcélszerűbbnek tartanám, ha Méltóságod egyelőre az egész III. hadtesttel központi állásában Jászberénynél megmarad, míg a Csorics és Ramberg hadosztályok a Bellegarde lovas dandárral Hatvanig menve, azon helyzetbe jutnak, hogy az ellenség által az Ipoly és Rima völgyén át irányuló felmentő kisérletének egy a belső, tehát legrövidebb vonalon Vácra és Ipolyságra végrehajtandó előnyomulás által a legnyomatékosabban elejét vehetik. Méltóságod ellenben Jászberénynél, a mozdulatok középpontján olyképpen áll, hogy onnan, a szükségeshez képest bármely oldal felé fordulhat, ahol a rendelkezésre álló haderők által az eseményekre döntőleg folyhat be, támadjon bár az ellenség Szolnok, avagy Gyöngyös felől. Miután azonban, főleg a jelen körülmények között kiváló fontosságú, hogy az ellenség felől folyton informálva legyünk, ennek folytán méltóztassék Csorics altábornagy urat Hatvanban mindarról, amire a fentiekre való tekintettel szüksége van, tudomásba helyezni és egyidejüleg utasítani, miszerint nemcsak megbízható kémek által, hanem megfelelő erejű és összeállítású portyázó különítmények által is a szükséges hírek birtokába jutni iparkodjék és az ellenséget úgyszólván egy pillanatig se hagyja figyelmen kívül. A Ramberg hadosztálynak elvonulása által Hevesről egyszersmind szükségessé válik, hogy Jászberényből Heves és Kaál felé szorgos járőrmenet tartassék fenn. Ily értelemben tevékenykedik az innen és Besztercebányáról Losonc felé Almássy ezredes és Zagitzek alezredes alatt kiküldött portyázó különítmény, valamint a Pásztón át Pétervásár felé útnak indított Wrbna chevauxlegers század is. Magától értetődik különben, hogy a Csorics és Ramberg hadosztályok feletti parancsnokságot Méltóságod továbbra is megtartja s az azoknak szánt rendelkezések Önnek közvetítése útján adatnak ki. Mindezek egyébként csak általános támpontok, amennyire innen egyáltalában adhatók voltak s nagyon természetes, hogy azok Méltóságod által az idő és egyéb viszonyokhoz képest, valamint az ellenség mozdulatairól szóló hírek folytán kellőleg változtathatók lesznek! Felállítására Jászberénynél, nemkülönben minden fontosabb eseményről méltóztassék a bánt tudomásba helyezni s avval a további összeköttetést fentartani.”

Ez az intézkedés egy a következő napon Schlickhez intézett levélben annyiban nyert módosítást, hogy a két lovas század és egy üteg által megerősített Ramberg hadosztály Vácra irányíttatott, amit a herceg levelében a következőleg indokol:

„E csapatelosztás által azon helyzetbe jutunk, hogy azon esetre, ha Görgey Eger és Pétervásáron át Komárom felszabadítására az Ipoly völgyébe vonulna, miről a Losonc felé irányított portyázó különítmények bennünket remélhetőleg tudomásba helyeznek, annak Ipolyságnál kellő számú erővel útját állhatjuk. Komárom ostroma megzavarásának elejét állani, jelenleg a legfontosabb kivánalmak egyike(?) épúgy, mint az ellenség teljes erejéből az ellenkező után törekszik, mi mellett tévútra vezetésünkre számítani látszik.”

Windischgrätznek e hosszadalmasan körülírt s mindent a legapróbb részletekig okadatolni vágyó rendelkezéseivel kétségkívül a mindent biztosítani akarás nagy hibájába esett, mely minden körülmények között erőelforgácsolásra vezet, ami a jelen esethez hasonlóan rendesen megbosszúlni szokta magát.

A kiadott intézkedések alapján a sereg március 24-én a következő helyzetbe jutott: a Ramberg hadosztály Vácon, a Csorics hadosztály a Bellegarde lovas dandárral Hatvanban, Schlick hadteste pedig Jászberényben állott. Jellacsics hadteste még 21-én Ceglédre vonult s a Rastič dandárt 3 lovas századdal a Tisza szemmel tartása céljából Abonyba tolta előre.

Asbóthnak Szolnok ellen nagy hű-hóval végrehajtott tüntetése folytán Rastič 23-án a következőket jelentette: „úgy hírlik, hogy a lázadók Akolkertnél (?), Török-Szent-Miklóssal szemben, a Tiszán át hajóhidat építenek; Szolnokon 12.000 ember részére szállás biztosíttatott, úgy szintén Cibakházánál is jelentékeny csapatok keltek már át, melyek Várkonyon át folytatták menetüket...”

E Budára továbbított jelentéshez a bán még hozzátette, hogy a magyar főerő Cibakháza, Török-Szent-Miklós, Mező-Túr között összpontosítva áll s hogy az ellenség valószínű szándéka, magát túlerővel az I. hadtestre vetni, miért is sürgősen szükségesnek vélné, ha Schlicknek legalább egy hadosztálya Tápió-Szelére indítatnék útba.

Windischgrätz, amióta a komáromi felszabadítók kísérlet eszméje meggyőződésévé vált, nem igen volt hajlandó a közlötteknek hitelt adni, bár, mint később látni fogjuk, a magyar főerő 23-án még valóban Mező-Túr–Török-Szent-Miklós tájékán állott. Nézetét ennek folytán oly hozzáadással közölte Schlick-kel, hogy csakis sürgős szükség esetére tegyen eleget a bán kívánságának.

Ezalatt a két hadtestparancsnok már egymás között közvetlenül kicsinálta a dolgot, minek alapján Schlick elhatározta, hogy hadtestével Jászberényből még 24-ike folyamán Nagy-Kátán át elindul, hogy 25-én legalább egy hadosztállyal Albertinél állást foglalhasson, míg a másik hadosztályt Káta környékén szándékozott visszahagyni.

[1] Theodorovics hadoszlopa ez időtájt nem Szabadkán, hanem Török-Kanizsán állott.

[2] Simunics hadosztályánál Komárom előtt.

[3] Fele Esztergomban.