| « A szerbek mozgalma. | KEZDŐLAP | A tótok mozgalma. » |
Ama pontozatok egyike, melyeket a pesti ifjuság március idusán a nemzet kivánságai gyanánt kikiáltott s melyeket csakhamar az egész ország magyarérzelmü lakossága magáévá tett, az Erdélyországgal leendő egyesülést sürgette. Ugyanezen óhajának különben már az 1847. november 3-iki erdélyi országgyülés, valamint a pozsonyi országgyülés március 20-iki felirata is kifejezést adott. Ezzel együttjárt természetesen a szabadság és jogegyenlőség elvének kiterjesztése is az Erdélyt lakó nemzetiségekre kivétel nélkül, mert tudvalevő dolog, hogy politikai jogokkal eddigelé csak a magyar nemesség, az aval faj- és nyelvrokon székelyek és a XII-ik században Erdélyben megtelepült szászok voltak felruházva, mig a lakosságnak majdnem felét képező oláh nép még törvényesen elismerve sem volt. Ez ügyeknek törvényhozása utján leendő rrendezése céljából Erdély kormányzója, gróf Teleky József ismételten sürgette Bécsben az országgyűlés összhívását, mig végre május 5-ikéről keltezve megjelent a fejedelemnem május 29-ikére szóló egybehívó levele. Eleinte mindenki megelégedéssel vette tudomásul az örvendetes hírt, mignem a szászok néhány túlzó bujtogatásának befolyása alatt, eddig élvezett testületi kiváltságaikat, nemzeti privilégiumaikat s a Királyföldön az oláhok felett gyakorolt felsőbbségüket, valamint beligazgatásuk bürokratikus rendszerét féltvén, egyszerre csak ellene nyilatkoztak a reformtörekvéseknek és nemcsak saját körükben indították meg az agitációkat, hanem buzgón fáradoztak azon is, hogy az oláhokat szintén a velük való egyesülésre birják.
A szász izgatás főfészke Szeben volt, innen terjedt széjjel az agitáció hálózata a többi szászlakta vidékekre és az oláhokra is, kik közül mindenekelőtt a két püspököt, Lemény Jánost, az egyesült katholikusokét és Saguna Andrást, az óhitűekét iparkodtak a reakció terveinek megnyerni, amit azonban az előbbi, dícsérettel legyen kiemelve, következetesen megtagadott. S bár az oláh nép többsége meg is tartotta nyugodtságát, az aknamunka mihamar megtermé gyümölcsét. Hogy minő ámításokkal csábították a szászok az oláhokat a velük való szövetkezésre, legjobban mutatja a hozzájuk intézett alábbi felszólítás: „Oláh testvérek! Fogjunk kölcsönösen kezet s kössünk egymással szövetséget, mely előtt a felfuvalkodott magyarok kevélysége maghajoljon, s magyar és székely pusztuljon ki hazánkból. Mert hiszen Erdély nem a magyaré: e szép ország a ti és a mi örökségünk, kik veletek örökre egyesülve lenni óhajtunk. Üzzük ki e jogtalanul betolakodottakat. Ti számra nézve hatalmasok vagytok, mi hozzátok csatlakozunk és a császár katonái nemcsak fel nem kelnek ellenünk, hanem velünk fognak küzdeni a közös célért.”
Ehhez járult még az orosz titkos befolyás is, valamint az oláhországi bojárok agitációja, akiknek kebelét egy hatalmas és független Daco-Románia alkotásának eszméje és vágya töltötte el; másrészt a horvátoknak és a szerbeknek ekkor már a törvényesség medréből rég kilépett mozgalmai mind oly tényezők voltak, melyek a különben szelíd, jámbor és elégedett, de másrészt nagy tömegében tudatlan és fantikus oláh népet is könnyen a nyilt lázadás terére sodorták. Agitátorokban, miket nagyobbára a rangemelés és vagyonszerzés csalókafénye csábított, nem volt hiány; ilyenek voltak a Rajacsics érsek közbenjárására az erdélyi óhitü püspökséget nyert Sagunán kivül, Laureani, Pap Sándor, Barnucz, Mikás, Baricz, Belecescu, Cipariu, Brán és többen mások. Ezeknek fáradhatalan munkálkodása folytán a május 14-ikére Balázsfalvára egybehívott nemzeti gyülés már jól előkészített talajra talált. A gyülésre, melyet Saguna püspök ünnepélyes istentisztelettel nyitott meg, s mely másnap, május 15-én folytatta tanácskozásait, mintegy 15.000 ember sereglett össze s annak eredménye gyanánt az alábbi pontozatokat állították össze:
A román nemzet kivánja:
1. hogy alkotmányos, a többiekkel egyenjogu nemzetnek nyilváníttassék; évenként nemzeti gyülést tarthasson s állandó nemzeti bizottmánya legyen;
2. hogy az oláh egyház, minden felekezetesség s az unitus és nem-unitus nevezetek eltörlésével, eggyé olvasztatván, minden más ajkúak egyházaitól független legyen s mindazon jogokkal felruháztassék, melyekkel más nemzetiségek élnek. Minden évben egyházi zsinat tartassék, melyben polgári rendüek is részt vegyenek. E vegyes zsinat válassza a püspököket. Balázsfalván érsekség állíttassék fel;
3. hogy az urbéri viszonyok s a dézsma kárpótlás nélkül törültessenek el;
4. hogy minden céh és külvám szünjék meg, az ipar és kereskedés teljesen szabad legyen;
5. a török kormánnyal s a dunamelléki tarományokkal az erdélyi oláh juhászokra nézve kötött szerződés akként ujíttassék meg, hogy a kettős adó megszünjék;
6. hogy a bányatized törültessék el;
7. a szólás korlátlanul, a nyomtatás minden kezességi összeg nélkül szabad legyen;
8. a népgyülések s egyesületek semmi módon ne korlátoztassanak;
9. esküdt biróság állíttassék fel, s itélet előtt senki se fogassék el;
10. a végvidéki katonasággal kapcsolatban felállítandó nemzetőrségnél csak román nemzetbeliek alkalmaztassanak tisztségekre;
11. a hajdan románoktól birt s most mások kezén levő földek amazoknak adassanak vissza. A királyföldön s egyebütt lakó románok sérelmei orvosoltassanak;
12. a román papok a status által láttassanak el, egyenlőleg a többi felekezetek papjaival;
13. elemi, tudós, ipar és katonai iskolák a románok számára államköltségen állíttassanak; de a tanárok a nemzet által választassanak;
14. adót s más közterhet mindeki aránylag viseljen;
15. a szabadság, egyenlőség és testvériség alapján uj alkotmány és uj büntető törvénykezési rendszer készíttessék;
16. az unio kérdése mindaddig ne tárgyaltassék, mig a román, mint az alkotmányos nemzet nem lesz képviselve az országgyülésen.
A gyülés végén Saguna püspök az egybegyült tömeget az előbb megáldotta, azután I. Ferdinánd osztrák császár, mint Erdély nagyfejedelme iránti hűségre eskette fel.
A közölt pontozatokat egy száz tagból álló küldöttségnek kellett a kolozsvári országgyülésre vinnie, míg egy másik, 30 tagból álló küldöttség azokkal Bécsbe Ferdinánd császár elé menesztetett.
Ily előzmények után, ily körülmények között nyitotta meg báró Puchner Antal altábornagy, fejedelmi biztos már május 29-én az erdélyi országgyűlést, melyen a következő királyi előadások lettek volna tárgyalás alá veendők: 1. kijelölés a b. Jósika Samu lemondása által megürült udvari kancellári méltóságra. 2. A királyi táblai elnök megválasztása. 3. Az unio feletti tanácskozás. 4. Az urbéri viszonyok eltörlése. 5. A közterheknek mindenki által arányos viselésének megszavazása. 6. A románok polgári s vallási állapotának javítása. 7. Sajtótörvények alkotása.
Már a királyi leirat ezen tartalma és sorrendje eléggé bizonyítja, miszerint a bécsi körök nem a legjobb szemmel nézték az unio-törekvéseket s csöppet sem bánták volna, ha azok dugába dőlnek, már csak azért is, nehogy a véleményük szerint szabadságában amúgy is túlcsapongó Magyarország hatalma az egyesítés által még öregbíttessék. A lelkes gyülekezet azonban máskép határozott s b. Wesselnyi Miklós indítványára mindjárt első helyen az unio-kérdés tárgyalásába bocsátkozván, már másnap a szász képviselőknek, bár azok eleinte haboztak, hozzájárulásával Erdélynek Magyarországgal való egyesítését határozatként mondotta ki.
Az unioról szóló törvény az Innsbruckban időző király elé terjesztvén, általa junius 11-én szentesíttetett törvény által, mely minden tekintet nélkül a nemzetiségre, nyelvre, vallásra, Erdély valamennyi lakosainak ugyanazon jogokat és szabadságokat adja meg, – immár elintézést nyert. Ezzel a küldöttségek, bár teljesen ki nem elégítve, hazatértek, ahol egyelőre titokban tovább folyt a később újabb hévvel kitört mozgalom aknamunkája.
E helyen még elismerőleg felemlítendőnek véljük, hogy míg a nagyobbára külbefolyások által forrongásba hozott erdélyi oláh nép nyiltan a reakció pártjára állt, addig a magyarországi románok a délvidéki németekkel együtt a magyar zászlók köré csoportosulva, dicséretes kitartással szolgálták a magyar ügyet a felkelő szerbek és rácok ellenében.
| « A szerbek mozgalma. | KEZDŐLAP | A tótok mozgalma. » |