| « A horvátok mozgalma. | KEZDŐLAP | A szászok és oláhok mozgalma. » |
A horvátok által felkavart nemzetiségi eszmék és azok diadalra juttatásának kérdése csakhamar átragadt fajrokon szomszédjaikra, a szerbekre is, kik nagyrészt I. Lipót által, mint a török uralom alól szabadulni vágyó nép Magyarországnak a török háborúk által elpusztult déli részein telepítettet le s akik már 1790-ben azzal a kérelemmel járultak II. Lipót elé, hasítaná ki számukra Magyarország testéből Bácsmegyét a temesi bánsággal s engedje meg, hogy e tartomány Vojvodina elnevezés alatt nemzeti vajdák által kormányoztassék, függetlenül a magyar államtól, utóbbival csak annyiban maradván kapcsolatban, amennyiben ennek törvényhozására ők is a maguk követeit felküldjék.
A 48-as események e lappangó eszméket uj életre ébresztették, minek folytán Ujvidék városa, mely évek óta a rác nemzetiségi mozgalmak fészke és középpontja volt, a horvátok, különösen pedig a zágrábi küldöttség példáján felbuzdulva, a maga kebeléből szintén küldöttséget menesztett, de nem Bécsbe, hanem Pozsonyba az országgyüléshez. Itt nemzetiségük és nyelvük törvényes elismerése és használata iránti kérelmük az április 8-iki ülésen, melyre a küldöttség is hivatalos meghivást nyert, meghallgattatván, a kormány nevében Kossuth megnyugtatólag válaszolt. E hivatalos elintézés után a küldöttség magánkihallgatásra jelentkezett Kossuthnál, mely alkalommal az imént biztosított kiváltságokon kivül, egyesek még a külön terület és külön kormány iránti óhajuknak is adtak kifejezést, sőt Stratimirovics György, hevétől elragadtatva azt kiáltotta oda Kossuthnak: "Ha kivánságaink itt nem teljesíttetnek, akkor másutt fogjuk keresni azok kielégítését." – "Ugy hát kard döntsön közöttünk!" volt Kossuthnak minden esetre túlheves viszonválasza. Ezzel az audiencia véget ért és a küldöttség tagjai bosszúvágytól lihegő kebellel tértek vissza városukba, hogy azonnal megkezdhessék a nyilt fölkelés aknamunkáját, melynek első hirnökét egy Karlócáról kibocsátott s a szerbek kivánságait tartalmazó körlevél képezte.
E körlevél, valamint a helységenként rendesen a templomokban tartott izgató beszédek az egybesereglett népcsoportok előtt megtették a kivánt hatást, úgy hogy már április 24-én Kikinda, 26-án pedig Ó-Becse vérengző lázadás színhelye lőn, s miután a felbőszült néptömeggel a Kikindán állomásozó Hannover-huszárezred sem birt, a dúlás és rablás, mely még másnap is folytatódott, általánossá vált.
A lázadás megfékezésére a főispán közbenjárására Kikindára Kiss Ernő, a Hannover-huszárok ezredese alatt egy erősebb karhatalom, Ó-becsére pedig Csuha őrnagy parancsnoksága alatt 6 gyalog század 2 löveggel küldetett ki, egyuttal a kormány április 28-án Csernovics Péter temesmegyei főispánt az egész Bánságra, Bács és Arad megyékre nézve teljhatalmu királyi biztossá nevezte ki.
Csernovics az említett, valamint több más helyen is történt kihágásokat csirájukban elnyomván, eleinte vasmarokkal látott hozzá a rend és a béke helyreállításához, de midőn később arról győződött meg, miszerint a kioltott tűz hamva alatt egy izzó parázstenger lappang, mely hellyel-közzel ujra és ujra lángot vet, ő is engedett szigoruságából s inkább a békülékenység terére lépett, azonban fájdalom az eddiginél még kevesebb eredménnyel.
Mindjárt a zavargások kezdetén, április 20-án a fanatizált néptömeg azzal a kérelemmel járult Rajacsics karlócai érsekhez, hívná össze a szerbeket Ujvidékre nemzeti gyűlésre, amit ez utóbbi örömmel teljesített s annak határnapjául önhatalmúlag május 13-ikát jelölte meg. Csernovics e gyűlés megtartását betiltotta s helyette egy másikat hirdetett május 27-ikére Temesvárra. Ennek dacára május 13-án Ujvidékre közelről és távolról sok nép sereglett össze, még a közeli Szerbiából is átjött néhány száz pisztolyokkal és handzsárokkal felfegyverzett úgynevezett szerviánus, akik a délvidéken rablásukról és erőszakos, vad kegyetlenkedéseikről csakhamar hiresekké váltak. Csernovics tiltó szava folytán az összesereglett néptömeg a magyar nemzetre s a magyarbarát szerbekre hangos fenyegetéseket és átkokat szórva, csoportosan indult el Karlóca felé, ahol az érsek által megnyitott gyűlést a királyi biztos ismételt tiltakozása ellenére, megtartották. Mindjárt a gyülés kezdetén a patriarcha és despot választása került szóba s a fanatizált néptömeg nyomban ki is kiáltotta Rajacsicsot patriarchává, nemzeti vajdává pedig Suplikác István ogulini ezredest választá meg, aki ez időtájt az olasz hadcsapatoknál szolgált, de az osztrák kormány közbenjárására azonnal hazabocsátották.
E választások után a magát mintegy alkotmányozóvá tett gyűlés a következő pontozatokba foglalta össze az új szerb vajdaság szervezetét és a szerb nemzet kivánalmait:
1. A szerb nemzet az ausztriai ház és a közös magyar korona alatt politikailag szabad és független.
2. A szerb vajdaság alkatrészei: A Szerémség a határőrvidékkel, Baranya és Bács megyék a sajkások kerületével, az egész temesi bánság és annak határőrvidéke.
3. A szerb vajdaság szoros politikai szövetségbe lép Horvát-, Tót- és Dalmátországgal olyképpen, hogy e viszony feltételei a két fél által a szabadság és egyenlőség alapján dolgoztassanak ki s határoztassanak meg véglegesen.
4. E végre a vajdaság részéről egy nagy obdor, azaz bizottmány választatik, mely a mondott célon kivül arra is felhatalmaztatik, hogy szükség esetén a nemzeti gyűlést összehivja; a maga kebeléből választmányt nevezzen ki, mely a nemzet kivánságait és sérelmeit összegyűjtve, a gyülésig kidolgozza. (A 48 tagból, többnyire papi és polgári egyénekből, valamint néhány katonatisztből álló obdort azonnal meg is választották.)
5. A király megkérendő, hogy az oláhok nemzeti szagadságát s egyenlőségét is kijelentse.
6. Nemzeti ügyben ezentúl az obdor rendelkezvén, a magyar miniszterium által május 27-re hirdetett egyházi gyülés nem fog megtartani.
7. A nemzeti ügy kezelésének költségeit a nagy obdor, a patriarcha egyetértéséve, a nemzeti pénztárból fedezze.
8. A nagy bizottmány s a patriarcha küldöttséget nevezend ki, mely a határozatokat őfelsége a király elébe terjessze.
9. Ugyanazon obdor a közelebb tartandó horvát országgyülésre követeket küldend, kik ott a szerb nemzet érdekeit képviseljék.
A gyülés végén az egész néptömeg levett föveggel jobbját éghez emelve, esküt tőn, hogy fegyvereit mindaddig le nem teszi, mig a gyülés határozatai az illető helyeken elismerve s megerősítve nem lesznek. A peticiót Bécsbe vivő küldöttség, mint már említettük, a horvát küldöttséghez csatlakozott.
A karlócai események hire Pestre eljutván, a nádor azonnal rendeletet küldött Rajacsicsnak, melyben őt a karlócai gyülés következményeire, nemkülönben a kormány által május 27-re hirdetett egyházi gyülés megtartására nézve felelőssé tette. Rajacsics erre szerbűl írt válaszában nyiltan kijelentette, hogy a kormány által Temesvárra[1] hirdetett gyülést nincs szándékában megtartani. Mindezen ellenszegüléssel és az obdornak tevékeny munkálkodásával szemben a királyi biztos nem igen fejtett ki kellő erélyt, miért is a kormány Csernovicsnak csupán a Bácskát hagyván meg, a Bánság kir. biztosául Vukovics Sebő temes-megyei alispánt nevezte ki. Azonban ez az intézkedés sem hozta meg a kivánt sikert; az obdor s különösen annak lelkét képező elnöke, Stratimirovics György fáradságot nem ismerő kitartássl munkálkodott a karlócai pontozatok értelmében. Az ő munkálkodásának eredménye volt leginkább, hogy junius közepéig a Duna–Tisza mentén három rendes szerb tábor alakult. Ezek egyike Drakulics, a főobdor által ezredessé kinevezett, volt hadnagy parancsnoksága alatt mintegy 3000 fegyveresből, a Tisza balpartján, Perlasz tájékán gyülekezett. Egy másik tábor a patriarcha székhelyének biztosítására a Dun a jobb partján Karlóca és Ujvidék közt toboroztatott össze az obdor ügynökei által. A harmadik tábor az obdor által ezredessé kinevezett Joannovics vezérlete alatt a Tisza-Földvár és Ujvidék között fekvő úgynevezett nagy-, és a Bácskából Titel felé mintegy 8 mfld hosszúságban tovahuzódó kis-római sáncok keresztező pontjánál, Temerinnél alakult. Ennek magvát a főobdorhoz pártolt titeli sajkások zászlóalja képezte, honnan a szükséges ágyu és lőszeranyag is kikerült. E táborok ereje a Bács és Torontál megyékből jövő szökevények által napról-napra szaporodott, bár Csernovics és Vukovics biztosok annak meggátlására nemzetőrségből alakult őrvonalat állítottak fel.
Az egyes táborok portyázó csapatjai főkép Becskereket, Ujvidéket és a becsei kerületet fenyegették, minek ellensulyozására a királyi biztosok mind e helyekre a rendes katonaság beérkeztéig mozgó nemzetőr csapatokat rendeltek ki. Ámde azok nagyobbára tétlenségre kárhoztattak, miután a főhadi kormányzóságok szigorúan meghagyták nekik, miszerint a vármegyei és végvidéki terület özött felállított őrvonalat semmi szin alatt át ne lépjék, "nehogy mikép báró Piret altábornagy a magyar kormányhoz junius 6-án intézett levelében kijelenti – bármely erőszakos lépés által kiszámíthatatlan zavar idéztessék elő". Ennek folytán a szerbeknek egész háborítlanul alkalmuk nyilt felállított táboraikat megerősítve és a szükséges élelmi és hadi szerekkel ellátva, a bekövetkezendő támadásra előkészülni. Sőt a főobdor vakmerősége csakhamar annyira fokozódott, hogy junius 10-én Hrabovszkyhoz Péterváradra küldöttséget menesztett, elpanaszolván ez utóbbinak, hogy a magyar nemzetőrségi csapatok a bácsi és bánsági szerb helységeket megtámadással fenyegetik s így a császár nevében a szerbek számára védelmet kér az altábornagytól, miután – fejezé be mondókáját a küldöttség – úgy hiszi, hogy ő nemcsak a magyar minisztériumot, hanem a császárt is szolgálja. Erre Hrabovszky katonai nyiltsággal és határozottsággal azt felelte, "hogy a kért oltalomnak helyét nem látja, mivel a szerbek azok, akik a közbékét háborgatják és mihelyt ők engedelmességre térve, megszünnek nyugtalankodni, a csend is azonnal mindenütt helyreálland. Ami pedig szabadalmaikat illeti – fejezé be Hrabovszky beszédét – ő azokat nem ismeri; de annyit tud, hogy Szerbia s politikai szerb nemzetiség Magyarország, sőt az egész monarchia térképén nem létezik s ő azt hiszi, hogy akik a politikai szerb nemzetiségért buzognak, célszerüen tennék, ha átmennének Szerbországba, hol e nemzetiség uralkodik."
E szavakkal Hrabovszky olajat öntött a tűzre; ezek után a szerbek magatartása még fenyegetőbb lett, minek folytán az említett altábornagy, nehogy általuk megelőztessék, junius 12-én egy zászlóalj Don Miguel gyalogságot egy lovas századdal és egy üteggel Karlóca megtámadására s egyuttal mintegy 5000 embernyi hadoszlopot a római sáncok ellen rendelt ki. A több ezernyi, végvidéki katonákból, önkéntesekből és szerviánusokból álló karlócai tábor a város délkeleti oldalán elterülő mezőn épen gyakorlatokat végzett, midőn Hrabovszky különítménye a város elé ért. A szerbek meglepett főparancsnoka eleinte a várost minden ellenállás kifejtése nélkül odahagyni készült, majd meggondolván magát, a szerviánusokat az északi szegély megszállására utasította, ahol azonban azok nem sokáig tarthatván magukat, mintegy 60 halott és sebesült hátrahagyásával a hegyek közé huzódtak vissza. Hrabovszky különítménye most az égő városba nyomult, de attól tartván, hogy a négyszerte nagyobb ellenség által bekeríttetik, mintegy 70 fogollyal háborítlanul tért vissza Péterváradra. A különítmény ebben az első polgári harcban néhány közvitézt veszített, Halasy és Weinhengst hadnagyok pedig megsebesültek. A római sáncok felé kirendelve volt hadoszlop működése jobbára csak a tüntetés jellegét viselte magán.
Ezek után a szerbek gyülölete és bosszuvágya még nagyobb fokra hágott s a lázadás az egész alvidéken általánossá lőn, sőt mi több, a császári csapatok egy része is a felkelőkhöz csatlakozott. Így mindenekelőtt a sajkások Zimonyban állomásozó osztálya hajócsapatával Karlóca alá evezett s magát a főobdor parancsai alá helyezte, mely különítmény Stratimirovicsot arra indította, hogy junius 15-én a hatalmába kerített "Duna" gőzhajón 500 fegyveressel Titelbe menjen, ahol az ottani sajkás zászlóaljat szintén engedelmességre kényszerítette, bár annak parancsnoka, Molinari őrnagy ez erőszakos fellépés ellen erélyesen tiltakozott. A sajkások példáját csakhamar az egész péterváradi ezred kerülete követte.
Még nagyobb segítséget nyertek a szerbek a Boszniából Hercegovinából és Szerbiából segítségükre jövő 80-100 főnyi fegyveres kalandor csapatokban, melyek fajrokonaik segítségére jőve, csakhamar az alvidék rémei lettek. Az így felszaporodott erőből Stratimirovics a már említett táborokon kivül junius közepéig még Alibunáron és Szt.-Tamáson is új táborokat állított fel s mindmegannyit erősen körülsáncoltatta.
A magyar kormány intézkedése folytán e táborok ellen részint nemzetőrökből, részint rendes sorkatonaságból csakhamar ellentáborok alakíttattak; így a perlaszi tábor ellen Becskereken és vidékén Kiss Ernő vezérlete alatt mintegy 2500 főnyi csapat; az alibunári szerb tábor szemmeltartásával Blomberg ezredes bizatott meg mintegy 1500 főnyi csapattal; a római sáncok megvételére Ó-Becsén és Ujvidéken körülbelül 2500 ember szállásoltatott el s végül Szt.-Tamás ellen a kormány Ó-Kérre küldött mintegy 3000 főből álló csapatot. A vármegyék és a végvidék közti határon a szerb őrvonallal szemben magyar nemzetőrökből alkotott ellenőrvonal állíttatott fel. Azonkívül egyes városok védelmére összesen mintegy 2000 fegyveres volt alkalmazva, úgy hogy junius közepén harminchat ágyuval 11-12.000 ember állott a felkelőkkel szemben rendelkezésre, kiknek száma ez időtájt már körülbelül 20.000-re volt tehető. Mindazonáltal alig lehet kétség az iránt, hogy erélyes fellépéssel a szerbek számbeli túlsulya dacára most még sikerült volna a felkelők táborait széjjelszórva, a lázadást elfojtani, amit a kormánybiztosok sürgettek is, de ezt sem Hrabovszky, sem Piret altábornagy nem tatotta tanácsosnak s így Csernovics sem idegenkedett a főobdorral junius 18-án egyezségre lépni, mely szerint a teljes kibékülés reményében addig is, mig az érsek a karlócai gyülés küldöttségével Innsbruckból visszatérend, mindkét részről fegyverszünet hirdettessék. De e fegyverszünet is inkább a szerbeknek, mint a magyaroknak kedvezett, amennyiben amazok a legnagyobb eréllyel tovább folytatták hadi készülődéseiket. Ehez járult még, hogy Mayerhofer ezredes belgrádi osztrák főkonzul közbenjárására Karagyorgyevics Sándor, Szerbia hercege nemsokára 4000 főnyi segélycsapatot küldött Knicsanin ezredes vezénylete alatt magyar területre. E kedvező viszonyokon felbuzdulva, csakhamar ujabb alkalma nyilt a főobdornak, hogy ellenséges indulatának kifejezést adjon. Junius 24. és 25-ikére volt ugyanis Ujvidékre a magyar országgyülésre küldendő követek választása kiírva, amit azonban a szerbek megakadályozni akarván, a választani akaró magyarokkal és németekkel véres verekedést kezdettek. Már ebből látható volt, mikép a kötött fegyverszünet legkevésbbé sem fog a kívánt végleges béke helyreállításához vezetni.
Ehhez járult még, hogy a délvidék magyarérzelmü helységei és a szerb csapatok között keletkezett apróbb surlódások mindkét részen folytonos izgatottságban tartották a kedélyeket. Így történt meg többek között, hogy junius 22-én Stanimirovics és Koics vezénylete alatt mintegy 1000 főnyi felkelő csapat jelent meg Fehértemplom előtt, ezt megadásra szólítván fel. A város lakossága túlnyomó számban a magyar ügyek mellett buzgón kardoskodó németekből és oláhokból s csak kisebb része állott szerbekből. Mindazonáltal a fegyveres ellenállás kevés sikert igért, miért is a város katonai parancsnoka, Dreyhan alezredes mebizást nyert, hogy a felkelőkkel alkuba bocsátkozzék, mely alkalommal nevezett alezredes fényesen bebizonyította, hogy érzelmeire nézve inkább a felkelőkhoz, mintsem megbizóinak többségéhez szított; az alku ugyanis a következő feltételek mellett köttetett meg: 1. A városban levő 3 ágyu, ugyanannyi lőszerszekér és 215 lőfegyver mint az ezred tulajdona, a szerbeknek kiadatik. 2. Az ezrednek helyben tanyázó egy tartalék százada a felkelőkhöz bocsáttatik. 3. A felkelők nemcsak a város alól, hanem Vracsevgájról és az egész környékről azonnal eltávoznak.
Egy más alkalommal a felkelők által ismételten zaklatott Szent-Mihály község népe, hogy az alkalmatlankodókat nyakáról lerázza, junius 28-án a szomszéd magyarérzelmü községektől nyert segítséggel, mintegy háromszázan az alibunári szerb tábor megtámadását határozták el s azt végre is hajtván, a sáncokat váratlanul megrohanták, s miután a benne levő szerbek közül többeket jól megraktak, újból visszahuzódtak; egyidejüleg községük, valamint a szomszédos Ürményháza és Zichifalva oltalmára katonaság kirendelését kérték, ami 2 gyalog és 2 lovas század erejéig meg is történt.
A bosszút forraló felkelők julius 1-én jelentek meg Szt.-Miháyl előtt, de az elősietett katonaság által megtámadtatván, rendetlen futásnak eredtek, számos holtat és sebesültet hagyván hátra. Ámde míg a dsidás század a támadókat üzte, egy csoport felkelő lopva visszatért és tüzcsóvákkal több helyen felgyujtotta a szalmafödeles falut, minek folytán 60 ház porrá égett, anélkül, hogy a lakosság holmiját megmenthette volna a tüztengerből. Az üldözött dsidások közül hárman megsebesültek, ketten pedig elestek, utóbbiak egyike d'Orsay dsidás kapitány volt.
Ezalatt junius vége felé a kölcsönös erőcsoportosítás következőleg alakult:
A felkelők részéről a Bánátban a jobb szárnyon Alibunárnál 5000 ember állt Stanimirovics Koics és Bobalics főnökök alatt; a balszárnyon Perlasznál 4000 ember Drakolics alatt; második vonalban Pancsovánál több ezer emberből álló csapat még csak alakulófélben volt. A Bácskában mintegy 11.000 ember volt már összpontosítva, az előretolt vonallal Turia–Szt. Tamásnál, a tartalékcsapatokkal Titelnél és Kovilnél. A Duna jobbpartján a karlócai és cserevicsi táborokban mintegy 8000 ember állott.
A felkelőkéhez hasonló széles felállításban volt a rendelkezésre álló magyar sereg is, előretolt első vonalával a Ferenc és Verseci csatorna mentén széjjelforgácsolva. A haderők összege mintegy 15.000 emberre rúghatott, mely 13 zászlóalj gyalogságra (2 Vilmos főherceg ezredbeli, 8 magyar ezredbeli s 3 ujonnan alakított honvéd zászlóalj), 4 lovas ezredre (Császár-, Hannover- és Estei Ferdinánd főherceg huszár-, valamint 1. dsidás ezred), továbbá 36 ágyuból álló 6 ütegre tagozódott.
E haderő főparancsnokául hosszas keresgélés, de annál kevésbé szerencsés választás után, junius végén Bechtold altábornagyot nevezték ki, aki seregtestét 4 dandárra osztotta; ezek törzsállomásai és parancsnokai: Verbászon Wolnhofer vezérőrnagy, Ó-Becsén Éder verzérőrnagy, Nagy-Berecskereken Kiss Ernő ezredes és Versecen Blomberg ezredes; Bechtold főhadiszállását Ó-becsén ütötte fel. Ezenkivül számottevő erő volt még Temesvárott: 4 zászlóalj Rukawina altábornagy alatt és Péterváradon Hrabovszy altábornagy alatt 3 zászlóalj.
Ez volt nagyjában véve a kölcsönös erőelosztás, melyből aztán julius folyamán a vállalatok egész sorozata indult ki.
Csernovics a szt.-mihályi és fehértemplomi események dacára junius végén ujabb fegyverszünetet kötött a főobdor képviselőivel, mely julius 10-én lejárván, a felkelők már másnap két oszlopban támadólag nyomultak elő Versec elé. Az egyik 2000-nél több végvidékiből álló oszlopot Koics őrnagy, a másik mintegy 500 szerviánból álló oszlopot pedig Jadics vezényelte, Blomberg ezredes felkelők előnyomulásáról értesülvén, a Versec városi nemzetőrök visszahagyása után, 4 gyalog és 4 lovasszázaddal, továbbá temesvári és egyéb nemzetőrcsapatokkal és 2 ágyuval, eléje ment az ellenségnek. Összetalálkozáskor rövid ágyuzás után egy oldalról a huszárok, másikról a dsidások oly sikeresen rohanták meg az ellenséget, hogy az megzavarodva keresett a közeli kukoricásban menedéket, ahonnan azonban a gyalogság, valamint a lippai és szentandrási nemzetőrök által kiüzetvén, a felkelők 303 halott (ezek között volt Jadics) és 169 fogoly (ezek között volt Koics és Stanimirovics), visszahagyása mellett, kiket julius 19-én a temesvári haditörvényszék felakasztatott, csakhamar rendetlen futásnak eredtek. Blomberg vesztesége állítólag mindössze 7 halottra rúgott, a győzelem tehát fényes volt és bár egy időre így is megcsappantotta a felkelők harci kedvét, mindazonáltal a sikernek még nagyobb, a zavargások elfojtására talán döntő befolyása lett volna, ha Blomberg nem tétovázott volna oly soká műveleteinek folytatásával, amelyeket különben később is csak vontatva és elégtelen erővel, mindössze 4 gyalog és 1 dsidás századdal indított meg.
Három nappal később, julius 14-én Bechtold, a szerbek főfészkének, Szent-Tamásnak megtámadását határozta el. A mondott napon éjfél tájban indult el a négy oszlopba tagozott haderő Ó-Becséről és pedig 2 század Don Miguel, 4 század Vilmos- és 3 század honvéd gyalogság, 1 1/2 század Ferdinánd huszár és 1/2 hatfontos üteg Éder tábornok vezénylete alatt egyenesen Szt.- Tamásnak tartott; 2 század Ferenc Károly-, 3 század honvéd gyalogság 1/2 század huszár s 1 üteg Damjanics őrnagy vezérnylete alatt Turiát volt hatalmába ejtendő; 6 század Ferdinánd huszár-, 1 lovas üteggel gróf Kolowrat huszárezredes alatt, Éder oszlopával Szt.- Tamás alatt volt egyesülendő; végre 1 század Ferenc Károly-, 4 század honvéd gyalogság, 8 huszárezred és 17 löveg, mintegy 3000 gyalogos, és 1000 lovas létszámmal. Ó-Becsén csak honvédek és nemzetőrök maradtak vissza.
A hadoszlopok julius 14-én reggel a hosszú uttól elcsigázottan értek Szent-Tamás és Turia alá, ahol a támadásról már előre értesült felkelők Bosznics vezérlete alatt a felfegyverzett lakosságon kivült mintegy 3000 végvidékit és 2000 szerviánust állítottak készenlétbe. Bosznics a legelőbb kibukkant Éder oszlopot ágyutüzzel fogadta, mire ez is felvonultatta tüzérségét; 3 óra hosszat tartott a golyóváltás anélkül, hogy akár csapatainkban, akár a felkelők földsáncaiban nagyobb kár esett volna. Bechtold erre, mint aki jól végezte dolgát, visszavonulót fuvatott és hadoszlopaival újból azzal a meggyőződéssel tért vissza Ó-Becsére, hogy a jól megerősített s tüzérséggel busásan ellátott Szt.-Tamás csak nagyobb erővel és rendszeres ostrom árán vehető be, amit azonnal be is jelentett Mészáros hadügyminiszternek. Nem több szerencsével járt Damjanics támadása sem Turia előtt; miután a felkelők a Ferenc-csatorna hidját idejekorán felszedték, csapatjaink nem hatolhattak be a községbe. Az előre kikürtölt és nagy hű-hóval keresztülvitt szent-tamási támadás mindössze 6 halottunkba és 17 sebesültünkbe került, de annál nagyobb volt az erkölcsi veszteség, amennyiben a felkelők a negativ sikereken vérszemet kapva, még vakmerőbbekké, elhatározásaikban még merészebbekké lettek.
Már másnap, julius 15-én hadállások közepén, Écskánál került véres összeütközésre a dolog. A felkelők fővezére Stratimirovics ugyanis a mondott napon mintegy 8000 emberrel és 22 ágyuval indult ki a perlaszi táborból, hogy – mint mondá – Nagy-Becskerek megvétele után a nagykikindai testvéreknek kezet nyujtson. A felkelők Écskánál találtak legalább ellenállásra, ahol a magyar tábor előörsei a Böge folyócska hidjánál állottak. Az itt lefolyt harcról Kiss Ernő, lelkes csapatjainak hőslelkü vezére, Vukovics királyi biztoshoz intézett egyik levelében többek között következőleg nyilatkozik: „Sohasem feledem el, ugymond Kiss, julius 15-ikét, amikor 8000 ember és 22 ágyu ellen 2 század lovassággal és 5 század gyalogsággal harcoltam és teljes hat óráig megakadályoztam az ellenségnek Écskára betörését. Sikerült ugyan őt veszteséggel visszavonulásra kényszerítenem, de helyzetem vészteljes voltát is láttam ez alkalommal. Szegény Bánság, szegény haza! Ha Magyarország nem köt békét, veszve van. Mi tudunk is, fogunk is egyes harcokat kivívni; de arra hogy őket egészen legyőzzük, ágyuk kellenek és 40 ezernyi hadsereg..”
A kövekező napon, julius 16-án, Futak mellett keletkezett egy nagyobbszabású összeütközés. Midőn ott mintegy 500 fölkelő átkelt a Dunán, Futak védőrsége ellenállás nélkül huzódott vissza a túlerő elől, de néhány óra lefolytával Ujvidékről segélyt nyervén, támadólag lépett fel, a felkelőket visszaverte, úgy hogy ezek 58 halott és sebesült visszahagyása után ujból a Duna mögé takarodtak vissza. Ez alkalommal tünt fel először Woronieczky Micisláv lengyel herceg hősies bátorságával.
Julius 17-én Földvár ellen intéztek a felkelők egy újabb kirohanást, melynek lefolyásáról Bechtold hivatalos jelentésében a következő szavakkal emlékszik meg: „Julius 17-én éjjelre, Földvárra kirendelt előőreinket a sáncokból észrevétlenül kinyomuló lázadók egyszerre ágyulövésekkel támadták meg. Három óráig tartó lövöldözés után a mi tüzéreink kisebb ütegű ágyuikkal nem működhettek többé és a csataláncnak vissza kellett huzódnia. Hanem Ripp (alezredes a Ferdinánd huszároknál) és Bergmann (százados a Ferenc Károly gyalogezrednél), rohamcsapatokra oszták a sereget s ekkép az ellenséget zavarba hozták, hátrálni kényszerítették, s a mieink a hely birtokában maradtak. A szerb lázadók az alatt baromi kegyetlenséget tanusítottak: raboltak, gyilkoltak, gyujtogattak, a csecsemőknek sem kedveztek s a sérülteket megcsonkították.” A helység templomában az oltár előtt állítólag 37 gyermekfejből álló gúlarakást találtak; s a koponyák egyikébe egy szerb zászló nyele volt beütve.
Julius 23-án Stanimirovics váratlanul Pancsován termett s azt minden ellenállás nélkül hatalmába ejtette. Ugyanaznap egy a perlaszi táborból felkerekedett felkelő csapat Uzdint rohanta meg s azt felgyújtván, rabolni és pusztítani kezdé.
Augusztus elején megint csak a perlaszi táborból indult ki egy 300 főből álló, ágyúkkal ellátott felkelő csapat a Temes völgyén fölfelé s 3-án Jarkovácból váratlanul Neuzinába vetette magát, ahol mintegy 1600 főnyi torontáli határőrség volt elhelyezve, akik azonban a felkelők által megtámadtatván, ellenállás nélkül megfutamodtak, minek folytán a felkelők nemcsak Neuzinát, hanem a közelben fekvő Szárcsát, Szécsányt és Bókát is kifosztották. A becskereki tábor főparancsnoka, Kiss Ernő ezredes, e kegyetlenkedések hirére Schiffner őrnagy vezénylete alatt előbb 2 ágyuval küldött ki a Temes felé, majd hirét vevén, miszerint a felkelők tetemes erősbítést nyertek, Schiffner még két század gyalogságot, 1 század huszárt és 2 ágyut kért s e haderővel augusztus 6-án támadásra indult a Szárcsa és Neuzina között felállított felkelők ellen, miből főleg Neuzina körül, csakhamar a legelkeseredettebb harc keletkezett. Utóbb említett helységben a felkelők tömegesen egyes házakba huzódván, ott a legutolsó pillanatig oly makacs ellenállást fejtettek ki, hogy többen közülük az égő házak romjai között lelték halálukat; ily módon az e napi ütközetben s a lángok közt mintegy 500 felkelő vérzett el. Ez volt augusztus havában a becskereki tábor utolsó nagy tusája a vele szemben álló felkelők ellen, akik ezentúl csak kisebb csoportokban jelentek meg, hol itt, hol ott anélkül, hogy nagyobb ellenállást kifejtettek volna.
Augusztus vége felé Kiss Ernő új támadásra készült a szerbek főtanyája, Perlasz ellen, s ehez képest szeptember 2-án Écskáról 5, nagyobbára nemzetőr zászlóaljjal, 6 század lovassággal és 16 ágyuval, összesen mintegy 5000 emberrel elindulva, az említett elsáncolt helyet még ugyanaznap rohammal vette be, a szerbeket Titel felé megfutamította s azután az elsáncolt tábor erődítéseit leromboltatta. Szeptember 10- és 11-én a szerbek kisérleteket tettek ugyan Perlasz visszafoglalására, de Kiss Ernő lelkes csapatjaival mindannyiszor visszaverte őket. Ezutén újból hosszabb időre szünet állott be a bánáti műveletekben.
Mialatt Kiss Ernő a Temes–Béga tájékán munkálkodott, Fehértemplom körül is, miután Blomberg ismert verseci győzelmét ki nem aknázta, újabb és újabb felkelő csapatok mutatkoztak, mig végre a közeli lokvai erdőben egy egész tábor keletkezett. Miután a fehértemplomiak Versecről 6 század rendes gyalogságot és 2 század dsidást kaptak erősbítés gyanánt, a felkelőket a támadásban megelőzni szándékozván, augusztus 2-án támadólag nyomultak elő a lokvai tábor ellen, amelyet sikerült is szétverni. Ezt megbosszulandók, a pancsovai és deliblati táborok parancsnokai Bobalics és Knicsanin augusztus 18-án az összegyüjtött mintegy 5–6000 főnyi szerviánból és végvidékiből továbbá 8 hatfontos ágyuból álló sereggel Vracsegájról Fehértemplom megtámadására indultak, ahol a katonai parancsnokságot időközben a kétes érzelmű Dreyhan alezredes helyett Maderspach Ferenc kapitány vette át. Rendelkezésére, miután a segítségül kirendelve volt Sivkovics-gyalogság újból Versecre tért vissza, a saját nemzetőrein kivül nagyobbára csak a Vukovics kir. biztos által kirendelt 750 határ- és nemzetőr állott. A felkelők a mondott napon este értek Fehértemplom közelébe, a Nera partjához, amidőn hatalmas égi háború keletkezett. Egész éjjel zuhogott az eső s így sem a kiállított nemzetőrök, sem a város lakossága nem gyanította, hogy oly közel és oly nagy a veszedelem. Hajnal hasadtakor Bobalics szerviánusaival hirtelen megrohanta a Versec felé elterülő szőllőhegy csillagsáncát, az ott őrségen álló nemzetőrök közül vagy tizet lekoncolt s miután a többiek megfutamodtak, még mindig szakadó esőben gyorsan a még alvó városra vetette magát. A váratlan támadás a felriasztott lakosokat óriási zavarba és ijedelembe ejti, de a hidegvérű Maderspach nyugodt intézkedései csakhamar talpra és rendbe állítják a lakosság fegyverfogható polgárait, kiknek aztán csakhamar sikerül az előnyomuló Bobalicsnak utját állani. Csakhogy ezalatt Knicsanin hadoszlopával egy másik oldalról tör be a városba, néhány perc alatt a piacon terme s csaknem ellenállás nélkül a rác negyedbe vonul, ahol a lakosság nagyobb része örömmel csatlakozott hozzája. De Maderspach észrevevén az ujonnan keletkezett veszélyt, csapatjai egy részével Knicsanin ellen fordul, mire aztán az egész városban a legkétségbeesettebb tusa keletkezik, melyben a város lakosai közül fiatalok, vének, gyermekek és nők egyaránt vesznek részt. Délután három óráig, tehát teljes tiz óra hosszat megszakítás nélkül folyt így az élet-halál harc, midőn végre a felkelők kimerülten hátrálni kezdenek, üldöztetve a szuronyrohamra induló nemzetőrök által. Ekkor a felkelőknek a városon kivül elhelyezett tüzérsége, mely az utcai harc tartamára a tüzelést félbeszakította, egyidőre újbol felveszi a tűzharcot, mig végre alkonyatkor a vele együtt a többi csapatok is visszahuzódnak. Most aztán a magyarérzelmü polgárok, a bosszuvágytól lihegve, áruló szerb lakostársaik ellen fordulnak s közülök többeket felkoncolnak.
Midőn már a felkelők teljes visszavonulásban voltak, érkezett meg Blomberg ezredes egy osztály dsidással, miután állítólag elébb, bár az ágyuzást hallotta, Fehértemplomhoz közel, megfeszített sietés helyett, több órán át pihenőt tartott. És tényleg beérkezése után sem igen gondolt a hátráló ellenség üldözésével, hanem egész nyugodtan Udvarszállásra vonult vissza.
A kemény tusa alatt az ellenség 290 ember veszített, mig a védők vesztesége állítólag még a százat sem haladta túl. Néhány nappal ez önfeláldozó védekezés után, a kassai 9-ik honvédzászlóalj, a később oly hiressé vált „veres sapkások”-at küldték a magát oly hősiesen és derekasan viselt Fehértemplom védelmére, melynek környéke még ezután is apróbb csetepaték színhelye lőn, melyekben a derék fehértemplomiaknak a vörössapkásokkal együtt bőven nyilt alkalmuk hazafias áldozatkészségük, vitézségük és lelkes kitartásuk bebizonyítására.
Augusztus 22-én kóbor szervián csapatok Uj-Moldovabányát dúlták föl, miután azoknak Asbóth őrnagy mindössze 140 önkéntesével ellen nem állhatott.
Ezt megbosszulandó, Rácz Sándor kapitány augusztus 27-én a veres sapkások két s az oravicai nemzetőrség egy századával a szerviánusoknak Ó-Moldova melletti táborára vetette magát s miután azok közül tizennégyet levágott, a többieket megfutamította. A menekülők nagy sietséggel a Dunán levő dereglyékre vetették magukat, melyek közül kettő elmerült s a rajtuk levő 50–60 szervián a vizbe fult.
Most pedig a Bácskában augusztus hava folyamán lezajlott eseményekről kell még megemlékeznünk.
Bechtold altábornagy jelentései a szent-tamási első kudarcról arra birták a kormányt, hogy az itt ejtett csorba kiköszörülésére minden lehetőt megtegyen, micélból minden egyebütt nélkülözhető haderőt ide rendelt s a szükséges intézkedések megtétele végett maga Mészáros hadügyminiszter is megjelent augusztus elején az ó-becsei táborban. Augusztus közepéig a Bácskában a következő haderők gyülekeztek. Verbászon: a Gyulay-, Porosz király-, Wasa-, Schwarzenberg- és a végvidéki székely ezredből 1–1, a Sándor ezredből és a honvédekből 3–3, összesen tehát 12 gyalogzászlóalj, a Császár-, Ferdinánd- és Württemberg-huszárokból összesen 9 század: a tüzérségből 2 tizenkétfontos, 3 hatfontos, 1 lovas üteg és 2 mozsár. Temerinben: 1 Wasa-, 1 Este- és 1 honvédzászlóalj, 4 század Császár-huszár és 1 1/2 hatfontos üteg. Ó-Becsén: 1 Ferenc-Károly-, 1 Wasa-, 2 honvéd- és 1 pesti önkéntes zászlóalj, 4 század Ferdinánd-huszár s egy hatfontos üteg. Összesen volt tehát a három állomáson 19 gyalog-zászlóalj, 17 lovas század, 8 1/2 üteg és 2 mozsár, a zászlóaljakat kereken 700, a lovas századokat 100 fővel számítva, mindössze mintegy 15.000 főnyi létszámmal. E rendes katonaságon kívül minden állomáson legalább ugyanannyi nemzetőr is állott rendelkezésre, úgy hogy a bácskai hadak összege legalább is 30.000–35.000-re tehető, ami mindenesetre tekintélyes erőt képvisel s így a kormánynak valóban joga is volt Bechtoldnál a határozott és erélyes támadást sürgetni.
E sereggel szemben a felkelők részéről Szt.-Tamáson és Turián 6000–7000 ember, a nagy római sáncokban 12.000–15.000 és Karlóca környékén 8000–10.000, összesen tehát 26.000–32.000 ember állott.
A támadó előkészületek megtétele alatt Stratimirovics augusztus 1-én és 3-án könnyü szekereken szállított fegyvereseivel nagyobbszabásu kirohanásokat tett Verbász felé, de mindkét esetben eredménytelenül; hasonlóan végződött az augusztus 10-én Jarek felé intézett exkurzió is.
Végre a kormány ismételt sürgetésére Bechtold is tettre készült s Szt.-Tamás ostromát augusztus 19-ére tüzte ki, amit első támadásához hasonlóan már jó előre kérkedve dobra ütött. Augusztus 17-én Bechtold főhadiszállását Ó-Becséről Verbászra tette át s innen adta ki támadó intézkedéseit, melyek szerint Szt.-Tamás egyidejüleg három oldalról volt megtámadandó:
Wolnhofer tábornok által 4 gyalog zászlóaljjal, a Württemberg huszárok Lenkey századával és 2 tizenkétfontos üteggel Kis-Kér felől, mi célból ez a hadoszlop még 18-ika folyamán említett helyiségbe tétetett át; Bakonyi által a Ferenc-csatorna mentén Verbász felől, s végre egy kisebb hadoszloppal Ó-Becse felől a csillagsáncok ellen. Szt.-Tamással egyidejüleg Turiát is meg kellett támadni, minek keresztülvitelével Kolowrat és Castiglione ezredesek bízattak meg.
A támadást Szt.-Tamás ellen Wolnhoffer vezette be, aki 19-én éjfél után indult el Kis-Kérről mocsaras és zsombékos talajon a Ferenc-csatorna hídja felé, mlyet Vnorovsky lengyel panszláv mintegy másfélezer végőrrel, néhány száz szerviánal és 4 ágyuval makacsul védelmezett. Wolnhoffer mindenekelőtt tüzérségét vonultatta fel a hídfő ellen, még pedig nem is eredménytelenül, mert pár órai tüzelés után a szerbek ágyui, egyen kivül mind elnémultak, s ha ezt az erkölcsi sikert a gyalogság erőteljes rohama követte volna, magának az ellenségnek vallomása szerint is, a mieinknek kétség kivül sikerült volna a hídfőt bevenni. Ámde ekkor érkezik Bechtold parancsa a harc félbeszakítására, valószinüleg azon oknál fogva, mert a többi hadoszlopok még nem voltak elég közel a harcbaszállásra. Meglehet, hogy Wolnhoffer a parancsot félreértette, mert további működését végkép beszüntette, mely körülmény alkalmat adott Vnorovszkynak, hogy csapatai nagyobb részével a Verbász felől jövő ellenség által veszélyeztetett bajtársai segítségére siessen.
Az időközben felfejlődött Bakonyi-oszlop a város nyugati oldala felé, a csatorna és a mocsarak közt hosszan elnyuló úgynevezett verbászi sáncok ellen intézte támadását, hol Biga és Bosznics péterváradi és sajkás végőrökből, továbbá szerviánokból álló 4000–5000 felkelőt vezényeltek, azokat néhány száz lépéssel a sáncok előtt állítván fel. Ezeket Bakonyi heves gyalogsági harc után a sáncokba szorította vissza, s miután ezenkivül sikerült egy tizenkétfontos üteget a csatorna déli partján kedvező tűzállásba helyezni, mely a sáncokon levő felkelőket rézsúttűz alá fogta, a szerbek már-már inogni kezdtek, ami alkalmat adott a Sándor-gyalogságnak, hogy magát hirtelen rohammal a sáncokra vesse. Erre e helyen mindkét részről elkeseredett heves küzdelem keletkezik, melyet a beérkező Vnorovszky dönt el a szerbek javára; elősegítette ezt még azon körülmény is, hogy a pesti önkéntes zászlóalj a Sándor-gyalogságot nem támogatta. Bakonyi visszavonuló hadosztályának fedezésére tüzérségét szólaltatta meg s így csapatai a Sándor-gyalogság alezredese, Aulich, valamint Lenkey őrnagy vezetése alatt tiszteletet parancsoló módon vonultak vissza Verbászra.
Hasonló eredménytelenséggel végződött Turia ostroma is. Kolowrat több óráig tartó ágyuzás után a gyalogsággal és lovassággal rohamra indult, de a sáncokból és házakból állítólag oly öldöklő puskatűzzel fogadták, hogy kénytelen volt a rohammal fölhagyva, egyidőre ujból a tüzérségi harcot felvenni; de elvégre, midőn d. u. 4 óra tájban az ostrom alól felszabadult szent-tamásiak is a turiai felkelők segítségére jöttek, Kolowrat is megkezdé visszavonulását Kis-Kér irányában.
Az e napi küzdelem csapatainkan hivatalos adatok szerint mindössze 40 halottba és vagy száz sebesültbe került, a szállongó hír azonban a halottak számát 200-ra emelte, ami talán valószinübb is a hivatalos adatnál.
A vérszemet kapott felkelők vezére, Stratimirovics e kedvező eredmény által felbátorítva, egyes portyázó különítmények által ujból kirohanásokat eszközöltetett, így többek között aug. 26-án egyszerre három irányban, Ó-Kér, Temerin és Járek felé is, amit azonban az e tájon parancsnokló Máté huszáralezredes következetesen meghiusított, míg végre augusztus 29-én Stratimirovicsnak mégis sikerült magának Pétervárad felé utat törnie, miáltal ez utóbbi a magyar tábortól elvgatott.
Ezután a fölkelők még több más helyen is változó szerencsével nyugtalaníták a velük szemben álló magyar csapatokat s a magyar érzelmü községek lakosait, anélkül, hogy döntő eredmény akár az egyik, akár a másik részen kierőszakoltatott volna. A felkelők gyakori megjelenését hol az egyik, hol a másik ponton leginkább azok harcmodora tette lehetővé, amennyiben azok fegyvereseiket kocsikon szállították egyik helyről a másikra; gyakran néhány száz, felkelővel megrakott könnyű szekér, mintha egymással versenyt futnának, több sorban széltében vágtatott egymás mellett a délvidéki sík mezőkön. Ez adja meg magyarázatát annak, hogy egy-egy felkerekedett csapat, mint valami sáskahad, hol itt, hol ott jelenik meg a láthatáron, hogy fosztogatása eredményét aztán saját kocsijain magával vigye táborába. Ha harcra került a dolog, a szekerek széles vonalban megálltak a csapat háta mögött, s ha vége szakadt a harcnak, vagy ha menekülni kellett, mindenki gyorsan kocsira pattant, s így száguldtak ismét tovább, mignem az ellenség hatáskörletéből ki nem vonták magukat. A felkelők e harcmodora mintegy paralizálta lovas csapataik hiányát s annak még az az előnye is meg volt, hogy a csapatok teljesen pihenten értek a tett szinhelyére.
A szent-tamási kudarcokról szóló hírek országszerte nagy elégedetlenséget szültek, sőt hellyel-közzel a magasabb parancsnokok kétes magatartását is emlegették, mely gyanú végre hivatalos formában is utat tört magának, amennyiben Buda képviselőjén, Perczel Móron egy alkalommal annyira erőt vett az izgatottság, hogy nem átallotta a Szt.-Tamás előtt történt eseményeket az augusztus 21-iki nyilt ülésen árulásnak bélyegezni. De bármint lett légyen is a dolog, annyi bizonyos, hogy ily súlyos vádak hangoztatása oly időben, amidőn az ügyünkért harcolók között annyi volt az idegen, még meg nem állapodott elem, akiket az e fajta bizalmatlansági nyilatkozatok nemcsak elkedvetlenítettek, hanem mélyen sérthettek is, bizonyára csak kárára lehetett a magyar ügynek.
[1] A helységneveket lásd az 1. számú mellékleten.
| « A horvátok mozgalma. | KEZDŐLAP | A szászok és oláhok mozgalma. » |