| « MÁSODIK FEJEZET A nemzetiségek forrongása. | KEZDŐLAP | A szerbek mozgalma. » |
Az idegen nemzetiségek közül legveszedelmesebbnek már kezdettől fogva a horvátok mutatkoztak, akiket a bécsi kormánykörök Magyarország önállósításának ellensúlyozása céljából előbb titkon, majd később egész nyíltan is támogattak.
A horvát nemzetiségi mozgalom élén Gáj Lajos horvát ujságiró állott, kinek tanácsára a horvát nemzeti sérelmek megvitatása végett március 25-ére Zágrábba nemzeti gyűlést hirdettek. E gyűlés eredménye egy harminc pontozatból álló, forradalmi tartalmu határozat szövegezésével végződött, melyben első helyen Jellasics ezredesnek bánná leendő kinevezése, továbbá egyéb nemzeti kivánalmak mellett, azon óhaj is foglaltatott, hogy a szorosan egyesülendő Horvát-, Tót-, és Dalmátország, melyhez a katonai határőrvidék is hozzácsatoltatnék, külön felelős minisztériummal és külön országgyűléssel Magyarországtól teljesen függetleníttessék. Ezt, a horvát nemzet sérelmeit, illetve kivánságait tartalmazó peticiót Gáj Lajos vezetése alatt egy száztagu küldöttség vitte fel Bécsbe, ahol kérelmükkel az udvari és kormánykörökkel való beható tanácskozás után március 29-én járultak a trón elé. A fogadtatás igen szivélyes és kegyteljes volt, a királyi válasz ellenben igen tartózkodólag hangzott; biztosította ugyan a küldöttséget, hogy nemzetiségük, nyelvük és önkormányzatuk továbbra is épségben marad, de egyszersmind figyelmezteté őket a király, hogy oly törekvések, melyek a Magyarországgal fennálló kapocs gyengítésére irányulnak, nem találkozhatnak a korona helyeslésével. E mérsékletet parancsoló királyi szavak dacára a küldöttség és főleg annak vezetője, Gáj Lajos, a legjobb reményekkel tért vissza hazájába, ahol a további izgatás azonnal még szélesebb alapon vette kezdetét, főkép miután április 6-án, tehát a magyar minisztereket állásukban megerősítő királyi kézirat kibocsátását egy nappal megelőzőleg, az egyidejüleg vezérőrnagyi rangot és belső titkos tanácsosi cimet nyert báró Jellacsics József Horvát-Szlavonország és Dalmácia bánjává neveztetett ki.
Jellacsics báni méltóságának elfoglalása után Magyarországgal szemben azonnal a nyilt ellenszegülés terére lépett s április 20-án kiáltványt bocsátott közre, melyben a Magyarországgal fennálló kapcsolatot felbontottnak nyilvánítja s szigoruan meghagyja a hatóságoknak, hogy a fensőbbségi jog ezentúl kizárólag őt illetvén, kivüle másnak engedelmeskednie ne merészkedjenek s hogy ez intézkedéseit nagyobb nyomatékkal kisérje, április 27-én Horvát és Szlavónia területére rögtönítélő biróságot hirdetett s ráadásul a magyar tengerparthoz tartozó Buccari kerületet is Horvátországhoz kapcsoltnak jelentett ki. Ugy magán-, mint hivatalos beszédeiben Jellacsics egyszersmind fennen hangoztatta, hogy amidőn ő a magyarországi eseményekkel szemben ellenforradalomnak áll élére, azt a dinasztia iránti köteles hűsége érzetében és a bécsi mérvadó körök jóakaró helyeslésével teszi, hogy a dolgokat ujból a régi mederbe térítse vissza.
A dolgok ily állásával szemben a magyar kormánynak igen nehéz volt a feladata, annál is inkább, mivel az ország délvidékein ugyanekkor a szerbek is mozogni kezdtek s emellett az országban levő fegyveres erőnek megbízhatósága sem állott kétségen felül, amely a közhírré tett május 7-iki királyi kéziratok dacára még mindig inkább a bécsi, mint a magyar hadügyminiszter parancsszavára hallgatott. Ez okból kormányunk törekvése oda irányult, hogy a fennálló differenciákat lehetőleg békés uton simitsa el, micélból István főherceg nádor április végén a bánhoz intézett levelében utóbbit Pestre hivta meg, kijelentvén, hogy "a kormánynak erős a szándéka és törekvése, mindenben, mit a törvény, méltányosság és igazság megenged, od munkálkodni, hogy a kölcsönös bizalom Magyar- és Horvátország közt erősödjék." Jellacsics a meghívást nem fogadta el, kijelentvén válaszában, hogy a kierőszakolt törvényekkel nem is annyira Horvátország, mint az uralkodóház érdekeit látja sértve, melyeket, mint jó katona és hű alattvaló, védeni tartozik. Ily uton e szerint célt nem érvén, a kormány a nádor közbenjárásával az uralkodóhoz folyamodott, hogy ez királyi szavával vessen véget az oly hirtelenül lángra lobbant viszálykodásnak. És István főherceg közbenjárásának ezuttal is eredménye lőn, amennyiben május 6-án az alábbi két királyi kézirat jelent meg:
"Kedves unokafivérem, István főherceg! Miután horvát királyságomban hír szerint több helyütt különválási mozgalmak törnek ki, melyek következményeikben a Magyarországgal fennálló kapocsra és összmonarchiámra nézve felette veszélyesekké válhatnának, ezennel megbízom főhercegségedet, hogy szükség esetén egy arra alkalmas egyéniséget teljhatalommal felruházva, királyi biztos gyanánt küldjön ki Horvátországba, kötelességévé tevén, hogy hasonló merényleteket és szándékokat teljes erélyesség kifejtése által elnyomjon.
Bécs, 1848. május 6-án.
Ferdinand s. k."
"Kedves báró Jellacsics! Határozott és rendíthetetlen akaratom a Magyarország koronája alatt egyesült tartományok kormányzatának egységét, a királyi szavamhoz és koronázási eskümhöz híven, a törvények értelmében fenntartani és soha sem fogom megengedni, hogy a magyar korona alatt álló tartományok közt a törvényes kapcsolat önkényes rendeletek, vagy egyoldalu határozatok által meglazuljon. Ennélfogva utasítom önt, hogy királyi helytartóm parancsainak és az általam kinevezett magyar felelős miniszteriumomnak, melyet én az 1848. évi III. törvénycikk értelménél fogva Magyarország és az ezen országgal kapcsolatban álló országok törvényes kormányzatával felruháztam, az igazgatás minden ágában pontosan engedelmeskedjék és e királyi akaratom teljesítése fölött hivatalos hatáskörében minden tekintetben őrködjék.
Bécs, 1848. május 6-án.
Ferdinánd s. k."
István nádor, mint királyi helytartó, a fenti királyi kéziratból kifolyólag május 10-én erélyes hangu rendeletet küldött Jellacsicsnak, melyben fölhívja, miszerint összes törvénytelen rendeleteit tüstént vonja vissza s őt ezen eljárásról három nap alatt futár által tudósítsa. Egyuttal Horvátország törvényhatóságaihoz is körrendeletet bocsátott ki, melyben a megyék tudomására hozza, hogy a bánnak az alkotmánnyal és törvényekkel merőben ellenkező rendeletei érvénytelenek s hogy a hatóságok úgy mint ennekelőtte, ezután is kizárólag csakis a magyar kormánynak tartoznak engedelmeskedni. Másnap, május 11-én, báró Hrabovszky János altábornagy és péterváradi vezénylő tábornok Horvátország királyi biztosává neveztetett ki, aki teendőire nézve teljesen szabad kezet nyert, de egyuttal meghagyatott neki, hogy a bánt bitorlott állásától fossza meg s mint hazaárulót pörbe fogassa, viszont a horvát lakosság kivánatait meghallgatva, a törvény és máltányosság határai közt lehetőleg mindent kövessen el a forrongó kedélyek lecsillapítására.
Jellacsics a nádor rendeletét felbontatlanul visszaküldte s gondoskodott, hogy a magyar kormánynak a vármegyékhez intézett körlevele hasonló sorsban részesüljön. Hasonlóképp nem vette figyelembe a hozzáintézett királyi kéziratot sem, miután – úgymond – a király az ő meggyőződése szerint erkölcsileg fogoly s csak kényszerüségből teljesíti a magyar kormány kivánságait; ehhez képest ő, a bán, ily királyi parancsnak nem köteles engedelmeskedni, annál kevésbbé, miután a bécsi udvari és kormánykörök az ő eddigi eljárását teljesen helyeslik. Bizonyára ugyanezt erősítgeté és hangoztatá Hrabovszkyval Belováron történt bizalmas tanácskozása alkalmával is, úgy, hogy e perctől fogva utóbbinak működése is a kivánt erély helyett inkább a tétovázás és engedékenység jelét mutatta. A horvát nép pedig Jellacsics emberei által feltüzelve, vak dühében annyira ment, hogy május 15-én a nádor rendeleteit s a nádort Batthyányval együtt in effigie a piac közepén elégette.
Igy vált napról-napra komorabbá a helyzet s vele együtt percről-percre súlyosbodott a két tűz-, a jóindulat által vezérelt király és a bécsi kormánykörök által pártfogolt bán hatalmaskodásai közé került magyar kormány helyzete is.
Ezalatt Bécsben május 15-én ujabb forradalom tört ki; a polgárság ugyanis a kapott engedményekkel meg nem elégedve, egy uj, szélesebb alapokon nyugvó alkotmányt s annak biztosítékául az urakházának eltörlése mellett az általános szavazatjogot követelte. De miután erre vonatkozólag Pillersdorf miniszterelnökkel megegyezésre nem juthatott, ujból a már március 13-án kipróbált eszközökhöz, barrikádok emeléséhez és kivánságának erőszak utján való kicsikarásához fogott, melyet a lakásán meglepett miniszterelnök első zavarában teljesíteni késznek is nyilatkozott.
Az erőszak ily alkalmazása az udvari köröket aggodalommal tölté el, akik a forradalmi eszméktől áthatott császárvárosban nem érezvén többé magukat biztonságban, a császár hirtelen egész környezetével együtt elhagyta Bécset és Innsbruckba költözött.
A magyar kormány megilletődéssel fogadta az erről szóló hírt s nyomban elhatározta, hogy lépéseket tesz az udvarnak Magyarországba jövetele iránt, óhajtván, hogy ez állandó székhelyül Budapestet válassza. A nádorból, a miniszterelnökből, továbbá Széchenyi és Eötvös miniszterekből álló küldöttség előtt az udvar Magyarországba jövetelének feltétlenül az olaszországi hadsereg szaporítására fordítandó 40.000 ujonc megajánlását szabta meg, minek kieszközlését a küldöttség kilátásba is helyezte.
Ugyanez alkalommal Jellacsics üzelmei ellen is ujabb lépések történtek, aki a május 6-iki királyi rendeletek és a magyar kormány óvása dacára junius 5-ikére Zágrábba önhatalmulag tartományi gyülést hirdetett. Ferdinánd egy május 29-én kelt ujabb kéziratában meghagyta a bánnak, hogy a különben is érvénytelenné válandó gyülés megtartását azonnal vonja vissza s parancs vétele után 24 óra lefolyása alatt személyesen jelenjen meg a király előtt.
De Jellacsics ez ujabb királyi parancsokat sem vette semmibe s a kihirdetett tartományi gyülést a szerbek részvételével tényleg megtartatta, s csak annak határozataival utazott Innsbruckba a választott küldöttség élén, hogy a következő pontozatokba foglalt kivánalmakat az udvar előtt feltárja:
1. A horvát nemzet a létező magyar kormányt el nem ismerheti. Ő felsége tehát kéretik, hogy annak minden, Horvát-, Tót- és Dalmátországra vonatkozó rendeleteit semisítse meg s ezen országoknak a bán elnöklete alatt külön felelős kormányt adjon.
2. A hadi, kereskedelmi és pénzügyek kezelése a bécsi miniszterium alatt maradjon, melyhez az említett országok részéről ama kormányok mindenikében egy-egye felelős állami tanácsos neveztessék ki.
3. Hivatalos nyelv kirekesztőleg a szláv legyen.
4. Minden belügy az egyesült országok gyülésén, a külügy pedig az ausztriai középponti országgyülésen tárgyaltassék.
5. Dalmácia Horvát- és Tótországgal tényleg egyesítessék.
6. A Magyarországban lakó nemzetekkel az eddigi barátságos viszony a pragmatica sanctio értelmében s a szabadság, egyenlőség és testvériség alapján ezután is fenntartassék. Ennek gyakorlati végrehajtását azonban a horvátok csak akkor fogják meghatározhatni, amidőn ezen kérelmeikre kedvező választ nyerendnek s Magyarország állása az összes monarchia irányában világosabban fog kitünni.
7. Minden politikai s igazságügyi tisztviselőt a király jóváhagyása mellett a bán nevezzen ki.
8. A perek fellebbezés utján se vitessenek, mint eddig történt, Magyarországba, hanem az egyesült országok számára külön főtörvényszék állíttasék fel.
9. Verőcze, Pozsega és Szerém vármegyék a gradiskai, bródi és pétervári határőrvidékkel, alsó Slavónia nevezet alatt, úgy szinte a fiumei, buccarii és vinodoli kerületek is Horvátországhoz kapcsoltassanak.
10. A horvát nemzet mindezen kivánatok kieszközölésére báró Kulmer Ferencet a király személye mellé a maga képviselőjének választotta.
A szerbeknek pontozatokba foglalt s az udvarnak Rajacsics érsek által bemutatandó kivánalmait a szerb mozgalom leirásánál közöljük.
Ferdinand a küldötteket nem is hivatalosan, hanem mint magánszemélyeket junius 19-én fogadta, mely alkalommal a bánnak engedetlensége miatt indignációjának adott kifejezést s mindkét küldöttségnek lelkére kötötte a békés viszony fenntartását Magyarországgal. A királyi kihallgatás után Jellacsics Innsbruckból Bécsen át vette utját hazafelé, ahol az osztrák kormány tagjaival folytatott bizalmas tanácskozásokat, melyeknek legközelebbi eredménye lőn, hogy az osztrák miniszterium junius 29-én a magyar kormányhoz intézett átiratában, utóbbit felszólítja, "igyekezzék minden áron Jellacsics-csal kibékülni, különben kénytelennek érezné magát a neutralitást Magyarország irányában felmondani"; egy julius 4-én kelt rendeletben pedig azt követeli kormányunktól, hogy a Horvátországban levő cs. kir. hadsereget pénzzel lássa el, tudatván egyszersmind, hogy Jellacsicsnak, a magyar kormány számadásában leendő betudás mellett seregtartásra 150 ezer ezüst forintot máris rendelkezésére bocsátott. Erre a magyar kormány Kossuth által fogalmazott válasziratában többek között "figyelmezteti az osztrák miniszteriumot, hogy közönysége felmondásának csak akkor volna értelme, ha a bécsi miniszterium felmondta volna az engedelmességet az osztrák császárnak, ki egyszersmind magyar király, mert különben, míg a két korona ugyanazon fejedelem fején egyesül, az osztrák császár önmaga ellen háborut nem viselhetvén, miniszteriuma sem mondhatja fel a magyar királynak a neutralitást stb."; a Jellacsicsnak küldött pénzre vonatkozólag pedig kijelenti: "Ha az osztrák miniszterium, amint ezt a magyar kormány fájdalommal érti, a magyar korona ellen pártot ütött lázadóknak segélyezésére pénzt küld: azt a magyar kormány nemcsak meg nem térítheti, hanem az ilynemü segélyezést a király elleni pártütés gyámolításának kénytelen tekinteni.
Mialatt a két miniszterium között ez a tollharc folyt, addit a Horvátországba viszatért Jellacsics ujult erővel látott hozzá félbeszakadt munkájának folytatásához, ama különbséggel, hogy most már zászlajára nem annyira a kivívandó nemzeti célokat, hanem inkább az egységes Ausztria fenntartásának jelszavát irta, hogy ezáltal magát a bécsi udvari és kormánykörök előtt még kedvesebbé és nékülözhetetlenebbé tegye. Legvilágosabban kitünik ez ama 3 pontozatból, melyet a Magyarországgal leendő kibékülés alapjául az annak vezetésével megbízott János főherceg elé terjesztett. E pontozatok következőleg hangzottak:
1. Hogy a magyar pénz-, had- és külügyi miniszteriumok az osztrák császári miniszteriummal egyesíttessenek. 2. Hogy a horvát nemzetiségnek és nyelvnek a magyarországi közös országgyülésen a magyarral teljes jogegyenlőség adassék. 3. Hogy a magyarországi szerb nemzet kivánatai teljesíttessenek, azaz hogy számukra Magyarországból egy szerb vajda által igazgatandó külön tartomány szakasztassék ki.
Természetes, hogy mindezekhez Magyarország miniszterelnöke hozzá nem járulhatván, az ellentétek békés megoldásának utolsó reménye is füstbe ment.
Ugyanekkor tárgyalásokat folytatott Batthyány az ujonnan alakult Dobelhoff osztrák miniszteriummal is a legutóbb felmerült félreértések és surlódások elsímitása és az Ausztria és Magyarország közötti viszonyok rendezése tekintetében, de eredménytelenül. Majd híre érkezvén a Radeczky által Károly Albert piemonti király serege fölött Custozzánál julius 25-én kivívott diadalnak, ez a bécsi mérvadó és intéző köröket Batthyányval szemben még zárkózottabbakká tette, miért is ez utóbbi aggódó szivvel tért vissza minisztertársaihoz, hogy velök a további teendők fölött tanácskozzék.
| « MÁSODIK FEJEZET A nemzetiségek forrongása. | KEZDŐLAP | A szerbek mozgalma. » |