A gyalogság harcmódja. Ez a forradalmi háborúk kezdetén a vonalharcászat elvein alapult. A franciák által más harcformákkal elért sikerek nemsokára az ellenfeleket is arra birta, hogy lassacskán ők is az új harcmodor híveivé váljanak. Ennek fokonkénti fejlődését jelzik: a) az ezred- és zászlóalj-lövegek kiküszöbölése és egységesebb hatás elérhetése érdekében az egész tüzérségnek harcászati egységbe, ütegekbe való tagozása; b) rajharcnak szentelt fokozottabb figyelem; c) a zászlóalj-oszlopnak elfogadása a gyalogság harcának alapalakzata gyanánt, továbbá egyáltalában a mély harccsoportosításra való áttérés; d) a terepnek gondos felhasználása s végül e) a négyszögek alkalmazása a gyalogság részéről lovas támadásokkal szemben.

Legelsőnek Ausztria vette át az új harcmodort. Károly főherceg a hadsereg újjászervezésével egyidejűleg a gyalogságnak új szabályzatot is adott, mely az új harcforma követelte kívánalmakat minden tekintetben szem előtt tartva, a formákat egyszerűsítette és a vonal- és oszlop-alakzatban alkalmazandó zárt harcot, nemkülönben a rajharcot, kivált pedig az utóbbit mintaszerűen tárgyalta.

Oroszországban 1805. után a gyalogság harcmódját általában színtén a fenti elvek szerint módosították, csakhogy a még mindíg a szuvarovi eszmék és felfogás hatása alatt álló orosz seregben a szétszórt harcmód sehogy se tudott magának utat törni. Az orosz gyalogság elhanyagolta a rajharcot és a harcban nagyobbára csak zárt alakzatokban lépett fel.

Poroszország eddigi harcformáit az 1806. és 1807. évi vereségek után egészen radikális módon változtatta meg a francia elvek szem előtt tartása mellett. Az 1812. évi új porosz szabályzat a gyalogságot harcban két sorban állította fel, egyszerűsbítette a formákat, teljesen magáévá tette az oszlopot, megalkotta a dandárnak több harcvonalban való rendszeres harctagozását, ellenben a szétszórt harcmódnak nem szentelt annyi figyelmet, ahogyan azt Franciaország és nagyban véve Ausztria is tette.

Csak egyedül Anglia nem változtatott úgyszólván semmit harcmódján. Az angol gyalogság még az időszak végén is a vonalharcászatnak hamisítatlan formáival lépett fel a harcban.

Spanyolországban és Tirolban, ahol a harc kevésbbé a rendes csapatok, mint inkább a népfölkelések feladata volt, a portyázó hadviselés, a guerilla-harc (Kleiner Krieg) emelkedett túlsúlyra, mely főleg a spanyolországi hadiszíntéren, felette hosszúra nyúlván, Napoleon tetemes erejét kötötte le s így bizonyos mértékben szintén hozzájárult a nagy császár bukásához.

A lovasság harcmódja mindenütt ugyanaz maradt, mint az előző időszakban. Ellenben alkalmazás és felhasználás tekintetében az ellenfelek lovassága sem a földerítő szolgálatban, sem a harcban nem mutatkozott egyenlő arányúnak a francia lovassággal; nem is csoda, mert hiszen nála mindkét tekintetben az előző időszakhoz képest jelentékeny hanyatlása mutakozott.

Ami a tűzérségnek nagy ütegekben való fellépését illeti, e tekintetben a francia minta mindenütt utánzásra talált. Nagy tüzértömegek alakítását oly célból, hogy a csatatér döntőfontosságú pontjain a döntő támadás lehető legtökéletesebben előkészíttessék, az ellenfelek szintén ismételten megkísérelték ugyan, anélkül, azonban, hogy azt oly tökélyre vitték volna, ahogyan azt Napoleon tette.